Kritika

Kortárs tánc

Péter Márta: Sörények és lófarkak

Wim Vandekeybus: In Spite of Wishing and Wanting -

A felrobbant párna után a színpadot ellepi a toll, s a levegőben úszó könnyed pihék az egész játékot a valószerűtlen birodalmába emelik.

Ismét a Trafóban szerepelt Wim Vandekeybus hírneves Ultima Vez nevű társulata. A kortárs tánc nyolcvanas-kilencvenes évekbeli flamand hullámával érkező, mára francia koreográfus-alkotó elég bátor és elég becsületes, hogy az emberi psziché mélyebb zónáiba merüljön. Tiszteletre méltó kutakodásának eredménye például az eredetileg 1999-ben született, ám 2016-ban kicsit felújított, s most a Trafóban is látott In Spite of Wishing and Wanting előadása.

UV InSpiteDannyWillems15DW3066 768x512Fotók: Danny Willems

A teljesen új, kizárólag férfiakból álló gárdával és David Bryrne ehhez a darabhoz írt zenéjével, no meg a főként olasz, angol, olykor pedig francia, spanyol és talán flamand nyelvű szövegekkel valójában mindig ugyanazt ragozzák, vagyis hogy „a férfi megtestesíti mindazt, amik mi, emberek lehetünk”. Bár Vandekeybus véleménye sokaknak furcsa lehet a megszokott, mindenben kétfélét mutató kis duális világunkban, de az alkotó tágasabb szemléletébe ez nagyon is illik. Hiszen – a Trafó blogján Kollár Bálint kérdéseire válaszként – azt mondja, hogy „ebben a darabban már nem egy nőről van szó, hanem arról, hogy igazából mit akarunk, mitől félünk, miről álmodunk, mi után sóvárgunk”. Vagyis, túl a gender-kérdéseken, szavával élve: története univerzális. Fölfelé törekszik tehát, a pólusokon túlra tekint, általánosságban az emberi minőséget szeretné megragadni. Ez egy pontosan kifejezett és abszolút elfogadható alkotói vágy, hatalmas nehézségekkel. Ugyanis épp az emberek nem értik, vagy olykor éppen menekülnek is annak értése elől, hogy van valami sokkal több, mint ami a felszínen az életből látszik. Vagy: életnek látszik.

Az emberek sokszor nem tudnak mit kezdeni az olyan többlettel, amit most Wim Vandekeybus is eléjük tárt. A Trafóban persze a negyedik előadása után a koreográfusnak már van respektusa, hálásan tapsoló közönsége, ám korántsem biztos, hogy a tetszésnyilvánítás valódi értést is jelent. Mert nem is kell a darabot oly nagyon továbbgondolni, hogy kiderüljön, végül is elég kényelmetlen állapotrajzot mutat az emberről, amit néha jobb fel se fogni. Pláne, ha a tudatalattira úgy tekintünk, mint ismeretlen játékszerre, ami legfeljebb a meglepetés örömével szolgálhat. Ha valaki ezzel a munícióval ül be az előadásra, és ítélkezik róla, nyilván meg kell maradnia a fizikálisan érzékelhetőnél, vagyis a darab felszínén.

uv inspite dannywillems 5uv2017

Persze ez is okozhat örömet, esetleg épp a tudatalattinak, hiszen az elegáns izomzatú, hosszú sörényű (férfi)lovak, akik sörényüket később lófarokba kötik, meg az olykor keményen büntető idomárjuk sajátos kapcsolata latens hajlamra is utalhat. És e tárgyban mindjárt a másik kérdés: a lényegre tapintó alkotói gondolatmenetben vajon meglazul-e néhány csavar, ha az univerzális történet konkrét figuráit konkrét helyzetekben láttatjuk? Úgy tűnik, mintha Wim Vandekeybus alkotásaival eljutott volna egy olyan drámai ponthoz, ahol látszólag a fizikai és a szellemi világ, a test és a lélek teljes oppozícióban áll. Ahol a fizikailag érzékelhető alkotói szövet a korábbi módon nem folytatható, mert az addig felépített változat kifutotta magát, vagyis vége lett. És rögtön hozzáteszem, hogy ez egy pozitív gondolat, mert a legtöbb (tánc)alkotó nem jut el idáig. De a feszültséget talán Vandekeybus is érzi, és belőle az álom felé lép, amelyhez illően a szürrealizmus némileg ingatag talaján landolunk.

Így nyilván nem véletlen, hogy az irodalmat is kedvelő táncalkotó a Buenos Airesből Párizsba költöző író, Julio Cortázar két novellájából készült filmet (The Last Words) is beépítette a produkciójába, a filmrészletek pedig hűen mutatják az eredetileg argentin író életművének lényegét: a valóságos és képzeletbeli elemek sajátos elegyét. A filmen ráadásul az Ultima Vez akkori tagjai és maga Vandekeybus is látható. Miután a film tökéletes képét adja a koreográfus-alkotó törekvéseinek is, kézenfekvő megismételni a – Trafóban jó két éve fellépő Saburo Teshigawara előadása miatt idézett – két ismert szürrealista művész, Luis Buňuel és főként Salvador Dali véleményét, hogy „a tudatalattit láthatóvá tenni csak filmen lehet”. A kijelentéssel nehéz vitatkozni, mert bármilyen lendületes tempót is produkáltak a színpadi előadók, bármennyire fűtöttek voltak a jeleneteik, a film totál- és közelképeit, snittjeit, vágásait, borzoló effektjeit, vászontépő színeit nem múlhatták felül.

uv inspite dannywillemsdw 4933 2

Vandekeybus darabjának szerkezete egyébként hamar kiismerhető, de ez természetes is, ha az energiák hullámzására gondolunk. Jön egy mesélős-előjátszós rész, amit egy vehemens mozgásos epizód követ (vagy fordítva, de az A-B-A-B… menet nem változik). Közben álmélkodhatunk, hogy az előadókkal mi mindent meg lehet csinálni. A felrobbant párnája miatt sokkot kapó férfi például fülfájdítóan rikoltozik, később meztelen őrültségében rohan a nézőtér mellett föl és vissza. Amikor pedig egyik rohamában az idomár – kézjelekkel – lenyugtatja, Cippola szellemisége is megidéződik. A felrobbant párna után a színpadot ellepi a toll, s a levegőben úszó könnyed pihék az egész játékot a valószerűtlen birodalmába emelik. E birodalomban aztán megjelenhetnek az alvó és horkoló lovak, a sötétségben lámpáikkal hadonászó és babonázó koboldszerű lények, beleférnek a (férfi)vonzalmak, a harcok és félelmek, a szorosan ölelkező duettek, és beleférnek a böfögések is, vagyis minden, ami a tudatalattiban létezik.

Igen, nagyon egészséges lenne, ha végre teljesülne Vandekeybus életálma, és a tudatalattira figyelve, mindenki szóba állna önmagával is. Ám ehhez nem kell 110 perces műsoridő, nélküle is világos: az előadás rövidíthető, avagy a végtelenségig nyújtható, hiszen ahány álmodó, annyi álom lehet benne nyersanyag. Néhány komoly jelenet anyagát talán a nézők is a mélytudatukba űzték.

Ultima Vez: In Spite of Wishing and Wanting

Rendezés, koreográfia, színpadkép: Wim Vandekeybus. Zene: David Byrne
„Fuzzy Freaky”. Remix: DJ Food. Koreográfusasszisztens: Iňaki Azpillaga. German Jauregui.
Előadók: Eddie Oroyan, Yassin Mrabtifi, Guilhem Chatir, Grégoire Malandain, Luke Jessop, Luke Murphy, Knut Vikström Precht, Baldo Ruiz, Giovanni Scarcella, Nuhacet Guerra Segura, Alexandros Anastasiadis.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2017. november 23.