Péter Márta: Az emlékezet állandósága, avagy puha szerkezet, főtt babbal
Kulcsár Noémi Tellabor: Elfolyó idő -
Groteszk duettek és pózok is akadnak, amelyek nagyon is illenek a mindenben tobzódó katalán festő sajátos életútjához…
Kulcsár Noémi Tellabor nevű társulatának legújabb premierjére a Várkert Bazárban került sor, ám csak az első pillanatban tűnhetett úgy, hogy az előadással ismét egy könnyű terep nyílt meg az alkotók és előadók előtt.
Az irodalmi alapokon nyugvó alkotások után Kulcsár most a festészet felé veszi alkotói útját, azt viszont nehéz eldönteni, hogy az egyrészes, ám mégis két koreográfust jelző estnek ki az eredeti ötletadója. Mert ez legalább annyira lehetett Kulcsár, mint a nagyjából ötvenperces opus második részében táncos előadóként is jelenlévő Halász Gábor. Meglehet, a kérdő gondolatra sokan azt mondják, nem olyan fontos erről tudni, hiszen maga a mű a lényeg, ám ha az alkotókat és alkotásokat figyelemmel kísérő néző nem felejti korábbi benyomásait, akkor valamilyen várakozás is támadhat benne. Vagy az emlékezet/emlékezés immár sokaknak csak egy kényelmetlen szakmai kacat? (A Magyar Táncművészeti Egyetem Szemelvénygyűjteménye az intézmény alapításától napjainkig ennek ellenkezőjéről szól.) Akárhogy is van, most csupán az tűnik biztosnak, hogy a két alkotó igen eltérően viszonyult színpadi feladatához.
Halász Gábor koreográfiája / Hajszán Kitti, Rubi Anna, Csizmadia Tamás, Schell Martin / Fotók: Jókúti György
A mindenféle díszletet nélkülöző játéktérben az első félórában két pár abszolválja a modern szakirány tanulmányi fejezeteit, azzal a többlettel, hogy a férfi és női előadók is mélyen megmerítkezhettek már a klasszikus balett tréningjeiben, ezt mutatja testük, ízület- és izomrendszerük beidegzett tudománya, s végül úgy tűnik, mindig csak a célirányos repertoár mozdul el a klasszikus alapoktól, és viszi másféle tájakra a táncosi készültséget. Szóval: mintha máig szükség volna a „jó öreg” klasszikus iskolázásra, mintha nem találtak volna fel jobb, egységesebb rendszert a test kiművelésére.(Mert nulla előképzettséggel és egyéni ambícióval áldva még az alaposan végiggondolt, teoretikusan felépített Graham-tréning sem igazán helyettesíti, legfeljebb kiegészíti.) Talán mert a test sem változott olyan forradalmian az elmúlt évtizedek/évszázadok során? Lehet, hogy ez a hús/vér jármű még ezen állapotában is sok titkot rejt? A lényeget persze most nem bonthatjuk ki, mert akkor oda az est lényege, az Elfolyó idő című kétalkotós balettnak még rövidke bemutatása is.
Hajszán Kitti és Csizmadia Tamás
Történetmesélős festői-életpálya helyett a darab olyan irányt vesz, amelyért egy táncos absztrakció mindenkor kiált, ahol a mozdulatok szabadon szövődnek, s így az ábrázolást tekintve nincs igazán kötelezettségük, és vele kronológiájuk sem. Ez tehát még az összhang kimondatlan útja, s talán nem is véletlen, hogy a festőművész-inspirátor Salvador Dali, akit némileg egyszerűsítve a szürrealizmus egyik kimagasló alakjának tartanak, ahogyan az 1931-es Elfolyó idő közismert opusát is sokan tekintik Dali fő művének (Az elfolyó idő másik címe: Az emlékezet állandósága, amely változatra egyébként angol alcímével a táncelőadás is utal – The Persistence of Memory). 
Halász Gábor Kulcsár Noémi koreográfiájábanBár, az első epizódban mintha mozgásbeli utalás történt volna A polgárháború előérzete című darabra is, amelynek Dali pl. a következő címet is adta: Puha szerkezet, főtt babbal. – A szellemi kakofónia mellett úgy tűnik, talán jobb is, ha nem tekintünk eme életút zavaros mélységeibe, ahonnét tulajdonképpen maga Dali sem tudott felszínre kerülni. Úgy tűnik, Dali egészen magába feledkezett, sőt, végül magába fulladt bele, legfőbb önszorongató kérdése pedig, amelyet a Salvador Dali titkos élete című 1943-as önéletrajzában is felvet, ez: „Vajon zseni vagyok én?”
Volt tehát miből táplálkozniuk az előadás extravagánsabb részleteinek is, hiszen a parttalanság mindennek az összeillesztését lehetővé teszi, sőt, talán divatossá, népszerűvé is. Bár a korábbi tapasztalatok alapján – amint fentebb részben már írtam, no meg a különféle moderntánc-technikák egyértelmű megjelenítése miatt is – úgy hihetnénk, hogy az ötvenperces táncdarab első harminc percét Kulcsár Noémi alkotta, a műsorfüzet „csöndes” megjegyzése szerint azonban a sorrend épp fordított. Vagyis Halász Gábor kortárs-iskolázott elsőre, aztán pedig egy hosszabb, klavikordon vagy csembalón, illetve a csembaló nevű gyűjtőnéven ismert hangszerek valamelyikén megszólaltatott több tételes zenei egységre, Kulcsár Noémi alkotta meg egynemű táncfogalmazványát. (Érdekes módon az első részlet haszontalan öncélúsággal díszlő jelmezei e részletben ugyancsak egyszerűbbé csupaszodnak.) Az utóbbi képhez a koreográfus – talán Salvador Dali szimbolikus figurájaként – színpadra hívta Halász Gábort is, akinek megjelenésével részint üdvösen fölbomlott a szokásos szimmetria, részint pedig az egyéni karakterű főalak kívülre helyeződésével másféle viszonyítási lehetőségek támadtak.
E második részletben aztán meglehetősen groteszk duettek és pózok is akadnak, amelyek – úgy tűnik – nagyon is illenek a mindenben tobzódó katalán festő sajátos életútjához, ilyen-olyan szokásaihoz. Amikor azonban nincs további ötlet, vagy tán a mi színpadainkon meg sem mutatható, akkor furcsa váltásokkal és finoman szólva, igen lapos szimplaságok kerülnek elő, és hirtelen még az óvodai játszótér képe is feldereng.
Schell Martin, Hajszán Kitti, Rubi Anna, Halász Gábor, Csizmadia Tamás / Kulcsár Noémi koreográfiája/
Bár itt már a színpadi (olykor próbatermi) szakmai humorizáláson is túl vagyunk, lehet, hogy Salvador Dali „komolysága” is a szellemi zagyvaságban összpontosul? Szomorú valóságnak tűnik, ám ebben a hányavetiségben talán csakugyan lappang valamilyen „modern” bárgyúság… A szép új világ.
Elfolyó idő (Kulcsár Noémi Tellabor – Nemzeti Táncszínház)
Jelmez: Kulcsár Noémi. Zene (montázs): Halász Gábor. Dramaturg: Cseh Dávid. Koreográfus-rendező: (első rész) Halász Gábor; (második rész) Kulcsár Noémi.
Táncolják: Csizmadia Tamás, Hajszán Kitti, Halász Gábor, Rubi Anna, Schell Martin.
Várkert Bazár, 2018. január 30.
