Kritika

Kortárs tánc

Turbuly Lilla: Holdfény, üvöltés, csusszanás

Tünet Együttes: Burok -

Személyes történeteket hallunk a három táncosnő, Furulyás Dóra, Nagy Csilla és Virág Melinda szüléséről.

Nemrégiben egy dél-afrikai, csecsemőszínházi előadást láttam a Kolibri Fesztiválon. A Pillowfort Theater alkotói az előadást követően elmondták, mennyire meglepte őket, hogy Magyarországon az ilyen előadásokra az apukák is eljönnek, náluk ez egyelőre szinte elképzelhetetlen. Azért említem ezt, mert a Burok végén, a tapsrendnél a táncosok fehér, feliratos pólót húztak magukra, így mondva köszönetet az apukáknak. Vélhetően mindazért, amit várandósságuk és szülésük alatt, velük közösséget vállalva tettek, velük együtt átéltek. Ezzel a gesztussal is hangsúlyozták, hogy a Burok nem egy női előadás, még akkor sem, ha más szemszögből nézi egy férfi, mint egy nő. Sokkal inkább a természethez, a zsigeri létezéshez és a civilizációhoz való kötődésekről, a kontrolálható és kontrolálhatatlan erőkről beszél az emberi létezés egyik alapélményén keresztül.

Tunet Burok JGy 188 Dányi Viktória / Fotók: Jókúti György

Pedig nem úgy kezdődik. Egy fehér lepellel borított, magzatburkot és – pirossal átvilágítva – méhet jelző belső térben másznak ide-oda a táncosok, aztán apró, színes kavicsokkal célba dobálnak egy papírkosárba. Talán a negyedik dobásra az egyik kavics a kosárban landol. A (dalra fakadás nélküli) fogantatás játékos jelzésével indul az előadás. A sors úgy rendezte, hogy a próbafolyamat közben Dányi Viktória ismét várandós lett, szépen kerekedő (már Jérôme Bel Galájában is megmutatott) hasával így most egyfajta narrátori-játékmesteri feladatot lát el.

Tunet Burok JGy 130 Furulyás Dóra, Virág Melinda és Nagy CsillaEgy ideig még kitart a könnyedség. Személyes történeteket hallunk a három táncosnő, Furulyás Dóra, Nagy Csilla és Virág Melinda szüléséről. Ki nem úgy készült, mégis otthon szülte meg a gyermekét, ki hosszan, nagyon hosszan és némán vajúdott egy kórházi „közös vajúdóban”, és van, aki otthonszülésre készült, de előtte még megsétáltatott egy vizespalackot a budapesti éjszakában, hogy holdsütötte vízzel mosakodva készülődhessen élete nagy eseményére. Ha valahol, itt helyén van ez a civil megszólalásmód, az önironikus megjegyzések, a hol humoros, hol megható részletek, a személyességnek ez a nem tolakodó, inkább meghitt közösséget teremtő megmutatása. A szüléshez tapadó szent vagy profán, egészségügyi horrortörténetekkel vagy éppen aktuálpolitikával nehezített beszédmódok helyett itt a személyes történetek éppen egy közös emberi történet átélését segítik.

A vallomások közötti mozgásos, táncos betétek során valamikor átcsúszunk egy határon, és már arról van szó, hogy át lehet-e adni valamennyit az érzetből, az élményből. Megosztható-e ez a tapasztalat valamilyen szinten azokkal, akik átélték és azokkal, akik nem? Hogy milyen például, amikor a baba végre kicsusszan a napvilágra? Milyen mindenki által megismerhető érzésre hasonlít?

Az előadás legerősebb része az utolsó harmada, de ez is a tudatos építkezés eredménye: a kitolási szakasz, hogy a szülés fogalomkészleténél maradjunk. Amikor a táncosnők hosszú-hosszú üvöltésében sűrűsödik össze az energia. Amikor ketten alkotnak egy méhet, és a harmadik újszülöttként préselődik át az életbe. Amikor meg tudják mutatni a szülés utáni eufóriát is, és a sok-sok fájdalom és erőfeszítés után a színpadi anyag is a segítségükre siet ebben. (A ködös megfogalmazás oka, hogy nem szeretném a leendő nézőktől elvenni a meglepetés élményét.)

Tunet Burok JGy 107 Virág Melinda, Nagy Csilla és Furulyás Dóra

Szabó Réka rendező-koreográfus a mozgásanyagban is erre a fokozatosságra épít, a fájások sűrűsödésének és erősödésének mintázatát idézi. A táncosok egészen finom, saját testüket feltérképező érintéseitől indul, innen jutunk el a Dányi Viktória által kezelt, és könyörtelenül újra és újra bekapcsolt „fájásérzékelős” zenéig (Hammer Zsolt és Jávorka Ádám jegyzi), ami kénytelen-kelletlen újra beindítja a táncosok testét. Itt az intenzitás már a vad, fájdalomtól és kimerültségtől irányított rángatózásig terjed. Aztán jönnek a könnyed-harmonikus, repülős részek.

Tunet Burok JGy 173 Furulyás Dóra

A Burokban az előadók önmagukat mutatják meg, a saját személyiségüket viszik színpadra. Három táncosnő, három egyéniség tár fel magából valami nagyon személyeset és fontosat, és ezt a nézők messzemenően értékelik, körülöttünk is létrejön valamiféle burok az előadás folyamán. Feltételezem, hogy ezt nem csupán én éreztem így, ezt láttam annak a mellettem ülő fiatal lánynak az arcán is, aki időről-időre rám nézett. De azért szívesen megkérdeztem volna az előadás után a közönség jelentős részét kitevő férfi nézőktől is, hogy mennyire tudtak kapcsolódni az előadáshoz, változtatott-e valamit a szülésről való (vagy feltételezett) tudásukon, hozzáállásukon. Akit megkérdeztem, az hümmögött egy darabig, aztán azt mondta, javasolná annak a barátjának, aki most úgy van vele, hogy nem nagyon szeretne ott lenni az első gyereke születésénél. Hátha annak is „köszönjük apukák” feliratú ajándékpóló lesz a vége.

Tünet Együttes: Burok

A táguló idő összehúzódásai

Táncosok: Furulyás Dóra, Nagy Csilla, Virág Melinda, Dányi Viktória.

Zene: Hammer Zsolt, Jávorka Ádám. Dramaturg: Gábor Sára. Tér, látvány: Kiégő Izzók, Samu Bence, Terebessy Tóbiás. Konzulens: Árvai György. Fény: Szirtes Attila. Jelmez: Szűcs Edit. Koreográfus-asszisztens: Dányi Viktória. Rendező-koreográfus: Szabó Réka.

Trafó, Kortárs Művészetek Háza, 2018. február 2.