Kritika

Kortárs tánc

Antal Klaudia: 4 in 1

Biczók Anna – Dányi Viktória – Furulyás Dóra – Vadas Zsófia Tamara: Tatiana -

A négy előadó személyisége azonban teljesen feloldódik a közös munkában, nincsenek karakterek vagy egyéni érzelmek…

Biczók Annát, Dányi Viktóriát, Furulyás Dórát és Vadas Zsófia Tamarát minden bizonnyal nem szükséges bemutatni a kortárstánc kedvelőinek és a Trafó közönségének: mind a négyen az Y generáció tagjai, a Budapest Kortárstánc Főiskola egykori növendékei, eddigi munkáik alapján pedig közös jellemzőként ehhez az is hozzátehető, hogy egyformán érdeklődnek a határhelyzetek iránt, vagyis szívesen mozognak a különböző művészeti ágak, a film, a tánc, a képzőművészet és a színház mezsgyéjén. Az azonos vonások ellenére azonban négy teljesen más karakterű táncosról van szó, mely egy közös vállalkozást igazán izgalmassá tud varázsolni – már ha utat engednek egyéniségüknek.

Tatiana Trafo JGy 022 1Furulyás Dóra és Dányi Viktória / Fotók: Jókúti György

A közösen létrehozott, a Trafó nagyszínpadán bemutatott előadásuk, a Tatiana az orosz irodalom egyik klasszikusának, Puskin Anyegin című verses regényének egyik női szereplőjét választja referenciapontként: Puskin Tatjanája az érzelmeit bátran megélő és kimutató hölgy képében jelenik meg, amikor is úgy dönt, hogy nem leplezi tovább vonzalmát Anyegin iránt, és levelet küld neki. „Én írok magának levelet – kell több? Nem mond ez eleget?” – levélkezdet arra is utal, hogy nem csupán a hamarosan következő szavak, hanem maga a tett – hogy Tatjana ír levelet a férfinak – is felér egy vallomással. Ez, a verbalitást háttérbe szorító, a kommunikáció más formáját kereső alaphelyzet rendkívül termékeny táptalaja lehet egy táncelőadásnak, s olyan kérdéseknek adhat teret a nőiség témakörében, hogy például milyen lehetséges módjai vannak a szavakon kívül az önkifejezésnek, az érzelmek megélésének, a női összefogásnak, önállóságnak és szabadságnak.

Tatiana Trafo JGy 015 Vadas Zsófia Tamara

Négy táncos szerepeltetése révén felmerül értelmezési kérdésként, hogy kiket látunk a színpadon: Tatiana négy arcát, vagy négyféle Tatianát? Egy általában vett nő négy énjét, vagy négy teljesen más személyiségű nőt? Bárhogy is válaszoljuk meg a kérdést, egy dologban mind a két esetnek egyeznie kell: a karakterek különbözőségében. Ez az „elkülönböződés” azonban hiányzik, mely meglepő, hiszen – ahogy a bevezetőben is említettem – egymástól eltérő profilú táncosokat láthatunk a színpadon, másrészt az előadás ajánlójaként a közösségi médiában megosztott önvallomások is különféle hangokat, szerepeket ígérnek.

A négy előadó személyisége azonban teljesen feloldódik a közös munkában, nincsenek karakterek vagy egyéni érzelmek, melyek leolvashatóak lennének az arcokról és a testek rezdüléséről. Bár elszórtan helyezkednek el a térben, a táncosok mozdulatai rímelnek egymásra, ritmusuk pedig megegyezik. A játék először az idő kitágítására, majd a testek hangzóságára koncentrál: a testrészek tompa súrlódása, majd egyre erőteljesebb és hangosabb ütközése a színpadi dobogóval az előadás legmeghatározóbb (hang)képét adja, az előadás dramaturgiája pedig itt ér fordulóponthoz. A lassú, elmosódó mozdulatok erőteljes és határozott mozgásokká kulminálódnak, melyek az összefogásban rejlő erőt és szenvedélyt érzékeltetik. Gryllus Ábris zenéjének kezdeti sejtelmessége fokozatosan erősödik és energizálja a teret, mígnem robbanásszerű ponthoz ér: a táncosok csoportja eltűnik a sötétben, csupán Dányi Viktóriát látni, aki azonban rögtön bebújik egy takaró alá.

Tatiana Trafo JGy 140

A megnyilatkozásnak egy újabb formáját látjuk, a rejtőzködést. A barna takaró alatt megbúvó táncos különböző, sejtelmes alakzatokat ölt magára, mely számomra A kis hercegből ismert kalap kontra elefántot lenyelt óriáskígyó helyzetet idézi meg, mely az értelmezés (és az önkifejezés) szabadságára hívja fel a figyelmet. Az elrejtés aktusa ebben a formában tehát pont a korlátozás, a tiltás, az elzárás ellenébe megy, a láthatatlan táncos valójában nagyon is láthatóvá válik. A megmutatás-elfedés játéka a harmadik etapban folytatódik, amikor újra négyen állnak a színpadon, és arcukat színes fátylakkal takarják el. Az arc és a felsőtest elfedése egyrészt a nők öltözködésének leszabályozottságára, a női önkifejezés korlátozására utal, a fátylak símaszkszerű vagy a kapucnival együtt való viselése azonban felidézi az orosz feminista punk-rock bandát, a Pussy Riot-ot, akik provokatív és megbotránkoztató köztéri fellépéseikkel igyekeznek fontos társadalmi és politikai kérdésekre felhívni a figyelmet. A test elrejtése valójában újra az önkifejezéssel, a véleménynyilvánítás szabadságával kerül párhuzamba.

Tatiana Trafo JGy 163

Az utolsó rész politikai-társadalmi töltetének azonban nincs megágyazva, a fátylak használata a korábbi letisztult és eszköztelen játék után túlzásnak tűnik, olyan, mintha két külön előadást látnánk a színházi sötét előtt és után, mely véleményem szerint a produkciónak koherenciát adó dramaturgiai ív hiányából adódik. A legproblematikusabb számomra azonban a karakterek, a különféle látásmódok, a tapasztalatok, az ígért önvallomások hiánya. Ennek köszönhetően nem csupán a tér vált sterillé, hanem az előadás is: mintha annyira jól sikerült volna az előadók egymásra hangolódása a próbafolyamat során, hogy közben elvesztették egyéni hangjaikat. Márpedig létezik-e olyan, hogy a Nő? Nem csak nők vannak?

Tatiana 

Alkotók, előadók: Biczók Anna, Dányi Viktória, Furulyás Dóra, Vadas Zsófia Tamara.
Fény: Dézsi Kata. Zene: Gryllus Ábris. Styling: Vass Csenge. Asszisztens: Kárpáti Lili Melánia, Vámos Janka. Külön köszönet: Kálmán Eszter.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. március 9.