Kritika

Kortárs tánc

Horeczky Krisztina: Bukowskira táncolni

Badora Társulat: Gyöngyhalász

A kiegyensúlyozott színvonalú koreográfia nem trendkövető, de szinkronban van a korral.

A koreográfusként a 2000-es évek elején jelentkező Barta Dóra a hazai táncszcéna azon kevesei – sőt, kiváltságosai – közé tartozik, akik két prosperáló együttest is működtet(het)nek, majd’ ugyanazzal a maroknyi tagsággal. 2007-ben alapította a Badora Dance Companyt (Badora Társulat), amely 2009-2011 között az egri Gárdonyi Géza Színház tánctagozata is volt, és az indoklás nélküli kiebrudalás óta a Nemzeti Táncszínházzal kooperál. 2013-ban hívta életre - a Kecskeméti Katona József Színház tánctagozataként – a Kecskemét City Balettet. Vidéki kompániája március 14-én tartotta a Rómeó és Júlia, majd projekttársulata ‒ kevesebb mint egy hétre rá – a Gyöngyhalász budapesti premierjét. Emellett Barta az alkalmazott koreográfusa az Operaház januárban bemutatott Porgy és Bess- és a kecskeméti teátrum februártól látható Kőműves Kelemen-produkciójának. Az elmúlt hónapok tükrében valószínűleg ő volt a legelfoglaltabb, a legsokrétűbb munkát végző és a legfrekventáltabb hazai mozgáskomponista.

GyHSz 009Fotók: Mészáros Csaba

A Bethlen Téri Színházban – Feicht Zoltán márciusi bemutatójára várakozva – társalogtunk egyik sokat megélt pályatársammal, és mikor némi iróniával érdeklődtem, mi jót látott mostanság, a férfiember elcsigázott ábrázattal említette meg közelmúltbeli megpróbáltatását (név és cím nélkül: GG Tánc Eger: Emberi tragédia). Eztán megkérdezte, olvastam-e André Lepeckitől A tánc kifulladását? [1] Amely kötet a táskájában lapult – felteszem, a túlélőkészlet részeként. Egy régóta válságban lévő művészeti ág hazai és külhoni képviselőinek munkáit leginkább úgy lehet nézni szakmányban mint kritikus helyzetben született műveket – és ez a krízis a honi táncéletben (kivált a független/alternatív szcénán belül) ugyanannyira egzisztenciális, mint amennyire szellemi. Ezért is, hogy ha az évadonként ki tudja, hányszor látott fénytéglalapban felfigyelek egy izgalmasan megmozduló alakra, fölébred(het) bennem a bizakodás. Márpedig Jurák Bettina így mozdult meg a Gyöngyhalász felütésekor; meg úgy, hogy érdemesnek találtam utána nézni a nevének, hogy megemlítődjék.

GyHSz 017

Az egyórás opus több mint tucatnyi etűdből áll, és az epizódok mozgásnyelve ugyanannyira eklektikus, mint a látvány, a szövegbetétek, és a zenék. Miközben a nyolc táncosra írt darab nem lesz koherens egésszé, ez a tarkaság inkább érdekes, semmint az alkotó tanácstalanságáról árulkodik. Barta túl sok mindent zsúfolt bele a művébe egy meglehetősen elcsépelt metafora, a gyöngyhalász(at) kapcsán. Azaz ‒ mint a kissé szépelgő műismertetőben olvasni – arról, amikor kockázatokat vállalva keresik az „értéket”, az „igazat”, a „gyöngyét a léleknek”. Mindez könnyen torkollhat pátoszba és szentimentalizmusba, de a rendező-koreográfus hatásosan közvetít érzelmeket, munkája nem válik érzelgőssé, sem banálissá. Az utalásokra, képzettársításokra, idézetekre épülő, mindvégig elégikus hangütésű munka hamisítatlan posztmodern: heterogén, sőt, különnemű, vagyis egymáshoz (elvileg) nem illő textusok, zenék rétegeződnek egymásra benne. Bizonyos idézetek inkább különösek – mi több: megdöbbentőek – minthogy ebből a sokféleségből új jelentéstartalom jönne létre. Jelesül: Barta Dóra „találkozása” Charles Bukowskival (1920-1994) olyan valószerűtlenül hatott, hogy elsőre el sem hittem, majd később Lautréamont rongyosra citált bonmot-jával summáztam: „Szép… mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”.

GyHSz 023

Merthogy éppen annyira szép pillanat volt, mint amennyire meghökkentő, amikor elhangzott Bukowski leghíresebb verse, a Bluebird, aláfestő zeneként Max Richter a Libanoni keringő (The Waltz with Bashir) című filmhez írt szerzeményével, a What had they done?-nal. A vers annyira erős, és a Richter-zenével olyan megrendítő, hogy jóval hangsúlyosabbá is válhatott volna a darabban. Mivel azonban a későbbiekben – szintén Tom O’Bedlam kiváló felolvasásában ‒ elhangzik az aláfestő zenékkel kísért, ugyanennyire mély tartalmú, és a Bluebirdnél jóval hosszabb Roll the Dice, majd legvégül a So, you want to be a writer?, elsikkad a jelentősége.[2] Ez dramaturgiai hiba, túl azon, hogy fölborulnak az arányok. (A Bukowski-művek előtt angol nyelvű oktatóanyagokat hallani légzés- és meditációs technikákról, továbbá egyebek mellett felcsendül Bizet A gyöngyhalászából a Nadir románca átirata, Karády Katalintól.)

Az arányérzék bizonyos hiánya azonban nem jellemzője az aprólékosan kidolgozott koreográfiának; a mozgásnyelv kiváltja, és főleg fenntartja a figyelmet, Barta jól bánik a nagy térrel, ahol még a duókban sem vesznek el a táncosok. Ám a csoportos koreográfiákban – főleg az uniszex szinkronmozgásoknál – feltűnő, hogy a hölgyek (így a már említett Jurák, valamint az igen meggyőző Horváth Zita és Szöllősi Krisztina) technikailag is sokkal jobbak, mint az egyébként korrektül teljesítő férfiak.

GyHSz 038

A kiegyensúlyozott színvonalú koreográfia nem trendkövető, de szinkronban van a korral, és annak ellenére/amellett szól saját hangon, hogy bizonyos hatások (Sharon Eyal, valamint csekély kortárs közhelyek) fölfedezhetők benne. A mozgásnyelvvel összhangban van az ízléses, jól megvilágított dekorháló-háttér, a szürke és vaníliaszínű táncpadló, viszont a Dóra Emese és Plank Antal szobrászművészek készítette, egyébként nívós alkotásokat szcenikailag is felesleges halmozásnak tartom (a fölülről leeresztett, fémből készült, csipkés medúzaszerűség, a darab legvégén a színpadra begördített gömb, stb).

Noha közvetve tartozik a kritika tárgyához: sajnálatos és aggályos, hogy – ellentétben a képzőművészekkel – a szóróanyagokban nem említődik meg Charles Bukowski, sem a fölhasznált, teljes terjedelmében elhangzó költemények címe – mely hanganyagokra minden bizonnyal a világhálón bukkantak az alkotók. Emellett Rónay György (1913-1978) egyik ún. istenes verse, A tenger, a szél, a hajó – amely tudomásom szerint a darab egyik ihlető forrása – cím nélkül, rossz központozással szerepel a színlapon (is); úgy, hogy a második passzusból lemaradt az utolsó sor, a „Bízzál a mormolásban”, amely André Bretontól kölcsönzött mottó is. Természetes, a Bukowski-idézetek fölvetik azt a problémát, hogy ebben a közegben olyan, nem/sem közismert irodalmi szövegek hangzanak el, melyeket nem lehet hangulatfestésként alkalmazni, ahogyan – mondjuk – egy kommersz aláfestő zenét pánsíppal. Barta – fönti észrevételeim mellett – nem is úgy alkalmazza őket, de ettől még kérdéses, hogy a néző hogyan fogadja be ezeket a szövegeket? Több mint valószínű, hogy nem nyernek értelmet, illetve hogy elveszik a jelentésük.

GyHSz 044

Mindezektől függetlenül: Barta Dóra nagyigényű műve – amelyben Bukowskira táncolnak – intellektuális értelemben az általam az elmúlt években látott legizgalmasabb, és amúgy a legnagyobb meglepetéssel is szolgáló hazai táncprodukció. Rizikót vállal, egzisztenciális kérdésekre reflektál a narratívát mellőzve, tiszta tánccal – érzékenyen, pózoktól mentesen, fennhéjázás és modorosság nélkül. XX. századi idézetekkel dolgozik – amelyek olyanok, mint egyetlen időkapszula – mégis XXI. századi. Személyes, de nem belterjes. A felnőttnek tekintett, szélesebb publikumhoz szól. Éppen annyira minősíti a Gyöngyhalászt, mint a honi táncszcénát, hogy átfut(hat)ott a fejemen: elégedettnek mondhatja magát ma az a táncos, aki ebben a darabban dolgozik.

Charles Bukowski: Bluebird (Zene: Max Richter: What had they done? Elmondja: Tom O”Bedlam.)

Gyöngyhalász (Badora Társulat, Nemzeti Táncszínház)

Zene: Georges Bizet, montázs. Dramaturg: Németh Virág. Tér és látvány, jelmez: Barta Dóra. Fényterv: Katonka Zoltán. Koreográfus-rendező: Barta Dóra.

Táncolják: Feledi János, Földesi Milán, Halász Gábor, Horváth Zita, Jurák Bettina, Szóka Roland, Szöllősi Krisztina, Varga Lotti.

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2018. március 20.

 

[1] André Lepecki: A tánc kifulladása. A performansz és a mozgás politikája. (Exhausting Dance: Performance and the Politics of Movement, 2005. ) Kijárat Kiadó, 2014.

[2] A Bluebird Charles Bukowski 1992-es The Last Night of the Earth Poems című kötetében jelent meg. A Roll the Dice az 1999-es What Matters Most is How Well You Walk Through the Fire, a So, you want to be a writer? pedig a 2003-as Sifting Through the Madness for the Word, the Line, the Way című gyűjteményes kötet darabja.