Kritika

Kortárs tánc

Horeczky Krisztina: Halál és a kromoszómák

Alexander Vantournhout & Bauke Lievens: Raphaël; Company Wayne McGregor: Autobiography

A gondolkodó ember koreográfusa („The thinking man’s choreographer, McGregor”)…

A belga alkotópáros, Alexander Vantournhout (1989) és a dramaturg, kulturális szakújságíró-kritikus Bauke Lievens (1985) munkáját háromszor mutatták be a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Vantournhout az utolsó előadáson ‒ április 14-én ‒, a darab végén bejelentette: többé nem adják elő. Figyelemmel a látottakra, valamint hogy partnere, Raphaël Billet mit állt ki az 50 perc során (mi több, volt, hogy röviddel utána is), egyedül az adhatna okot a meglepődésre, hogy a produkció megélt ennyi, jelesül negyvenvalahány alkalmat.

raphael 17 bart grietens Raphaël / A fotók forrása a trafo.hu

Mint informátoromtól megtudtam, a minden ízében extrém kettőst ‒ az újcirkusz és a kortárs tánc ötvözetét ‒ Vantournhout kutatása („dead body research”) ihlette. Felteszem, hogy a brüsszeli Cirkuszművészeti Egyetemen (ESAC), és az Anne Teresa de Keersmaeker vezette kortárstánc-iskolában, a PARTS-ban végzett táncos-koreográfust többek között az érdekelte, miként lehet modellezni a mozgást egy halottnak tűnő (azaz, az élettelenséget imitáló) emberrel a kortárs táncszínpadon. Mindez bizonyára többekben fölvet ízlésbeli és esetleg etikai kérdéseket, még akkor is, ha a Raphaëlen bajosan kérhető számon az innováció, a kísérletező kedv, a bátorság és a progresszió. Az opus velejét pontosan összegzik a sillabuszban: kiszolgáltatottság, aktivitás és passzivitás, intimitás és perverzitás. Csupán a brutalitásba hajló durvaság ‒ ami számomra az egyik legfőbb jellemző ‒ hiányzik a fölsorolásból. A kegyetlenség ab ovo a szélsőséges helyzetből, így az egyik, magatehetetlen karakter/szereplő helyzetéből adódik. Mindaz, amit, és főleg ahogyan a partnere tesz vele, ezért is indokolatlan, teljességgel szenvtelen; action gratuite. Amikor a darab kezdetén Vantournhout a lábánál fogva húzza ki Billet-t a velem szemben lévő nézősor első sora alól, még nem tudni, milyen állapotban van a mozgásképtelennek tűnő karakter. Úgyhogy eleinte azt gondoltam, demens, esetleg eszméletét vesztette, vagy kómába esett. Ennek oka részint az, hogy az előadó tekintete nem volt „halott”. Sőt, többször úgy észleltem, hogy fókuszált. A produkció több mint feléig Vantournhout úgy dobálja, forgatja, lökdösi, taszigálja, vonszolja a társát, akinek a feje sokszor a padlóhoz csapódik, mint egy rongybábut. Később beletesz a szájába egy fél literes vizes palackot, és a férfi torkán lemegy majd’ az egész tartalma. Eztán ráül, rugózik rajta, mintha pumpálná mellkastájékon, egyfajta sajátos újraélesztési kísérletként. Ezt nézni is kellemetlen, feszélyező – nemhogy átélni. A produkció során elhúzzák, majd föl- és leeresztik a nézőteret egymástól elválasztó vörös függönyt, bár ennek dramaturgiai funkciója nincs. A probléma az, hogy másnak se nagyon.

raphael 37 bart grietens

Leginkább a gumiember Billet érdeme, hogy az öncélúságtól nem mentes Raphaël a tiszta mozgás szempontjából bravúros. (A cselgáncsmúlttal bíró előadó akrobatikus tánc-specializáción tanult Hollandiában, a tiburgi Cirkusz- és Előadóművészeti Akadémián. Tudomásom szerint a duettet fordított szereposztásban is többször előadták, ettől függetlenül az előadók bizonyos idő múltán kerülték a civil érintkezést; azaz, nem beszéltek egymással.) Ugyanakkor a koreográfia hamarjában egyhangúvá, önismétlővé válik; egészen a cc. harmincadik percig nincsenek benne átmenetek, stációk – és addigra minden kiismerhetővé válik. Az addig zene és hangkulissza nélküli műben eztán lírai zongorafutamot hallani, ezzel kezdődik Michelle Gurevich remek sanzonja, a Lovers are Strangers. (A 2007-es, felteszem, jogdíjas szerzemény szerzőjét, előadóját, címét illendő lett volna feltüntetni legalább az alkotópáros honlapján, ha már a szóróanyagokban nem tették meg.) A daltól, valamint attól, hogy finomodnak, érzékenyebbé, intimebbé válnak a mozdulatok, a mű hirtelen homoerotikus fénytörést kap. A duett végén ‒ újabb fordulatként ‒ Vantournhout egy torz műanyag fejrészt (a Paul Frank-majomfigurára emlékeztető hatalmas piros száj és áll) helyez Billet-re, akit a színpadi tér túloldalán lévő radiátorhoz támaszt. Elhangzik egy váratlanul érzelmes, rövid párbeszéd is, befejezésként az alábbiakkal: „ – I miss you, Raphaël. – I miss you too.” Adódik a kérdés: most akkor valójában mit is láttunk a záró epizódig? Amely zavarba ejtő közjáték vajon a Vantournhout által megformált karakter fejében játszódik le? Merthogy nem hasbeszélő. Nincsenek válaszaim, ám annyi bizonyos, hogy az opus, amelynek az egyik alkotója a dramaturg Bauke Lievens, hemzseg a dramaturgiai következetlenségektől, hibáktól. Noha a radikális darab akár erős, elsősorban emocionális hatást is kelthetne – ha mást nem, akkor viszolygást ‒, magam kívül maradtam az egészen. Ami megdöbbentett, már a produkció vége után történt; egy színes-tarka öltözetű, fiatal szőke nő másodmagával odament a még a földön ülő, és a szerepében maradó Billet-hez, hogy hozzáérjen, tapogassa és meggyőződjék róla, ad-e valamiféle életjelet. Kínos jelenethez vezetett, hogy szemmel láthatólag azonosnak gondolja a karaktert annak megformálójával, illetve hogy e kettő között nem képes különbséget tenni.

auto1Autobiography / Fotók: Hrotkó Bálint / BTF A gondolkodó ember koreográfusa („The thinking man’s choreographer, McGregor”) – imigyen jellemezte korunk talán legkeresettebb, legdivatosabb és egyelőre még a legnagyobb presztízsű mozgáskomponistáját a brit The Stage tánckritikusa az Autobiograhy kapcsán; utóbbiról nem a méltatás hangján szólva. A 2011-ben a Brit Birodalom Érdemkeresztjének tiszti fokozatával kitüntetett Wayne McGregor (1970) az Angol Királyi Balett (Royal Ballet) rezidens koreográfusa. Okkal nevezték a balett rocksztárjának, amellett, hogy a Plymouth-i és a Leeds-i Egyetem tiszteletbeli levelező tagja, valamint hogy kivételes módon a kortárs táncszcéna tagjaként hódította meg néhány év alatt a világ összes vezető balett-, továbbá operabalett-társulatát ‒ a New York City Ballet-n, az említett londoni royalistáktól a Bolsojon át a Párizsi Opera Balettjéig. Mindemellett rendkívül jelentős hatást gyakorol(t) a popkultúrára. Olthatatlan kíváncsiságával, szerteágazó érdeklődésével – high-tech, komputertechnológia, agykutatás, anatómia, divat-show-k, Francis Bacon, Virginia Woolf oeuvre-je stb. ‒ csak a munkabírása vetekszik. Műveivel egyenes arányban gyarapítja díjait-elismeréseit, és 1992 óta tartja fenn saját együttesét, a Random Dance-ről átkeresztelt Company Wayne McGregort. Társulata ötödször vendégeskedett a Trafóban. – A bemutatott munkák: Triple Bill (2004), Entity (2008), Far (2011), Atomos (2015) és idén az Autobiography.

2017-es munkáját saját személye, valamint a biokémia és a DNS területén végzett kutatása inspirálta. Tíz táncosával együttműködve 23 etűdöt készített 23 kromoszómapár (X, Y, XX, XY) mintájára, hogy ezeket majd egy algoritmus alapján összekeverjék, és minden fellépéskor más-más sorrendben táncolják el. A kivetítőn a számok mellett látható az etűdök címe. A 17-i este felirataival példázva: 1 avatar, 8 nurture, 13 not I, 16 world, 15 instinct, 18 ageing, 7 traces (…), 2 equilibrium (….) és legvégül: 23 choosing. Minden előadás az első etűddel kezdődik és az utolsóval (23) végződik, ám sosem 23 etűdöt táncolnak el, hanem általában és esetünkben 15-öt.

auto2Túl a számok világán: olybá tűnt, hogy a főleg Jlin elektronikus zenéjére kalákában koreografált mű elkészítésekor McGregor alkotói energiáit fölemésztette a remélhetőleg a további épülésére szolgáló kutatósdi. Merthogy a 23 etűdöt akármilyen algoritmus alapján is keverik össze, azok minősége – egyenként és összességében – semmit sem változik. Habár – állítólag – nincs két egyforma előadás, bőven vannak egyforma etűdök. Az uniszex szólók, kettősök, triók, csoportos táncok általánosságban improvizatívak, önismétlők, képzeletszegények, szellemtelenek, neutrálisak. A 75 perces darab a lomha unalom mellett igen gyorsan fullad steril technikázásba, és bár McGregor egyik jellemzője, hogy sokkal inkább építi a műveit a férfi táncosokra, esetünkben a nők zavaróan háttérbe szorulnak. Ez azért is problematikus, merthogy az elvileg konceptdarab alapján az ellenkezőjének kellene történnie. Az Autobiography a sokszínűség és sokneműség helyett egydimenziós, egynemű és teljesen érzelemmentes. Fosszíliáiban sem fedezhető föl benne alkotója több vízjele, így például a lenyűgöző és hirtelen váltások, a széles érzelmi amplitúdó, a kirobbanó energia. A társulat összetétele gyöngébb összképet mutat, mint a korábbi években: a női kvintettből magasan kiemelkedett Fukiko Takase, a férfiak közül nagyszerű a vörös hajú Travis Clausen-Knight, említésre méltó a színes bőrű Louis McMiller és Po-Lin Tung. Ugyanakkor: Clausen-Knight a Royal Ballet (RB) ikonikus vezető szólistája és McGregor múzsája, Edward Watson epigonjának, McMiller pedig az RB hajdani kiválósága, Eric Underwood epigonjának hatott. Bőven túl voltunk a produkció felénél, amikor egy energikusabb, egyben a leglendületesebb férfitrió- és duó ha nyomelemeiben is, de tartalmazta McGregor kvalitásait (»10 nature«). Hasonlót majd legközelebb az elégikus záró etűdben tapasztalni, mely utóbbi fénytervezői remeklés is, az alkotó állandó munkatársa, Lucy Carter jóvoltából. A számomra leginkább zavarba ejtő etűd a 18 ageing, amely Miloš Forman 1979-es Hair-jének egyik LSD-epizódját idézte föl bennem, Twyla Tharp koreografálásában. Az Autobiography láttán egy pillanatra nem gondoltam volna a kromoszómákra, és nem értem, miért volt szükség a DNS-kutatásra ahhoz, hogy McGregor ismét deklarálja a párkapcsolatok kudarcosságát – meglehetős didaktikussággal.  

auto3

Mivel minden alkotót – túl a szcéna állapotán és magán a környezeten – önmagához érdemes mérni, az úttörő és korszakos brit mozgáskomponista esetében legutóbbi műve súlyos fiaskó. Nem pusztán gyönge, hanem az első olyan munkájának látom, amely egyértelműen tanúskodik a korlátairól. McGregorral kapcsolatban többször nyújtottam be önmagam ellen elfogultsági indítványt, ám e lankasztó válságterméke kapcsán korántsem a kiábrándultság szól belőlem, mikor észrevételezem: a kifejezési formája mára limitált, a mozgásnyelve pedig redukált és kiüresedett. Kiindulva a számára áttörést hozó, a Royal Ballet-nak készített briliáns egyfelvonásos kortárs balettjéből, a 2006-os Chromából: ez a valaha forradalmi androgün-esztétika – megtámasztva a rendkívül hatásos vizuális effektekkel – mostanra idejétmúlt. Ez akkor is így van, ha a műveit leghitelesebb tolmácsolói, a londoni királyiak táncfenoménjai adják elő. Vagy ha a legmodernebb fénytechnikai eszközöket veti be – most éppen föl- és lesüllyedő, lefelé fordított gúla alakú, fém világítótesteket. Az 1958-as születésű, kanadai rock’n’roll amazon, Louise Lecavalier minden kimódoltság, pöpecség és sallang nélkül üzent hadat az időnek, kornak, trendeknek a Battleground című, szintén a Trafóba meghívott, ragyogó szólójában és duettjében – első alkalommal tíz nappal a Company Wayne McGregor előtt lépve színre. Lecavalier egyetlen kézmozdulatát izgalmasabbnak, fölvillanyozóbbnak láttam, mint McGregor lagymatag és iskolás mozgásszótár-bedekkerét. Mivel minden viszonyítás kérdése: abból a művészi mélységből, amit oly’ sokan vágynának megtapasztalni, attól tartok, neki csak fölfelé vezethet az út.

Alexander Vantournhout & Bauke Lievens: Raphaël

Alkotók: Alexander Vantournhout & Bauke Lievens. Előadók: Raphaël Billet, Alexander Vantournhout. Dramaturgia: Bauke Lievens. Dramaturgiai tanácsadó: Dries Douibi. Művészeti konzulensek: Tuur van Baelen, Jan Steen. Koreográfiai tanácsadók: Femke Gyselinck, Lili M. Rampre, Anneleen Keppens, Esse Vanderbruggen. Fényterv: Bert Van Dijck. Díszlet: Rinus Samyn. Jelmez: Anne Vereecke.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. április 14.

Company Wayne McGregor: Autobiography

Koncepció és rendezés: Wayne McGregor. Koreográfia: Wayne McGregor, a táncosokkal együttműködve. Táncosok: Rebecca Bassett-Graham, Jordan James Bridge, Travis Clausen-Knight, Louis McMiller, Daniela Neugebauer, Jacob O’Connell, James Pett, Fukiko Takase, Po-Lin Tung, Jessica Wright.
Zene: Jlin. Díszletterv és vetítés: Ben Cullen Williams. Fényterv: Lucy Carter. Jelmez: Aitor Throup. Dramaturgia: Uzma Hameed.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. április 17.

Budapesti Tavaszi Fesztivál