Kritika

Kortárs tánc

Török Ákos: Önmagunkban táncolók fesztiválja

VIII. Monotánc Fesztivál -

Amit nem tudunk megnevezni, az nincs is – vélhetően ez járt a fejében Énekes Istvánnak, a Monotánc Fesztivál ötletgazdájának 2005-ben, amikor Szögi Csabával útjára indította a kétévente megrendezésre kerülő programsorozatot.

Az Orkesztika Alapítvány ugyanis abban az évben már ötödik alkalommal rendezett kifejezetten szólódarabok (később már duók) számára kortárstánc fesztivált, „lestoppolva” magának a szólótánc fesztivál kifejezést. Mivel a Monotánc Fesztivál elindítói (gyaníthatóan gazdasági megfontolásokat is figyelembe véve) alapvetően szólókban gondolkodtak, kellett számukra egy olyan szó, ami eltalálja ezt a törekvésüket, és még nem foglalt.

A monodráma mintájára így született meg a monotánc kifejezés. Ami voltaképpen vasgyűrűből vaskarika, hiszen a szólókhoz hasonlóan ugyanúgy egyetlen táncos adja elő, akit támogathatnak más előadóművészek, például zenészek is. De ez a szólóknál sincs másképpen. Ezzel együtt kifejezetten jó kezdeményezés, hogy csokorba gyűjtik számunkra két év kortárstánc-termését a Bethlen Téri Színházban (korábban a Közép-Európa Táncszínházban). A SzólóDuó Fesztiválhoz képest inkább az jelent lényegi különbséget, hogy az ott megjelenő daraboknál itt hosszabb vagy jelentősen hosszabb szólók kerülnek terítékre, amelyeknek a zöme (vagy mindegyike) már bemutatott előadás, szemben a SzólóDuó nagyrészt (vagy teljes egészében) először látható produkcióival.

szolo molnar domolkySzólók / Molnár Csaba / Fotó: Dömölky Dániel

A szemantikai csíny mellett azonban van egy sokkal izgalmasabb kérdés, amellyel mind a szólónak, mind a monotáncnak, de még a monodrámának is szembe kell néznie. Egy igazi drámai szituációhoz nemhogy egy ember nem elég, de szigorúan véve még kettő sem: egy harmadik fél nélkül (ami lehet épp a társadalmi környezet vagy akár egy morális alapvetés) voltaképpen minden sima ügy, még ha ez akár tragikus kimenetelű ügy is lehet. „Az értékek zűrzavarában a biztos támpontok egyike már évezredek óta az Egyszál Ember maga. Szellemi és fizikai teljesítményével, önként vállalt kitárulkozásával” – ezekkel a szavakkal indította útjára a Monotánc Fesztivált Énekes István. Szép gondolat, de a kérdés megmarad: hogyan tudhat érdekfeszítő lenni egyetlen ember, ráadásul akár szavak nélkül is? A 8. Monotánc Fesztivál sokszínűségét jelzi, hogy erre a kérdésre megannyi válasz született.

A táncos vallomása

Az egyik legkézenfekvőbb a feltárulkozó önvallás. Ezek közül talán a legkockázatosabb, amikor a koreográfus-szólista megmutatja, milyen kérdései, kétségei vagy éppen örömei vannak a táncos létével kapcsolatban. A kockázat adja magát: mivel normál esetben a nézőtéren nem táncosok ülnek (mondjuk, éppen a hazai kortárstánc-előadásoknak általában kevesebb civil nézője van, mint szakmabeli), ugyan mi közünk lehet egy táncos még annyira emberi, alapvetően azonban mégiscsak szakmai feltárulkozásához.

A szlovák Tomas Danielis SuiteNo.3 című performansz-jellegű darabja minden művészi vagy művészkedő áttétel nélkül, a maga természetes karcosságában és kényelmetlenségében mutatja meg, és beszéli ki szavakkal is a tényleges alaphelyzetet: itt állok előttetek, és azon vagyok, hogy ti is, én is jól érezzem magam, és még a zenével is pariban legyek. Minden az, ami. Próbálkozik, majd leáll, keresi a tekintetünket, hogy mit szeretnénk. Közvetlen és keresetlen lényén keresztül magunkévá tudjuk tenni a kétségeit: mit akar ez a fiatalember a tánctól, és mit akarunk mi tőle? Abban, hogy olyat mutasson nekünk, ami táncként megérint, kudarcot vall, ahogy mi sem tudunk neki támpontot adni, ám a kétségei és a közös kudarcunk egy valódi és erős történéssé válnak. Ezen az sem ront jelentősen, hogy a végén a nézők színpadra invitálása, majd kitáncoltatása onnan kissé kimódoltnak hat, és leejti a közös történést.

tomas danielis suite no3 viii nemzetkozi monotanc fesztival 474 279 111136SuiteNo. 3 / Tomas Danielis / Fotó: Walter Christopharo

A dél-koreai Lee In Soo The first meet című, rövidebb lélegzetvételű monója ugyanúgy a nézők elé kitettséggel játszik el, noha ő egy önazonosnak ható színpadi figurát is hoz. Egy mai fiatal srácot, aki önmaga lazaságában és szégyenlősségében egyszerre mutatkozik meg. A dél-koreai táncos szakmájának igazi virtuóza, az egész fesztivál talán messze legjobb táncosa. A jó ritmusú, show-jellegű játéka ezzel együtt közel sem annyira izgalmas, mint a szlovák fiúé, mivel ami valódi emberi gyengeségre utal az előadásában, üres gesztus marad. A dél-koreai táncos inkább a szemnek ad, mint a léleknek, noha annak nem keveset.

Nagy Csilla Karma Milongája a Cippola Collectiva előadásaként a táncos önvallomás egy harmadik útját mutatja meg. Miközben mozdulatokból és tekintetekből egy olyan lányt formáz, aki szeretné, ha valaki végre táncba vinné, önmagát produkáló táncosként is reflektál minderre. A felsőtestének és az alsótestének egymással való tangója látványos, ám szemben a dél-koreai fiúval mélységesen emberi is. Ahogy a rövid koreográfia többi része már show-jellegű látványosság nélkül is lélekmelengető. Főként, ahogy az utolsó pillanatokban Nagy Csilla leül Tóth Mátyással, a zenésszel szemben, és a csend beálltával is csak egymást nézik. A táncos és a zenész túl egy előadáson – talán néznünk sem illene. „Kis szösszenet. De esszenciális” – mondta a táncos-koreográfus az előadás előtt. És igaza van.

in1Mádi László az In Sound Out-ban / Fotó: Jókúti György

Kevéssé vallomásos jellegű, de szintén a táncos táncos voltával (és a néző néző voltával) játszik el Mádi László InSoundOut című monója, amelyet Mészáros Máté koreográfussal közösen jegyeznek, és amely a fesztivál egyik legkülönösebb darabja volt. Ha előbb szösszenetnek tituláltuk a Karma Milongát, az InSoundOut a maga frappáns, ám mégiscsak egylövetű ötletével sokkal inkább az. Mádi László ugyanis a táncteret körbeülő nézők között feszít ki vékony, rugalmas zsinegeket, majd ezekbe kapaszkodva, gabalyodva mozog a maga által bejátszott zenére. Az egyszerű ötlet az érzések és asszociációk gazdag tárházát kínálja, a nézettség keresztül-kasul szabdalt terébe akadó táncostól a hanghullámokon át az érzéki összetartozásig a táncossal és a többi nézővel.

A táncoló ember vallomása

Egy szóló (vagy mono) azon áll vagy bukik, van-e kellő színpadi súlya a táncosnak. Mindehhez persze a mozgásos képességek és a koreográfia is hozzátehet, de erőteljes vagy izgalmas színpadi jelenlét nélkül mindez nem sokat segít – minél hosszabb egy szóló, annál kevésbé.

Szász Dániel Loop című darabjában az ember önvallomása a legprimerebb módon jelenik meg. A koreográfia az ember fájdalmas testbe zártságát a görcsökbe és grimaszokba ránduló izmokon keresztül mutatja meg egy pontosan szerkesztett kompozícióban. Egy jó ismerősöm szerint ebben az áttétel nélküli „testmutogatásban” nyoma sincsen bármiféle művészetnek: „Fehér Ferenc művész, Szász Dániel csupán sportoló”. Megfontolandó vélemény, noha a cikk írója szerint itt az elénk tálalt szenvedés egyszerűen szólva: igaz. Igazsága és megrendítő ereje pedig Szász Dániel erős és teljes színpadi jelenlétében áll. Vélhetően azok számára még többletjelentéssel is bír a Loop, akik tudják, hogy a táncos korábban a teste túlhajszolása miatt súlyosan lesérült, ami akkor egész pályáját és a jövőjét is megingatta, a koreográfia azonban e háttértudás nélkül is megindítóan expresszív.

loop meszaros csabaLoop / Szász Dániel / Fotó: Mészáros Csaba

Ha pedig már az expresszivitásnál tartunk, a fesztivál (és gyaníthatóan az egész hazai kortárstánc-szcéna) legbrutálisabb és egyik legszuggesztívebb előadóművésze Egyed Bea, aki most az Én, a feminista című darabbal szerepelt. A performansz-jellegű előadás nem a rációt célozza jól szabott képzetekkel és gondolatmenetekkel. Ezt nem is igen tehetné azok után, hogy Egyed az elején egy műpéniszt próbál késsel és villával megenni, amely többször arcul csapja, mire ő őrjöngve a földhöz vágja a teljes berendezéssel együtt. Túl azon a bizonyos sokat emlegetett súlyos színpadi jelenléten, a darab izgalmasságát tovább fokozza, hogy a jól célozott, egyszerű gesztusok ellenére sem válik didaktikussá. Az irracionális férfigyűlölet és a férfitársadalom nagyon is ésszerű bírálata egyszerre van jelen benne. A legnagyobb gonoszsága (és ereje) pedig abban áll, hogy kendőzetlen kitettségével és elemi vonzásával valódi szégyent tud szülni (legalábbis a férfinézőkben) a nézőtéren. „Faszok vagytok”, mondja, amin egy ideig jókat nevetünk, mígnem érezni kezdjük, hogy tényleg faszok vagyunk.

Még mindig az emberi belső nyomatékos kifordításánál maradva, ám a primer megmutatás felől az áttételesebb („művészibb”) darabok felé haladva, a szóló és a monotánc közötti árnyalatot például a bolgár-magyar Miroljuba Petrova táncos és Antonovits Bence zenész Egyszer egy kicsi madár…-előadása példázza. A szellemes, azonban rövidsége mellett is kicsit elnyúló koreográfiában Petrova szabad, ám belső vívódásokkal teli madárlétként helyezi szembe a táncát a zenész helyhez szegezettségével. A darab egyszerre vall a vágyról a szabadságra és a kötődésre, amelyek ebben az esetben összeegyeztethetetlennek bizonyulnak.

szolo cuhorkaSzólók / Cuhorka Emese / Fotó: Dömölky Dániel

Két előadás messze kiemelkedett a fesztivál kínálatából – ami nem meglepő, hiszen ez a két munka az egész kortárstánc szcéna tavalyi bemutatói között is triumfált. Egyike a Hodworks Szólók című szólófüzére, amelyből most egy rövidített, a teljes verzióhoz képest játékosabb válogatást kaptunk. A könnyedség részben Marcio Canabarro hiányából eredt, akiről korábban is sejthető volt, hogy nincs híján a színpadi őrületnek, de éppen a Szólók kapcsán derült ki számunkra egyértelműen, hogy szuggesztivitásban is vetekszik Egyed Beával. Az érzékletes, szellemes és helyenként hátborzongató lélekkatalógusok sora Cuhorka Emese, Molnár Csaba és most Vass Imre előadásában így is különleges élmény. Elmozgott, elmondott belső feszültségek és fesztelenségek öltenek bizarr jelmezekbe (vagy meztelenségbe) burkolódzó testet magukra, mi pedig közéjük keveredve, hol nevetve, hol dermedten ismerünk rájuk és önmagunkra.

  

Víziók az emberről

Minden csoportosítás önkényes és tökéletlen, még akkor is, ha érzékelhető a megfogalmazás különbsége, amikor egy-egy darab távolabb lép a személyes érzelmektől és az emberi indulatoktól.

A japán Ayumi Toyabe Bővülő terek című szólója, amelyet Berger Gyulával közösen hoztak létre, és amelynek egy rövidített verzióját mutatták meg nekünk a fesztiválon, egy egész emberéletet sűrít össze. A japán táncos fiatal kora ellenére olyan kontrollált testtudatról tesz tanúságot, amilyennel még nem nagyon találkoztunk Magyarországon. Egy helyet kereső és teremtő élet képeit komponálják meg az alkotók a gyermekkortól egészen a halálig – egy majommaszkkal, egy pár papuccsal, egy kendővel és különböző méretű hengerekkel. Átgondolt és letisztult képzet, amelynek azonban vannak üresjáratai, amelyeket Ayumi Toyabe nem tud feltölteni – érzésünk szerint egyelőre.

gobi1Reptében / Góbi Rita / Fotó: Mészáros Csaba

A személyesből az általánosba (amely gyakran éppen annyira konkrét, mint a legszemélyesebb önvallomás) való átmenetet leginkább Góbi Rita Reptében című szólója példázza, amely a Hodworks Szólók előadása mellett a másik messze legerősebb darabja volt a fesztiválnak. Miroljuba Petrova koreográfiájához hasonlóan a színpadi alak itt is madárlétként jelenik meg, Góbi Rita „madara” azonban ötven percen keresztül is a székeinkhez szegez minket. A feszes, tűpontos mozdulatok és a táncos inas, lényszerű rebbenékenysége egyszerre hordozza a mesebeli madárasszony emberi drámáját és idegenségét. Góbi nem madárkodik (talán egyetlen olyan mozdulata van, ami ténylegesen madárszerű, és ami megzavarhatja ezt a víztiszta mozgóképet), mozgó alakja maga az embermadár. A már nem itt, és még nem ott egyetlen pillanatát nagyítja fel. Úgy képes ezt kiterjeszteni az időben, hogy eközben az anyag csak tovább sűrűsödik. Mestermunka ez az emberi lélekről, akár a nélkül is, hogy az a bizonyos madárlét feltétlenül be kellene ugorjon.

Kortárstánc-előadásoknál ritkábban találkozunk vele, de izgalmas lehet, amikor egy táncos valamilyen képzeletbeli alakot ölt magára. Jakab Zsanett is ezt teszi Molnár Csaba koreográfussal közösen létrehozott Lilith című szólójában. Azonban ebben az esetben az izgalom elmarad, annak ellenére, hogy különös és jól működő jelmezek, látványelemek támogatják meg a jó ritmussal és pontosan összeállított, érzékletes produkciót. Jakab Zsanetten azonban (aki amúgy kifejezetten izgalmas és képességes táncos) zavaróan lötyög az Istennel is szembeszegülő, a férfinak magát alávetni nem akaró, vérnősző és csábító női démon alakja. Érződik, hogy ez a figura teljesen idegen a táncostól, és mivel semmilyen módon nem reflektál erre az idegenségre, Lilithje jól komponált, üres burok marad.

jakab1Lilith / Jakab Zsanett / Fotó: Jókúti György

Bakó Tamás, Nagy Zoltán koreografálásában előadott Fekete ló című szólója nem csupán a fesztiválon belül, de az egész kortárstánc-évadot figyelembe véve is a legnagyobb szögből néz rá az emberre. Filozófiai mélységű munka, amely az emberlétet a maga folyamatos, a semmiből sehová nem tartó eseménytelenségében mutatja meg. A félhomályban körbe-körbe mozgó fekete, arctalan alak szinte teljes történés-nélkülisége nem könnyen befogadható. Ha nem tudunk vele menni, akkor kifejezetten unalmas és bosszantó. Ha azonban hagyjuk magunkat, egy termékeny, meditatív szellemi utazásra vihet minket. Időt és képzeteket ad olyan kérdésekkel foglalkozni, amelyekre gyakran egy teljes emberöltő alatt sem tudunk, merünk időt szakítani.

A Monotánc Fesztivál legnagyobb szabású darabja Gergye Krisztián öt napon keresztül látható, „Ha mi árnyak…” című performansz sorozata volt, amelyet a Bethlen Téri Színháztól nem messze lévő Róth Miksa Emlékház különös hangulatú udvarán mutatott be. A beszélgetésekkel a sorozatban megjelenő alkotókkal, koncerttel, felolvasással, festmény- és fotókiállítással dúsított programsorozat voltaképpen fesztivál volt a fesztiválon belül.

kepatmeretezes hu EDV 9641Gergye Krisztián / Fotó: Éder Veronika

Mindennap pontosan érkeztek a fekete fóliákkal borított térbe a fekete latexruhás alakok: a zenész, az énekes, a fotós és az ember. Amíg a Fekete ló feketesége inkább az ember volt felfoghatatlanságára és megismerhetetlenségére utal, ez, a tér feketesége az ember árnyékvoltát érzékeltette. Noha a performanszok, amelyeknek voltak visszatérő elemei, ám mégis kicsit (vagy nagyon) mások voltak, nem annyira kegyetlenek, mint amit Gergye Krisztiántól általában megszokhattunk, az árnyékhoz tartozó fényt most sem mellékelte hozzájuk. A süllyedő vagy zátonyra futott csónakok jelzéseivel megtört térben egy világvégén túli, ám erről tudomást nem vevő világot teremtett. Az általa megmutatott ember újra és újra nekifut ennek a fekete világnak, amelyből jól láthatóan nincsen kiút, hiába a létra, hiába a művészet és hiába a falra mászó, meztelen emberszobor – az egyetlen, ami nem fekete.

Gergye Krisztián viszonylag egyszerű eszközökkel hoz létre egy összetett képzetet, amellyel sokat akar, és sokat is tud elmondani rólunk és a ránk bízott világról. Ennek sajátosan nyomasztó és emelkedett atmoszféráját az installált tér mellett Philipp György n+1 oktávon átnyúló, különleges énekhangja és Áfra János elénekelt költeményei adják. Gergye Krisztián jelenléte a térben és mozgása – tudatosan vagy tudattalanul – a napok során folyamatosan vált egyre szikárabbá és erőteljesebbé. Az utolsó napokban a mozdulataiban már nyoma sem volt az első két nap még látható illusztratív és affektált érzelgősségnek, és mintha egyre indulatosabbá is vált volna az általa megmutatott alak. A fordulópont a második nap lehetett, amikor véletlenül leverte Rabóczky Judit tűzfalra applikált szobrát, az egyetlen kiútra utaló, fénykarakterű gesztust.

ha mi arnyal 01 domolky daniel WEB 001Ha mi árnyak... / Gergye Krisztián / Fotó: Dömölky Dániel

Éppen előtte a szobrásszal való beszélgetés közben mesélt arról, hogy nem hisz a véletlenben, a nem várt, szokatlan dolgok a performanszai közben számára lehetőségek egy-egy örökkévaló pillanat megszületésére. Ez a pillanat, mégha súlyos áron is, aznap valóban meg is született. Dermesztő élmény volt, ahonnan voltaképpen nem is lehetett folytatni. De a fekete ember másnap is eljött, és mire napról napra mindent megpróbált, és végül lefejtette a világról a feketeséget, ő maga végérvényesen és mindennél jobban fekete lett. Igaz, ragyogóan fekete.

VIII. Monotánc Fesztivál, 2018. május 15-19.