Kritika

Kortárs tánc

Horeczky Krisztina: All that jazz

Anne Teresa De Keersmaeker – Salva Sanchis: A Love Supreme -

…a legközelebb jut a zene és a tánc összhangjának, szimbiózisának megteremtéséhez, miközben a térben láthatóvá tett zene új fénytörést kap.

Az önmagát a struktúra megszállottjának nevező Anne Teresa De Keersmaeker (1960-) nem pusztán a kortárs táncszcéna, hanem valószínűleg a nemzetközi táncélet legkifinomultabb, és feltétlen a legtudatosabb muzikalitású alkotója. Ennek mögöttese ‒ túl a hangszeres képzettségén ‒ a zenéhez fűződő egyedi, a szakmában kivételes viszonyulása. A brüsszeli Rosast 1982-ben, majd iskoláját, a P.A.R.T.S.-t 1995-ben megalapító baronesz munkáinak zenei anyaga Bachtól a Mozart-áriákon, Bergen, Schönbergen, Bartókon, Ligetin, Steve Reichen, Joan Baezen át Miles Davisig ível. A művek időrendisége szerint a névsor elején Steve Reich áll; az 1982-es Fase – 4 mozdulat Steve Reich zenéjére De Keersmaeker második, míg a Rosas debütáns darabja, és a koreográfusi életmű origója is. Merthogy bár a következő évtizedekben ahogyan gyarapodtak, úgy is formálódtak a minimalizmus jegyében fogant munkák, a lényeg változatlan: a narratíva elvetése, sallangtalanság, és színházi helyett zenei dramaturgia, amelynek alapja a partitúra (ki)elemzése. Mindez egyszerre árulkodik intellektualitásról, szigorúságról, rendszerelvűségről, perfekcionizmusról és – noha mára a szó kiüresedett és elcsépelt – alázatról.

loveA fotók forrása: trafo.hu

Bármilyen zenemű is szolgáljon a kortárs tánc belga nagyasszonya alkotásának kiindulópontjául, annak struktúráját, zenei szövetét képes lefordítani és átültetni a mozgás nyelvére. Következésképp ő az a mozgáskomponista, aki a legközelebb jut a zene és a tánc összhangjának, szimbiózisának megteremtéséhez, miközben a térben láthatóvá tett zene új fénytörést kap. Ebben az értelemben művészetét klasszikusnak tartom. Az A Love Supreme-et megelőzően 2005-ben a Once, 2011-ben a Bartók/Mikrokosmos, majd rá egy évre a Fase került a nagyérdemű elé a Trafóban. 1992-ben mutatkozott be az együttes a Rosas danst Rosasszal a Petőfi Csarnokban, és az Achterlanddal az Erkel Színházban. Utóbbi munkák sajátos módon szivárogtak be a popkultúrába: Beyoncé videoklipjében, a 2011-es Countdownban „idéztek” belőlük föltűnően stílusidegen módon, főleg De Keersmaeker tudomása nélkül. A jogvita időközben rendeződött.

Az A Love Supreme a tragikusan ifjan elhunyt John Coltrane (1926-1967) és „A klasszikus kvartett”-je azonos című albumának fölhasználásával készült. (A kvartett tagjai: John Coltrane – tenorszaxofon; Jimmy Garrison – nagybőgő; Elvin Jones – dob; McCoy Tyner – zongora.) Az 1965-ös, négyrészes album („Acknowledgement”, „Resolution”, „Pursuance”, „Psalm”) 33 perc 2 másodperc. A szakrális dzsessz atyja az „Isteni Szeretet” iránti szolgálatnak ajánlotta föl önmagát és innovatív zenéjét – halála előtt három évvel. De Keersmaeker a 2005-ös, két nőre és két férfira írt darabot annak egyik hajdani szereplőjével, a spanyol Salva Sanschisszal gondolta újra. (Ekkor, 2005-ben dolgozott először társkoreográfussal.) A 2017-es verzióban négy férfi szerepel, amely újszerű attól a mozgáskomponistától, akinél roppant hangsúlyos a női lét, az asszonyiság, lányság – feminista- és/vagy gender-tartalom nélkül. A 2000-es évek elején – feltehetőleg Sanchis hatására is ‒ Coltrane mellett Miles Davis-re is koreografált, 2003-ban (Bitches Brew/Tacoma Narrows).

love3

„Maximalizálni a minimalizmust” – így summázta De Keersmaeker tavaly a The New York Times-nak a legendás Coltrane-mű számára legfontosabb jellemzőjét. Elmondta, Steve Reich hívta föl a figyelmét arra, hogy Coltrane három zenei hanggal volt képes improvizálni a végtelenségig, és ez volt az, ami inspirálta őt. Az ötvenperces darabban nagyjából tíz perc után szólal meg a zene; addig a marokkói Bilal El Had, a brazil José Paulo dos Santos, valamint a belga Jason Respilieux és Thomas Vantuycom végez improvizatívnak ható, néha repetitív mozgássorokat a falakig lecsupaszított térben. Több emelést is látunk, és az előadók gyakorta egymáshoz érnek. Idővel középpontba kerül egy magas, szakállas, kopaszodó alak – amíg ő szólózik, a többiek a falaknál állnak és szenvtelenül nézik. De Keersmaekertől szokatlan, hogy bármelyik szereplőt is kiemelje a többiek közül, ahogyan kerüli a karakterizálást is. Az A Love Supreme-ben a számomra hosszú és ingerszegény néma felütés után megtörtént az, amit talán nem túlzás a mágikus jelzővel illetni: amint megszólalt a zene, minden másnak hatott. Ami addig – mozgásnyelvében – csalódást keltőn közhelyesnek, sőt, unalomittasnak tűnt, hirtelenjében érdekessé, hamarjában ellenállhatatlanná válik. Vantuycom nem produkál meglepetésszerű, váratlan metamorfózist, ám amikor dzsesszre ‒ ráadást a dzsessztörténet ikonikus darabjára ‒ táncol, ő maga a dzsessz. Elkerülhetetlen, hogy a továbbiakban hozzá mérjük, hasonlítsuk a többieket, akik mind remekelnek az amennyire laza-könnyed, olyannyira precíz szinkronmozgásoknál, csoportos táncokban. A hangszeres szólókat más-más előadó táncolja, ha úgy tetszik, személyesíti meg azokat ‒ elkerülve a didaktikusság csapdáját. Ekkor – és az általánosan nagyon magas nívón ‒ már kitűnnek némi különbségek, amelyek a nagybőgő-szólókra (is) táncoló, vékonydongájú Respilieux esetében szembeötlőbbek. Továbbá: míg a társai között a leglendületesebb, -szilajabb és -fölszabadultabb Vantuycom eggyé válik a zenével, a többiek – így dos Santos (dobszólók), és a kiváló El Had (zongoraszólók) – mozgása kötöttebb, fegyelmezettebb. Az egykor a Leuveni Katolikus Egyetem üzemmérnöki szakát a művészetre váltó Vantuycom maga a virtuozitás.

love2

A keretes szerkezetű opus egyik sajátja, hogy gyökeres ellentétben a kortárs táncművek elsöprő részével, amelyek a maszkulin jelleget összekeverik a mácsósággal, a vagánykodással és az infantilis duhajkodással: ez férfias. Az A Love Supreme megmutatja és érzékivé teszi Coltrane zenetörténeti jelentőségű munkája sokrétegűségét: a szakralitástól a nyerseségig, a szikár-pontos strukturáltságtól a játékosságig és a kivált a Vantuycom képviselte, zsigeri „cool”-ságig. A dramaturgiailag tökéletes, és rendkívül érzékeny mestermű a zárójelenetben olyasmit is felszínre hoz, ami bőven túlmutat a kompozíción: a melankóliát. De Keersmaeker és Sanchis diadalmas munkája maga a költészet.

A Love Supreme (Rosas)

Koreográfia: Anne Teresa De Keersmaeker, Salva Sanchis. Zene: John Coltrane.

Fény: Jan Versweyveld, Anne Teresa De Keersmaker, Luc Schaltin. Jelmez: Anne-Catherine Kunz.

Táncosok: José Paulo dos Santos, Bilal El Had, Jason Respilieux, Thomas Vantuycom.

Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2018. május 25.