Kritika

Kortárs tánc

Megyeri Léna: Időtlen időkig

Time takes the time time takes -

Elvégre ezek vagyunk mi, emberek: az idő játékszerei.

Érdekes dolog az idő és annak érzékelése. A forró, szabad nyár általában „elröpül”, míg a munkahelyen töltött órák inkább csak „vánszorognak”, nem is beszélve mondjuk a fogorvosi váróteremben töltött percekről.

Akárhogy is, közmondásosan rohanó modern világunkban egyre fontosabb szerepet játszik az idő, és ez alól a színház sem lehet kivétel. Míg a keleti színházkultúrákban még mindig léteznek a hosszú órákon, vagy akár napokon keresztül tartó előadások, addig nyugaton sokszor az alkotók és az előadók után a harmadik legfontosabb információ egy produkcióról az időtartama. Belefér-e még az időnkbe, hogy elmenjünk színházba? Képesek vagyunk-e annyi időn át a színpadi történésekre koncentrálni?

kepatmeretezes hu TT AlfredMauve 4Fotók: Alfred Mauve

És egyáltalán mennyi ideig tart az idő? Nos, az idő addig tart, amíg tart, mondja Maria Campos és Guy Nader (a Time takes the time time takes cím talán legitimálja, miért is írtam le máris annyiszor az „idő” szócskát). Az Európában egyre népszerűbbé váló, barcelonai székhelyű spanyol-libanoni alkotópáros most egy 2015-ben készült kvintettet hozott a Trafóba. A magyar közönség számára azonban máshonnan is ismerősek lehetnek ők, hiszen 2016-ban Duda Éva társulatának is készítettek már egy előadást MESH címmel.

A színházban persze az idő „hétköznapi” múlása mellett egy másfajta idővel is szembesülünk: a darab belső idejével, vagy inkább ritmusával, amit szintén minden néző másként érzékel. Van, akinek például már az a nagyjából 20 másodperc (ki tudja, tényleg annyi volt-e? Én annyinak érzékeltem) is soknak tűnik, ami csendben és mozdulatlanságban telik el a Time Takes the Time Time Takes kezdőképében. Pedig Campos és Nader nem akarják próbára tenni a türelmünket és nem is rengetik meg alapjaiban az időről alkotott felfogásunkat radikális megoldásokkal.

kepatmeretezes hu TT fan BIG

Sokkal inkább a táncosokat (köztük saját magukat, hiszen a két koreográfus is a színpadon van) teszik meg az idő közvetítőivé, eszközeivé, végrehajtóivá. Elvégre ezek vagyunk mi, emberek: az idő játékszerei. A sorfalat alkotó előadók darabkezdő csendjét az egyik táncosnő töri meg, aki a színpad elejére sétál, és karját és felsőtestét ingaszerűen lengeti előre-hátra. Hamarosan csatlakozik hozzá egy második táncos is, hogy együtt folytassák tovább a repetitív mozgássort. Ez a repetitív jelleg aztán az egész előadás folyamán megmarad: egyrészről bizonyos mozdulatsorok időről időre visszatérnek, másrészről maguk a mozgássorok is gyakran ismételt, ingaszerű, visszapattanó mozdulatokból épülnek fel.

Az öt táncos csoportokra oszlik, a színpadon mindig legalább egyszerre két helyen történik valami. Az egyik oldalon gyakran kényes egyensúlyi helyzetekre épülő szoborcsoportokat alakítanak ki magukból, miközben a másik oldalon másvalaki fáradhatatlanul folytatja táncát. A steril fehérbe és fémes szürkébe öltözött táncosok lehetnének akár egy óramű pontosan és elhivatottan működő részecskéi is. Olyannyira így van ez, hogy a két táncosnő a három férfitáncos által közrefogva, többször valóban élő óramutatóvá, avagy ingává alakul: lábuk szinkronizált ide-oda lengetésével követik a ritmust, amelyet a színpadon helyet foglaló zenész diktál. Ő az előadás hatodik főszereplője, aki azért felelős, hogy a vissza-visszatérő kombinációk és az óraműszerű jelenlét ne tudják hipnotikus állapotba ringatni a nézőt. Egy-egy jól irányzott ritmusváltással vagy épp zenei hangulatfokozással folyamatosan fenntartja a feszültséget és éberen a figyelmünket.

kepatmeretezes hu TT AlfredMauve 31

A precizitást ellensúlyozza, hogy a táncosok mozdulatai sokszor kicsit „piszkosak”, elnagyoltak, hiszen ebben az előadásban nem a tökéletes formákon van a hangsúly. Mindenki egy gépezet része, és ennek megfelelően teszi a dolgát, hogy a gépezet olajozottan működjön. Az akrobatikus emelések, ugrások és elkapások, váratlan pillanatokban megállított mozdulatok, a súlyok és ellensúlyok kihasználása néha már-már a cirkusz irányába viszik a koreográfiát, miközben sosem szűnik meg a tánc monotonabb és lüktetőbb, hipnotikus jellege sem. Az állandóság és a meglepetés ereje ellenpontozódik a mozdulatokban. Az utolsó, ötletes és látványos képben élő emberkereket alkotva gördül tova az öt táncos a színpadon, egészen addig, amíg rájuk nem oltják a villanyt, sőt, még azon is túl – így kapcsolódik össze az előadás az idő végtelen minőségével. És hogy mi a konklúzió? Nos, az idő szeszélyes természetéről talán kevesebbet tudtam meg, mint vártam, de Maria Campos és Guy Nader ettől függetlenül több mint ígéretes – mondhatni, kiforrott koreográfusnak bizonyultak.

 

Time takes the time time takes

 

Ötlet/Koncepció: Guy Nader, Maria Campos. Rendező: Guy Nader. Alkotók/Előadók: Maria Campos, Guy Nader, Lisard Tranis, Roser Tutusaus, Tom Weksler (Magí Serra). Zene: Miguel Marin. Fényterv: Israel Quintero és Lidia Ayala. Fénytechnikus: Albert Glas. Jelmez: Viviane Calvitti, GN | MC. Produkció: Raqscene.

 

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. szeptember 15.