Kritika

Kortárs tánc

Antal Klaudia: GNDR STDS

Motus: MDLSX

…a produkció nem tűr semmifajta műfaji beskatulyázást, ahogy Silvia Calderoni is elutasítja nemi identitásának kényszeres meghatározását.

One-person show… Lecture performance… Musical… DJ Party… Road movie… Keresem, de valahogy nem találom azt a műfaji megjelölést, mely leginkább illene a Trafó olasz vendégének, a Motus csapatának MDLSX című előadására. Hasonlóan zavarban voltam a produkció során is, amikor az előadót, Silvia Calderonit figyelve próbáltam eldönteni – annak ellenére, hogy a színlap elolvasása után megfogadtam, nem fogok azzal foglalkozni –, hogy férfit vagy nőt látok-e a színpadon, hogy izmos vagy betegesen sovány-e a teste, és hogy amit megoszt velünk, az most fikció vagy valóság. A kérdés valójában az, hogy mi az a (sajnos) bennem is élő kényszer a kategóriák, a határok felállítására.

Miért érezzük szükségét annak, hogy mindent névvel vagy épp jelzővel illessünk? Miből ered ez a definiáló kényszer? Talán abból a hiedelemből, miszerint a szavaknak mágikus ereje van; hogyha nevén nevezzük a dolgokat, akkor elnyerjük felettük az irányítást, s ezzel megszüntetjük a félelmünk okát, a bizonytalan idegenségérzetet.

mdslx simone stanislai 26 1Silvia Calderoni / Fotó: Simone Stanislai / A fotó forrása: trafo.huA Motus előadása pont ennek a társadalmi beidegződésnek az eltörlésére törekszik: a produkció nem tűr semmifajta műfaji beskatulyázást, ahogy Silvia Calderoni is elutasítja nemi identitásának kényszeres meghatározását. Enrico Casagrande és Daniela Nicolò rendezése arra hív, hogy bontsuk le azokat a határokat, melyek látszólag elválasztanak minket egymástól, hogy nézzünk a – csupán a felszínt mutató – tükör mögé.

Silvia Calderoni színésznő, DJ. Szerepelt már filmekben (az előadásban be is játszanak egy részlet a The Legend of Kaspar Hausból), de legtöbbet a Motus produkcióiban látni, melynek több mint tíz éve a tagja. Testi adottságai miatt játszott már korábban androgün Antigonét és „nemtelen” Arielt is. 2015-ben mutatták be one-person showját, a MDLSX, melyben saját történetét, testét kínálja fel a gender-kérdések, a queer-elmélet, az ismeretlentől való félelem, a határok húzásában rejlő veszélyek megvitatásához.

Az előadás az eldönthetetlenség esztétikájával dolgozik. Calderoni személyes, családi felvételek vetítésével indít: az esten látjuk kislányként karaokézni, tinédzserként hokizni és végül apukájával táncolni. Egy lány története elevenedik meg előttünk, aki tinédzserként kortársaihoz képest lemarad a nővé válás „versenyében”: nem nő a melle, elmarad a menstruációja. Az egyik orvosi leletén feltűnő szakkifejezés után kutatva a lexikonban, az eunuch és a hermafrodita fogalmán keresztül eljut addig a meghatározásig, hogy szörnyeteg. Bizonytalan annak a megítélése, hogy a hallottak milyen mértékben értelmezhetőek a performer önvallomásaként, mivel megidéz egy irodalmi szálat is, Jeffrey Eugenides Middlesex című Pulitzer-díjas regényének hősnőjének, Cal/Calliope-nek jelenségét.

A valóság és fikció finom egybejátszását fűzi tovább a lecture performance műfajára jellemző információátadás: szócikkek és interjúbejátszások révén tisztázódik többek között a queer, a transzneműség és az interszexualitás fogalma, vagyis mindaz, melynek összefoglalásaként a lány a szörnyeteg kifejezést találta a lexikonban. Az előadás rendkívül jó dramaturgiai érzékkel ágyaz meg a társadalmi kontextusnak: a tényanyag, a személyes vallomás és az irodalmi utalás hármasa együtt vázolja fel jelenünk égető társadalmi kérdéseit. A 2015-ös produkció itt és most, Magyarországon, egy olyan országban, ahol megkérdőjeleződik a gender studies létjogosultsága, ahol tudományos előadásokat tiltanak be „a társadalmi nemek tematika egyéb vonatkozásai miatt”, nem lehetne ennél aktuálisabb. Világos, muszáj erről beszélni, mielőtt szörnyeteget kiáltanának.

mdlsx motus diane ilariascarpa 9521Silvia Calderoni / Fotó: Diane Illariascarpa / A fotó forrása: trafo.hu

A látványvilágot a DJ/VJ-pult, a hatalmas vetítővászon és a tükröződő felületek alkotják. A vászon előtt külön kiemelkedik egy kerek felület, mely egyszer a múltba repítő időkapuként, másszor pedig tükörként funkciónál: az archív és élőfelvételek egyaránt azt a célt szolgálják, hogy megmutassák, ki is valójában Cal (legyen az kitalált vagy valós személy). A padlóra terített fényes fólia is visszaveri a fényéket: minden tükröződik, valójában azonban egyik sem mutatja meg, amit a látszat – testalkat, kor, bőrszín – eltakar. „Mert most tükör által homályosan látunk”, idézhetnénk fel Szent Pál korintusiakhoz írt első levelének intelmét.

A produkció ikonikus party- és alternatív slágerek sorozatából áll, olyan mintha nem egy színházi előadásra, hanem egy bulira váltottunk volna jegyet, melynek vannak melankolikus, önmagunkba forduló pillanatai, „ereszd el a hajam” kitörései és megkönnyebbülős, hazatérő számai. A dalok szövegei lazán kötődnek az elmesélt történetekhez, mondhatni aláfestő filmzeneként szolgálnak Cal roadmovie-jához, melyben útra kel, hogy felfedezze önmagát, majd újjászületve hazatérjen.

Silvia Calderoni az előadás minden pillanatában hiteles, mely nem csupán a felkínált életanyagának köszönhető, hanem erős performeri jelenlétének. Számomra olyan varázsevővel bír, mint a nagy átalakuló művész, David Bowie. Ha akarja, ilyennek, ha pedig úgy kívánja kedve, olyannak látom. Elhiteti velem, hogy tényleg bárki-bármi lehet. Az előadás katartikus pillanata, mikor a társadalmi kényszer szülte beskatulyázás veszélyét egy lézer show-val szemlélteti: meztelenül a lézerfény alá fekszik, mely a nemi szervénél kettévágja. Zsigerileg hat.

MDLSX (Motus)

Előadó: Silvia Calderoni. Rendezte: Enrico Casagrande, Daniela Nicolò.
Dramaturg: Daniela Nicolò, Silvia Calderoni. Hang: Enrico Casagrande (együttműködésben Paolo Panellával és Damiano Baglival). Fény és video: Alessio Spirli.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. október 2.