Antal Klaudia: GNDR STDS
Motus: MDLSX –
…a produkció nem tűr semmifajta műfaji beskatulyázást, ahogy Silvia Calderoni is elutasítja nemi identitásának kényszeres meghatározását.
One-person show… Lecture performance… Musical… DJ Party… Road movie… Keresem, de valahogy nem találom azt a műfaji megjelölést, mely leginkább illene a Trafó olasz vendégének, a Motus csapatának MDLSX című előadására. Hasonlóan zavarban voltam a produkció során is, amikor az előadót, Silvia Calderonit figyelve próbáltam eldönteni – annak ellenére, hogy a színlap elolvasása után megfogadtam, nem fogok azzal foglalkozni –, hogy férfit vagy nőt látok-e a színpadon, hogy izmos vagy betegesen sovány-e a teste, és hogy amit megoszt velünk, az most fikció vagy valóság. A kérdés valójában az, hogy mi az a (sajnos) bennem is élő kényszer a kategóriák, a határok felállítására.
Miért érezzük szükségét annak, hogy mindent névvel vagy épp jelzővel illessünk? Miből ered ez a definiáló kényszer? Talán abból a hiedelemből, miszerint a szavaknak mágikus ereje van; hogyha nevén nevezzük a dolgokat, akkor elnyerjük felettük az irányítást, s ezzel megszüntetjük a félelmünk okát, a bizonytalan idegenségérzetet.
A Motus előadása pont ennek a társadalmi beidegződésnek az eltörlésére törekszik: a produkció nem tűr semmifajta műfaji beskatulyázást, ahogy Silvia Calderoni is elutasítja nemi identitásának kényszeres meghatározását. Enrico Casagrande és Daniela Nicolò rendezése arra hív, hogy bontsuk le azokat a határokat, melyek látszólag elválasztanak minket egymástól, hogy nézzünk a – csupán a felszínt mutató – tükör mögé.
Silvia Calderoni színésznő, DJ. Szerepelt már filmekben (az előadásban be is játszanak egy részlet a The Legend of Kaspar Hausból), de legtöbbet a Motus produkcióiban látni, melynek több mint tíz éve a tagja. Testi adottságai miatt játszott már korábban androgün Antigonét és „nemtelen” Arielt is. 2015-ben mutatták be one-person showját, a MDLSX, melyben saját történetét, testét kínálja fel a gender-kérdések, a queer-elmélet, az ismeretlentől való félelem, a határok húzásában rejlő veszélyek megvitatásához.
Az előadás az eldönthetetlenség esztétikájával dolgozik. Calderoni személyes, családi felvételek vetítésével indít: az esten látjuk kislányként karaokézni, tinédzserként hokizni és végül apukájával táncolni. Egy lány története elevenedik meg előttünk, aki tinédzserként kortársaihoz képest lemarad a nővé válás „versenyében”: nem nő a melle, elmarad a menstruációja. Az egyik orvosi leletén feltűnő szakkifejezés után kutatva a lexikonban, az eunuch és a hermafrodita fogalmán keresztül eljut addig a meghatározásig, hogy szörnyeteg. Bizonytalan annak a megítélése, hogy a hallottak milyen mértékben értelmezhetőek a performer önvallomásaként, mivel megidéz egy irodalmi szálat is, Jeffrey Eugenides Middlesex című Pulitzer-díjas regényének hősnőjének, Cal/Calliope-nek jelenségét.
A valóság és fikció finom egybejátszását fűzi tovább a lecture performance műfajára jellemző információátadás: szócikkek és interjúbejátszások révén tisztázódik többek között a queer, a transzneműség és az interszexualitás fogalma, vagyis mindaz, melynek összefoglalásaként a lány a szörnyeteg kifejezést találta a lexikonban. Az előadás rendkívül jó dramaturgiai érzékkel ágyaz meg a társadalmi kontextusnak: a tényanyag, a személyes vallomás és az irodalmi utalás hármasa együtt vázolja fel jelenünk égető társadalmi kérdéseit. A 2015-ös produkció itt és most, Magyarországon, egy olyan országban, ahol megkérdőjeleződik a gender studies létjogosultsága, ahol tudományos előadásokat tiltanak be „a társadalmi nemek tematika egyéb vonatkozásai miatt”, nem lehetne ennél aktuálisabb. Világos, muszáj erről beszélni, mielőtt szörnyeteget kiáltanának.
A látványvilágot a DJ/VJ-pult, a hatalmas vetítővászon és a tükröződő felületek alkotják. A vászon előtt külön kiemelkedik egy kerek felület, mely egyszer a múltba repítő időkapuként, másszor pedig tükörként funkciónál: az archív és élőfelvételek egyaránt azt a célt szolgálják, hogy megmutassák, ki is valójában Cal (legyen az kitalált vagy valós személy). A padlóra terített fényes fólia is visszaveri a fényéket: minden tükröződik, valójában azonban egyik sem mutatja meg, amit a látszat – testalkat, kor, bőrszín – eltakar. „Mert most tükör által homályosan látunk”, idézhetnénk fel Szent Pál korintusiakhoz írt első levelének intelmét.
A produkció ikonikus party- és alternatív slágerek sorozatából áll, olyan mintha nem egy színházi előadásra, hanem egy bulira váltottunk volna jegyet, melynek vannak melankolikus, önmagunkba forduló pillanatai, „ereszd el a hajam” kitörései és megkönnyebbülős, hazatérő számai. A dalok szövegei lazán kötődnek az elmesélt történetekhez, mondhatni aláfestő filmzeneként szolgálnak Cal roadmovie-jához, melyben útra kel, hogy felfedezze önmagát, majd újjászületve hazatérjen.
Silvia Calderoni az előadás minden pillanatában hiteles, mely nem csupán a felkínált életanyagának köszönhető, hanem erős performeri jelenlétének. Számomra olyan varázsevővel bír, mint a nagy átalakuló művész, David Bowie. Ha akarja, ilyennek, ha pedig úgy kívánja kedve, olyannak látom. Elhiteti velem, hogy tényleg bárki-bármi lehet. Az előadás katartikus pillanata, mikor a társadalmi kényszer szülte beskatulyázás veszélyét egy lézer show-val szemlélteti: meztelenül a lézerfény alá fekszik, mely a nemi szervénél kettévágja. Zsigerileg hat.
MDLSX (Motus)
Előadó: Silvia Calderoni. Rendezte: Enrico Casagrande, Daniela Nicolò.
Dramaturg: Daniela Nicolò, Silvia Calderoni. Hang: Enrico Casagrande (együttműködésben Paolo Panellával és Damiano Baglival). Fény és video: Alessio Spirli.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. október 2.