Kritika

Balett

Horeczky Krisztina: 27 perc a jelenben – avagy a maccsás mocsi

Magyar Nemzeti Balett: Triple Dance -

…az ismerkedés szintjén túl továbbra sincs koncepció, ahogyan pontosan kirajzolódó esztétikai elképzelés, vízió (egyszerűbben: biztos ízlés) sem.

Amiképp Cato rendre azzal zárta a beszédeit: „Egyébiránt Karthágónak vesznie kell”, úgy fest, a fővárosi dalszínház balettegyüttesét górcső alá vevő írásaim állandó-visszatérő elemévé lesz az alábbi mondat: az operabalett legutóbb Lőrinc György balettigazgató regnálásakor (1961-1977) volt szinkronban az idővel; ekkor, az operabalett virágkorában, mutatták be – többek között – Alvin Ailey, Balanchine, Béjart műveit is a hazai publikumnak.

Az eztán következő és azóta eltelt évtizedekben a dalszínház balett-társulatának vezetősége kielégítően bizonyította, hogy a nemzetközi és honi modern, kivált kortárs táncszcéna számára föl nem fedezett tájék. Az óvatos ismerkedés a tánckultúra ezen, a sugárúti teátrum felől nézve egyszerre egzotikus, riasztó és semmibe vett vadvidékével Solymosi Tamás direktor működésbe lépésével mutatott határozottabb szándékot – irány nélkül. Több (kvázi-) modern és kortárs est megtekintése, és/vagy átvészelése után nyilvánvaló, az ismerkedés szintjén túl továbbra sincs koncepció, ahogyan pontosan kirajzolódó esztétikai elképzelés, vízió (egyszerűbben: biztos ízlés) sem. Merthogy bajosan vezet elmélyült tapasztaláshoz, ha az alkotók, darabok kiválasztásakor az egyedüli, elsődleges szempontnak az tűnik: mely (mára emblematikus) műveket adta elő, vette repertoárra az elmúlt több mint 20-30-40 évben a Holland Táncszínház (Nederlands Dans Theater »NDT«). Ugyanis az a benyomásom, hogy ezért mutatta be a nemzetközivé átformált, és vigyázó tekintetét Hollandiára vető Magyar Nemzeti Balett (MNB) Jiří Kylián 1986-1991 között keletkezett Black & White-sorozatának klasszikusait (Petite Mort, Falling Angels, Sarabande) és a Seregi-díjjal kitüntetett Mester köpönyegéből kibújt Johan Inger 2001-es Walking Mad-jét. Tavaly a CAFe Budapesttel együttműködve, a több okból értelmezhetetlen című LOL-esten, az 1932-es születésű Hans van Manentől adták elő az 1989-es Black Cake-et, melyhez hozzácsapták a Holland Nemzeti Balettnek készített 1982-es Trois Gnossiennes-t és az 1977-es Öt tangót. Idén pedig ‒ szintén a CAFe Budapest keretében, amúgy nem kis meglepetésre – sorra került Sharon Eyal 2015-ös, az NDT 1-nek készített Bedroom Folkja.

tri1Fotók: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest

Az izraeli Eyal (1971) és Gai Behar kompániája, a ragyogó L-E-V ez idáig háromszor járt a Trafóban, első alkalommal 2013-ban a House-szal. Legközelebb 2019 májusában vendégeskednek újra a Liliom utcában a közel egyórás, 2017-es Love Chapter 2-val. Az MNB vezetősége, tagjai közül vajon hányan látták őket ezen a helyszínen? Felteszem, éppen annyian, mint Eyal nem- és pályatársnője, a kanadai Crystal Pite (1970) társulatát, a Kidd Pivotot 2008-ban, majd 2012-ben. (Pite, korunk egyik leg(el)ismertebb koreográfusa, dolgozott az NDT-nek is. Az Angol Királyi Balettnek komponált egész estés opusa, a 2017-es Flight Pattern idén Laurence Olivier-díjat kapott, miként 2015-ben az A Picture of You Falling, a The Tempest Replica, és a Polaris.) Gyaníthatóan nem gerjesztett nagyobb érdeklődést körükben korunk (talán) legnagyobb presztízsű kortárs koreográfusa, a londoni Angol Királyi Balett rezidens mozgáskomponistája, Wayne McGregor társulata, a Random Dance, és az átkeresztelt Company Wayne McGregor sem, amely 2004 óta idén ötödszörre lépett föl a fönti kortárs művészeti központban. Következésképp: mindaz, ami az MNB történetében progresszívnek, valamint exkluzívnak hat (és valóban az is, éppen annyira, mint amennyire örömteli és esetleges), az Andrássy úti dalszínháztól néhány villamosmegállónyira az általános működés része. Tehát ahhoz, hogy az MNB vezetősége (is) tiszta képet kapjon arról, napjainkban melyek a világ legrangosabb kortárs táncegyüttesei, azokat kik irányítják, és kik dolgoznak a legnagyobb presztízsű (opera-)balettegyütteseknek stb., elegendő volna figyelemmel kísérniük a budapesti Trafó működését. Ennyi lenne a muss-szerűen elvégzendő tájékozódási munka – túl a (horribile dictu) személyes érdeklődésen. Amelynek átható hiánya – a jóindulattal a két kezemen megszámolható, csekély kivételtől eltekintve ‒ jellemző az egész honi táncszakmára – a nagy hazai balett- és táncegyüttesek irányítóitól, táncosaitól a Magyar Táncművészeti Egyetem oktató gárdájáig és növendékeiig.

A két szereposztásos Triple Dance-est – a Müpa-beli premieren meglehetősen foghíjas nézőtérrel – az első alkalommal 2015-ben bemutatott Walking Maddel veszi kezdetét. Inger Bolero-újraértelmezését Ravel és Arvo Pärt zenéjére, pontosan, értő módon tolmácsolta a kilenc előadó. Említésre érdemes Földi Lea érzékeny, intelligens alakformálása, továbbá Leblanc Gergely és Rónai András.

tri2

Sharon Eyal, a Batsheva Dance Company egykori táncosa, majd Ohad Naharin mellett társművészeti igazgatója, és 2005-től 2013-ig házi koreográfusa, 2013-ban hívta életre alkotó- és élettársával, Gai Beharral a L-E-V-et (jelentése: szív). Eyal androgün-esztétikára és a Mr. GAGA becenevű Naharin által kifejlesztett mozgásnyelvre, a GAGÁ-ra építette fölismerhető, egyedi stílusát. Ahogy a szintén a mára már a fáradás jeleit mutató androgün-esztétikát művelő McGregor munkáit az Angol Királyi Balett tolmácsolja a leghívebben, úgy Eyal művészetének legnagyszerűbb médiumai a L-E-V tagjai. Köztük társulata oszlopa, a megjelenésében is páratlan Gon Biran. A L-E-V vízjele, hogy táncosai túllépnek a roppant magas szinten művelt táncos-szerepen, munkán; lenyűgöző, az élve boncolásig odaadó előadók, kivételes átalakuló és színészi képességgel. Ez szükséges az általánosságban rendkívüli széles érzelmi amplitúdójú, expresszív darabokhoz.

Az NDT 1-nek készített Bedroom Folk ezekhez a (repertoár)művekhez képest intenzitásában és extremitásában is jóval visszafogottabb. Feszegeti a határokat ugyan, de nem töri át a korlátokat, és bizonyos hűvösséget mutat. A 27 perces munka nem átütő erejű, de a legapróbb részletekig kidolgozott, ügyes dramaturgiájú, emellett a minimalista színpadkép (világítás, kosztüm), a mozgásnyelv és Ori Lichtik zenéje tökéletes egységet alkot. Az eredetileg négy férfira, négy nőre írt művet az MNB az egyik szereposztásban – így a bemutatón, majd a 14-i esti előadáson is ‒ öt nővel és három férfival mutatta be. Olivia Ancona betanító és színpadra állító balettmesterre ugyanis ihletőleg hatott Kristina Starostina, aki egyszerre táncol női és férfiszerepet. Így már a mű fölütésekor harmonikusan beépül a férfiak, azaz Majoros Balázs, Jurij Kekalo , és Molnár Dávid közé. Noha az ötletet nem tartom lefegyverzőnek, üdvözlendő, hogy a társulat és annak táncosa újításra sarkallta Eyal munkatársát. Az óramű pontosságú darabban – finom, néha rebbenékeny gesztusokkal, kar-, kéz-, fej- és vállmunkával ‒ a már említett szereplők mellett koncentráltan van jelen Ishizaki Futaba, Emi Uehara, Bakó-Pisla Artemisz és Yuka Asai. A szinkronmozgás makulátlan, ahogyan a ritmikai váltások is, és az előadók meggyőzően közvetítik a mű speciális érzékiségét – túl azon, hogy esztétikus látványt nyújtanak.

tri3

A Bedroom Folk is érzelmeket, érzéseket közvetít – tehát nincs történet ‒, ez az enigmatikusság módot ad a képzettársításokra. A két részre bontható darab „sötét oldala” némi hasonlóságot mutat a Walking Mad lidérces etűdjével. Eyalnál amint eltűnik a már-már pirosba hajló, de narancssárga háttér, és – mint az éj – leszáll a szürkeség-feketeség, sorra jönnek a meghökkentő, sőt, mellbevágó szcénák: az egyik férfi a karjában tart egy nőt; a Majoros Balázs megformálta, hamarosan zilált hajú karakter alól kicsúszik a talaj, elméje mintha hirtelen megbomlana és katatón állapotba kerülne. Aztán fölemeli az egyik nőt, és fojtogatja. (Érdekes, de nem rémlik az a jelenet, amit az egyperces NDT-trailerben láttam: hogy ugyanez a nő harapdálná a férfi karját, vállát.) A darab végén helyreáll a rend, amennyiben a rend az, hogy az előadók – újra narancsszín háttér előtt – a lábaikat egyszerre mozdítják, akár a metronómok, szenvtelen arccal.

Noha ezúttal sem érzek különösebb késztetést arra, hogy megfejtésekkel szolgáljak: értelmezésemben a „sötétség”, amely akár a hálószobatitok, másképpen a titkos szobák, a legintimebb szféra metaforája is lehetne, bepillantást nyújt mindabba, ami addig elrejtődött. És amit emberi démoninak vagy az ember démonának is nevezhetünk – a sebezhetőség, törékenység mellett. Ez az, ami a „törzsi” viszonyok között, a közös rítusok során, egyenmaszkban nem vált láthatóvá – merthogy a darab szereplői akár egy különös, egzotikus törzs vagy egy földalatti csoport zabolátlan tagjainak is tűnhetnek, a sokszor animális mozgásukkal. Bárhogyan is: az MNB táncosai érzékenyen, a derekas helytállásnál jóval magasabb nívón tolmácsolták Eyal munkáját, így azt a sajátos mozgásnyelvet, amely – hasonlóképp számos kortárs tánctechnikához, stílushoz ‒ számukra ez idáig idegen volt, éles ellentétben a világ egyik legnagyobb hagyományú kortárs társulatával, az NDT-vel. (Egyébiránt a Bedroom Folkot az NDT 1 és az MNB után 2019 tavaszán a kortárs művek terén is gyakorlott, kanadai Ballet BC adja majd elő, egyben ez lesz a mű észak-amerikai premierje is.)

A kétrészes est záró darabja William Forsythe a Frankfurti Balettnek készített 1996-os műve, A tökéletesség szédítő ereje (The Vertiginous Thrill of Exactitude), melynek ez a magyarországi bemutatója. A Schubert 9. Szimfóniájának (C-dúr szimfónia) zárótételére komponált, három nőre és két férfira írt darabban föllépett a társulathoz idén első magántáncosnak leszerződtetett egykori Bolsoj-táncos, az orosz Igor Tsvirko. A 29 éves, komoly nemzetközi presztízzsel bíró, előnyös megjelenésű balettművész a Bolsoj Akadémián végzett, 2007-től volt a Bolsoj tagja – hat évig kartáncosként, majd vezető szólistaként. A társulatnál töltött 10 éve során 4 balettigazgató irányította az együttest, és Tsvirko a nagy romantikus-klasszikus balettek mellett táncolt ‒ többek között ‒ Balanchine, Mats Ek, Kylián, Paul Lightfoot, McGregor, Neumeier alkotásaiban is.

tri4

A neoklasszikus balett címe egyaránt summázza annak lényegét és az elvárást az előadói felé: virtuóz technika, viharszerű tempó. Amellett, hogy a 11 perc a tour de force-ok sebes sorozata – hatásos forgás, ugrás, tiszta pointírozás –, a precizitása mellett ironikus, játékos és könnyed(nek látszó). Yourim Lee, Diana Kosyreva, Kim Mingung kecses, éteri és pontos, a mályvaszínű dresszben Igor Tsvirko és a vele egyenrangú Rónai András rendkívül atletikus, energikus. Mindazonáltal a látottak számomra inkább tűntek elegánsnak, mint virtuóznak, és a Bedroom Folk után kivált sterilnek és akadémikusnak ható művet nézve leginkább azon tűnődtem, miért jut eszembe róla a Gyagilev-féle Ballets Russes? (Azóta sem jöttem rá, bár a kosztümöknek köze lehet hozzá.)

A Triple Dance-et több szempontból is az operabalett eddigi legszínvonalasabb modern-kortárs estjének vélem; a program összeállítása sokszínű, mindhárom darab magas nívójú és a föllépők mindegyike – így az összmunka is – igen kedvező benyomást kelt. Más, bár sarkalatos kérdés, hogy mindezzel mit kezd a Nemzeti Balett (törzs)publikuma, amelynek elenyésző része van tisztában a klasszikus balett és a modern-kortárs tánc közötti gyökeres különbségekkel is, emellett valószínű, hogy ami számára idegen, azt el is utasítja – megvetéssel. A Bedroom Folk esetében olyasmi ez, mintha a (többször szikkadt, sőt, néha romlott) krémeshez szokott ember elé karamellizált tücsköt és maccsás mocsit tennének. (Miközben maga a vendéglátó sem ezt fogyasztja. Ellenben… Akkor mire a parvenüséggel ötvözött képmutatás?) Ezért (is) volna alapvető a tudatos repertoárépítés és az ízlésformálás – ám ez, az új, ifjabb nézők megnyerésével egyetemben évtizedes probléma, valamint felelősség. Az is marad.

Magyar Nemzeti Balett: Triple Dance

Walking Mad

Koreográfus: Johan Inger. Zeneszerző: Arvo Pärt, Maurice Ravel. Látványtervező: Johan Inger. Világítástervező: Erik Berglund. Betanító balettmester: Carl Inger. Betanító és színpadra állító balettmester: Yvan Dubreuil. Próbavezető balettmester: Kövessy Angéla, Szirb György. Előadók: Krupp Anna, Földi Lea, Sarkissova Karina, Cottonaro Gaetano, Morvai Kristóf, Kerényi Miklós Dávid, Leblanc Gergely, Darab Dénes, Rónai András.

Bedroom Folk

Alkotó: Sharon Eyal. Társalkotó: Gai Behar. Hangmester és zeneszerző: Ori Lichtik. Világítástervező: Thierry Dreyfus. Jelmeztervező: Rebecca Hytting. Betanító és színpadra állító balettmester: Olivia Ancona. Próbavezető balettmester: Venekei Marianna. Előadók: Ishizaki Futaba, Uehara Emi, Bakó-Pisla Artemisz, Asai Yuka, Kekalo Iurii, Starostina Kristina, Majoros Balázs, Molnár Dávid.

A tökéletesség szédítő ereje (The Vertiginous Thrill of Exactitude)

Koreográfus: William Forsythe. Zeneszerző: Franz Schubert. Díszlet- és világítástervező: William Forsythe. Jelmeztervező: Stephen Galloway. Betanító balettmester: Agnes Noltenius, Amy Raymond. Próbavezető balettmester: Rujsz Edit. Előadók: Lee Yourim, Kosyreva Diana, Kim Minjung, Tsvirko Igor, Rónai András.

Müpa, Fesztivál Színház, 2018. október 12.

CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál