Kritika

Néptánc

Kutszegi Csaba: „Ódon tűzben ragyogó ékszerek”

XIV. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója -

Nemigen képzelhető olyan érzéki tartalom, melyet autentikus, hagyományos néptáncnyelven ne lehetne megfogalmazni.

Ezúttal a végén kezdem: a XIV. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozóján bebizonyosodott, hogy legalább három lehetséges iránya van korunk néptáncművészetének.

Az első, az eleink hagyományainak újra-megmutatása, a népi tradíciók művi, színpadi megőrzése a leginkább ismert, már jól kitaposott út. De nem pihenhetnek, nem adhatják fel azok az alkotók és előadók sem, akik makacsul és kitartóan arra szövetkeznek, hogy néptánc-alapú komplex és korszerű színházi nyelven fogalmazzanak meg mélyre hatoló, sokrétű, aktuális üzeneteket. És harmadikként elmondhatjuk: szabályosan virul a sajátos nyelvét folklóranyagokból (énekből, táncból, meséből, versből, hagyományos népi játékokból) felépítő gyerekszínház, mely egyre inkább nemcsak a célközönségét szólítja meg, hanem az idősebb generációknak is, az egész családnak szól.

hargita orokseg1Hargita Székely Népi Együttes: Örökség / A képek forrása a Maros Művészegyüttes facebook-oldala

Öt együttes öt fellépése közül idén egyértelműen kiragyogott a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Örökség című előadása (rendező-koreográfus: Varga Zoltán). A csíkszeredai együttesnek utánozhatatlanul egyedi a stílusa. Olyan „régi” táncosai vannak, akik még otthoni, valóban hagyományos paraszti kultúra körülményei között ismerték, élték meg a népszokásokat, és tanulták a táncokat az idősebbektől. Az András Mihály vezette csapat erejét, következetes és koncepciózus kitartását mutatja, hogy a fiatal, huszonéves új táncosok adekvátan simulnak bele a közös stílusba, pedig ők már rendszeresen biztosan nem kaszálás és birkavágás után szaladnak próbálni.

Az Örökségben erőteljes, belső energiáktól duzzadó, de közben feleslegesen nem cicomázott, természetes paraszti egyszerűséggel és eleganciával előadott táncokat láthatunk – persze, mert a földből élők ökumenikus mozgásvilágában nem maradhat meg a hebrencs, felesleges energiapocséklással járó ugribugriság. A dolgos végtagok „egyenes”, kerülőutak nélküli tiszta használata a nők táncára is jellemző. Mindez tökéletességig igényes, gyönyörű, de szintúgy a lehető legtermészetesebben hordott viseletekben történik. A tánckar kristálytisztán énekel, ha kell, líraian hajlítanak, ha a dal és a színpadi helyzet úgy kívánja, teli tüdőből lehengerlő szépséggel harsognak. Mindehhez társul két – visszafogottan szólva is – csodálatos énekes szólista (Györfi Erzsébet és András Orsolya), akik „mai” képzettséggel, kifinomult előadóművészi felkészültséggel, elhivatottsággal-fegyelemmel, mély átéléssel különleges szépségű régi népdalokat énekelnek.

hargita orokseg3Hargita Székely Népi Együttes: Örökség

Az előadás egy, már sosem látható archaikus világba varázsolja vissza a nézőt, aki döbbenten veheti észre, hogy e letűnt kor ma már kicsit furcsának tetsző alakjai ugyanolyan emberek, mint ő maga. Ha egy kicsit máshogy is néznek ki, ha régies is (és nagyon ízes) a beszédmódjuk, ha hihetetlenül jól táncolnak és énekelnek is, a fájdalmaik, vágyaik, szenvedéseik, tragikus sorsuk, gyászuk, örömeik ugyanolyanok, mint a mai utódjaiké. Amikor ez a katartikus rádöbbenés megtörténik, élővé válik a hagyomány. És újra, sokadszorra kiderül az is, hogy a népdalok és a néptáncok kincsestára kimeríthetetlen eszköztárul szolgál a fenti érzések érzékeny-finom, differenciált színpadi megjelenítéséhez. Nemigen képzelhető olyan érzéki tartalom, melyet autentikus, hagyományos néptáncnyelven ne lehetne megfogalmazni. Akkor meg minek a folytonos újdonságkeresés, a sokszor idegesítő, felszínesnek tetsző kísérletezés, kérdezhetnék az elkötelezett hagyományőrzők – de ne legyünk ál-naivak: kérdezik is sokszor határozottan, vehemensen.

Talán azért (is) – hangozhatna a válasz –, mert az élő, aktuális, sokigényű művészetfogyasztásban nem elégséges pusztán az érzékiség átélhetővé tétele. Bármennyire kellemes is néha nem gondolkodni, a művészet attribútuma a gondolkodásra késztetés is, a sokakat érdeklő kérdések költői vagy akár konkrét megfogalmazása – persze szintén érzékien. A gondolkodás képességének ébren tartásához pedig új és újabb formákra van szükség, melyekben fel kell tudni mutatni a jól bevált régi (és persze az újszerű) tartalmakat. Ez nem valami kitalált, új igény, a művészet a létrejöttének első pillanatától fogva új és újabb formák kialakulását generálja, csak mindez kb. 100-150 évvel ezelőttig kedélyes lassúsággal zajlott, legalábbis egy emberi életben nem kellett átélni szinte valamennyi hagyományos forma eltűnését vagy gyökeres átformálódását. 150 évvel korábban nem akarta senki újra elővenni azt, ami egyszer már eltűnt. Liszt Ferenc korában senki sem igényelte, hogy a hangversenyeken Monteverdit játszanak (miközben olyanok persze voltak, akik jobban kedvelték Lisztnél ifjabb Johann Strausst). A falusi lagzikban is az aktuális „divatnak” megfelelően húzták a prímások, nem merült fel, hogy „tisztább forrásból” ősi dallamokat kellene kimerniük, és azokat „eredeti” hangzásban előadniuk. A hagyományőrzés igénye széles körben komolyan akkor merült fel először az emberiség történetében, amikor gyerekkorában Pistike jól megtanult, megszokott valamit, aztán mire Pista bácsi lett, döbbenten vette észre, hogy az a valami már nincs is, eltűnt, felszívódott, gyökeresen átalakult.

maros svejk4Maros Művészegyüttes: Kicsi Svejk háborúja

Ezért, meg ettől függetlenül is (és még vagy száz ok miatt) napjainkban teljesen jogos, érthető, szükséges igény (és kötelező feladat) a hagyományőrzés – kb. éppen ugyanannyira, mint az új formák keresése, kikísérletezése. Új előadói forma keresésének minősül az is, ha például valaki hagyományos folklórműsor szerkesztése helyett autentikus néptáncnyelven próbál meg „mélyre hatoló, sokrétű, aktuális üzeneteket” színpadon megfogalmazni. Persze keskeny, sűrű, olykor sötét erdőben kanyargó, nem kitaposott ösvényen könnyebb eltévedni, mint a széles, kijárt úton. Szerintem ezúttal így járt (értsd: eltévedt) Varga János koreográfus a Kicsi Svejk háborúja című „történelmitáncjáték-kísérletével”, melyet a Találkozón a házigazda Maros Művészegyüttes mutatott be. Az eltévedés dacára a koreográfia határozott erénye, hogy következetesen színvonalas, eredeti „tiszta forrásból” gyűjtött táncelemeket és -motívumokat tartalmaz, ezek jól is vannak összeszerkesztve, illetve betanítva, a táncosok hitelesen is adják elő. Ám ha az alkotó célja az előadással az, hogy filozófiai, világnézeti, sőt közvetetten aktuálpolitikai kérdéseket tegyen fel színháznyelven, és még a vele kapcsolatos állásfoglalását is megjelenítse, akkor nem elégedethet meg egy felszínes és rosszul értelmezett, erőltetetten kreált ellentétpár felvetésével. Márpedig az alapötlet, mely szerint egy, a harc alól mindig kibújó, megúszásra és túlélésre játszó, idealista értékrenddel gyakorlatilag nem rendelkező, sík hülye Svejk szembeállítása egy igen részeges, ám nem hajló, hanem inkább eltörő, de önmagára és vallott értékeire büszke székely bakterrel, hát, finoman szólva is, nem túl mély gondolaton alapszik.

maros svejk2Maros Művészegyüttes: Kicsi Svejk háborúja

Kétségtelenül mélyebb, megalapozottabb a gondolatvilága Könczei Árpád Kiáltó szó című koreográfiájának, melyet az Udvarhely Néptáncműhelynek készített. A cím Kós Károly 1921-ben Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közösen kiadott, azonos című röpiratára utal, ám az előadás – nagyobb részében – a világháborúba elhurcolt férfiakról és családjaikról szól. Könczei sem nyúl más táncstílushoz, végig a néptánc (és a népzene nyelvén) fogalmaz. Több jelenetben is jól sikerült színházi szerkesztési és látványeszközökkel operál, álomszerű, szürreális költői képeket rajzol fel. Érzékien, de általánosságban is megjeleníti a Hiányt: a háborúban és majd a békeszerződésben elvesztett hazát, az odaveszett férjeket, apákat, az árván maradt gyerekeket, az özvegyen maradt feleségeket, a katona fiukat elvesztett szülőket. Szálló papírlapok tömege jelképezi a frontról hazaírt leveleket (sok katona után csak az maradt), a fronton a szülőföldjükről álmodozó bakák úgy járják a távoli kedvesükkel a páros táncot, hogy nem érintik meg egymást, sokszor egymástól több méteres távolban táncolnak. Különösen jól sikerült az a jelenet, amelyben a nők fájdalmas (lassú, lírai) dalokat fonnak csokorba, közben az egyenként kitörő férfiak kis szólókban „géppuskalábbal”, direkt a hallható ének-zene ellen rövid, gyors variációkat mutatnak be, melyek végén elesnek (hősi halált halnak).

udvarhely kialtoszo2Udvarhely Néptáncműhely: Kiáltó szó / Fotó: Rab Zoltán

Az udvarhelyiek fiatal együttese még nem egységes: az előadók dalban és táncban is eltérő színvonalat képviselnek, mindenkinek van min dolgoznia. Ilyen adottságok láttán túlzott követelmény tökéletes remekműveket elvárni. Ráadásul az újút-kereső formai kísérletezés sikerét mindig nehéz előre megjósolni, így van ez a néptánc-alapokon nyugvó színházi kísérletekkel is, melyek – meggyőződésem – a néptánc jövője szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírnak. De a formai kísérletezés közben talán óvatosabban kellene bánni a (közvetett) aktuálpolitikai állásfoglalásokkal. Bár a haza elvesztése, a Hiány éppen száz éve folyamatosan aktuális kérdés Erdélyben, de az erről (is) szóló művészeti alkotásoknak szerintem jót tenne, ha alkotóik artisztikusabban, még inkább esztétika kódokba transzponáltan fogalmaznának. Még én is, békében született és felnőtt, budapesti magyarként a Kiáltó szóból, már az elején megértettem-megéreztem azt a fajta történelmi Hiányt, amire fentebb utaltam. Kicsit sem volt hozzá szükségem az utolsó két, rövid jelentere, amelyben a Nagy Háború után a túlélő magyarokat a militáns erőszak megpróbálja elrománosítani, de a legvégére akad egy gyerekszereplő, egy székely legényke, aki lám, mégis őrzi a hagyományokat. A művészet nyelvén – konkrétumok szájbarágása helyett – elvontan formában (is) érthető üzenetet közvetíteni nem gyávaság, hanem csúcsteljesítmény. És a legtöbbször ennek a fordítottja is igaz.

Az erdélyi néptánc igen örvendetes jelensége, hogy a gyerekszínházi (vagy elsősorban gyerekeknek szóló) előadásai folyamatosan igen magas színvonalat képviselnek. Tavaly a „hargitások” valósággal elbűvöltek a Pöttöm Palkójukkal, de idén is két csodálatos színházi élményben lehetett részem: a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes Szerencsekrajcárja és a Nagyvárad Táncegyüttes VANmeSÉ-je bár különböző színházfelfogást tükröz, de mindkettő egyaránt remek előadás.

haromszek szerencsekrajcar7Háromszék Táncegyüttes: Szerencsekrajcár

Ivácson László rendező-koreográfus a minden bizonnyal a dramaturgiai munkát is elvégző társrendezőjével, Fazakas Misivel jegyzi a Szerencsekrajcárt (az említett Pöttöm Palkót is együtt készítették a csíkszeredaiaknak). Az előadáson nem nehéz észrevenni, hogy a szentgyörgyi táncegyüttes vezetői, alkotói és előadói – szándékos képzavarral élve – szélesre tárják a kapuikat a sepsiszentgyörgyi színházi kultúra előtt (ahol is ott működik a Tamási Áron Színház mellett az M Stúdió és Fazakas Misi Osonó Műhelye is). A Benedek Elek meséje nyomán készült Szerencsekrajcár minden jelenetén érződik az aprólékos, elmélyült munka, biztosra veszem, hogy minden kis részletet úgy alkotnak meg, hogy sok-sok lehetséges megoldás közül választják ki a legjobbnak tetszőt. Nincsenek drága díszleteik (úgy tetszik, az ízléses, gazdag jelmezekre többek költöttek), de arányosan elrendezett tárgyakkal változatos, mesés színházi tereket alakítanak ki a játéktéren, melyeket okosan és érdekesen világítanak be. A koreográfus Ivácson az autentikus néptánc-elemeket kitűnő érzékkel, bravúros finomsággal állítja a dramaturgia szolgálatába: például néptáncos mozdulatokkal „lólábú” ménest és mesebeli táltos csikót jelenít meg. A táncosok egészen biztosan gondos és hozzáértő színészvezetésben is részesültek: végig karaktereikben maradva, szépen beszélnek, jól hangsúlyoznak, értik-értelmezik is a szövegüket, nem pusztán hajdani népszínházi előadásmódra emlékeztetőn, felemelt hangon, népiesen recitálnak. Mindeközben végig folklórkincsből merítenek, meg-megtűzdelve mára utaló jelenetekkel, ezúttal óvatosan, de alkalmazzák a „kötelező” interakciózást, mindezek következményeként minden téren kitűnő előadást játszanak. Munkájukból sokadszorra levonható a már (részemről is) unos-untalan hangoztatott következtetés: jó színházat néptáncból (is) csak komoly szellemi befektetéssel-erőfeszítéssel lehet csinálni. E nélkül nem lehet megúszni, akármennyire is sokan megpróbálják ezt.

haromszek szerencsekrajcar6Háromszék Táncegyüttes: Szerencsekrajcár

Fenti dicsérő jelzők, minősítések változtatások nélkül igazak a Nagyvárad Táncegyüttes VANmeSE című előadására, melyet Foltin Jolán szerkesztett-rendezett színpadra. Ám két különbség is mutatkozik. A váradiak bemutatójának alkotói nem hűen követett, megírt mese alapján állították össze a szöveget, hanem régi népi mondókákból, ráolvasásokból, népszokásokhoz kapcsolódó egyéb szövegekből, valamint kortárs költők (gyermek)verseiből válogatták-szerkesztették meg, így előadásuk nem izgalmasan bonyolódó cselekményt követ, hanem mozaikszerű (játék)darabkákból áll. Így megmutatják azt is, hogy a folklórtartalmak színpadra állításának milyen sokféle, sikeres útja-módja lehetséges. A másik különbség az, hogy ez a produkció kevesebb attraktív táncszámot tartalmaz; a rendező mellett dolgozó koreográfusok mennyiségben és nehézségfokban is az előadás koncepciójához, illetve a társulat személyi feltételeihez igazították a táncokat. Ebből az a következtetés vonható le, hogy akkor is jól sikerülhet egy (nép)táncszínházi előadás, ha abban a tánc nem feltétlenül a fő-, hanem „csak” az egyik szereplő.

nagyvarad vanmese2Nagyvárad Táncegyüttes: VANmeSE

A koncepcióból fakad az is, hogy a VANmeSE főszereplői a táncosok mellett két színész, akik nemcsak mesélői, versmondói, hanem lelkei is az előadásnak. A különböző táncstílusok, -irányzatok közül a néptánc a leginkább alkalmas arra, hogy benne táncosok és professzionális képzésben nem részesült, de jól mozgó-táncoló színészek színpadi munkája egyenrangúan, adekvátan egybe simuljon, összekapcsolódjék. Az előadásban megfigyelhető még egy biztató, örömteli nagy találkozás: a veretes népi mondókák tökéletesen jól érzik magukat – és egymást! – a kortárs versek közegében. A több idézett költő közül nekem a Kukorelly Endre Samunadrágjából származó részletek a legemlékezetesebbek: lám, milyen jól passzolnak egymáshoz a skandináv gyerekversek ihlette kortárs költemények és a tradicionális magyar népköltészet-népművészet. Megjegyzem: ez is a hagyományok élővé tételének egy – hihetetlenül fontos és ütőképes – módja.

nagyvarad vanmese1 Nagyvárad Táncegyüttes: VANmeSE

Kodály Zoltán a székely dalokról írta azt, hogy „ódon tűzben ragyogó ékszerek”. Ez a találó költői kép illik minden olyan jól és szépre sikeredett műalkotásra, mely valamely régi hagyományt művészi formában feléleszt. A XIV. EHTET összességében – a minden részletében közel sem tökéletes kísérletei dacára is – ékszergyűjtemény volt.

XIV. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója, Marosvásárhely, 2018. október 18-21.