Kritika

Balett

Technikához táncörömöt keresek

Kutszegi Csaba kritikája a Magyar Táncművészeti Főiskola vizsgaelőadásáról

lead_tanckrA Magyar Táncművészeti Főiskola valamennyi idén végző növendéke nagy-nagy ravaszdi: a kötelező tananyag néha úgy áll a testükön, mint tehénen a pulóver, de mihelyst találnak egy parányi gesztust vagy egy apró mozdulatot, amit saját belső lényük egy kis darabkájával tölthetnek meg, legott sugárzó táncművésszé válnak. Vajon mozdulatsorozatokat (és velük koncertvizsgát) igyekezettel abszolváló főiskolai hallgatókat, vagy táncolni tudó fiatal művészeket látok? – a vizsgaelőadáson erre a kérdésre kerestem magamban választ.

Kutszegi Csaba kritikája a Magyar Táncművészeti Főiskola vizsgaelőadásáról

A Magyar Táncművészeti Főiskola valamennyi idén végző növendéke nagy-nagy ravaszdi: a kötelező tananyag néha úgy áll a testükön, mint tehénen a pulóver, de mihelyst találnak egy parányi gesztust vagy egy apró mozdulatot, amit saját belső lényük egy kis darabkájával tölthetnek meg, legott sugárzó táncművésszé válnak. Vajon mozdulatsorozatokat (és velük koncertvizsgát) igyekezettel abszolváló főiskolai hallgatókat, vagy táncolni tudó fiatal művészeket látok? – a vizsgaelőadáson erre a kérdésre kerestem magamban választ.

21

Az első felvonás, a Don Quijote-szvit közben ambivalens érzések özöne zúdult rám, elég sokáig kellett ugyanis várnom az első őszinte mozdulatra. Purszky Lillát és Yamamoto Shorit rossz szó nem érheti, „ők húzták az egyes számot”, és elsőként megjelenni, alaphangulatot megteremteni nem csekély felelősség. Rövid Kitri–Basil kettősük felvezetőnek teljesen jó volt, onnan kezdve kellett volna folyamatosan felpörögnie az előadásnak, ami azonban csak részben sikerült. Kasza Polett és Szakács Richárd cigánytánca egyszerre volt körültekintő és jól kivitelezett akrobatikus elemekkel tűzdelt, de tűz, szenvedély, spiritusz után kutakodva előadásukban csak ráutaló jeleket lelhettem. Farkas Dóra és Kerekes Soma Lőrinc a Seguedilla szólópárjaként sem verte szét a házat, de néhány egységgel emelt a hőfokon, amihez nem csekély mértékben hozzájárultak mindkettőjük energikus ugrásai. A Bolerót táncoló Balázsfi Alexandráról és Ruzsom Mátyásról, valamint a Mercedes és Espada szerepében színre lépő Kelemen Ágnesről és Szanyi Tamásról nem tudok markáns észrevételeket tenni: hajlékonyak, megy a lábuk, követik mestereik, betanítóik utasításait, ám mintha szerepeikben nem találnák önmagukat, mintha a teljesítés kötelessége lenne fontosabb számukra, mint a tánc öröme. Némi melegség először akkor járta át szívem táját, amikor a Két barátnő szerepében megjelent Tüű Barbara és Hegedűs Judit. Korrekt, hangulatos produkciójuk a klasszikus balett Guinness-könyvébe ugyan nem fog bekerülni, de főleg Tüű egyes mozdulataiban végre megláttam felvillanni azt a fiatalos életörömöt, aminek a Don Quijote minden táncában tobzódva-eluralkodva kéne jelen lennie. A továbbiakban technikás tánc és jól képzett testek mellett visszatérő rendszerességgel láthattam örülő arcokat (és lelki szemeimmel örülő lelkeket is), de azt azért nem állíthatom, hogy a későbbiekben egyáltalán nem volt már ilyesmiből hiány. Szilágyi Tamara és Yoshimoto Gento (egy újabb Kitri–Basil páros) lelkileg-hangulatilag és művészileg is érettebb produkcióval rukkolt ki (Szilágyi néhányszor kifejezetten ragyogott is)… És aztán újra megjelent a Szolga szerepében Yamamato Shori. A neve és külseje alapján minden bizonnyal a felkelő nap országából érkezett immár kész művész rövid variációjában nemcsak technikailag kápráztatta el a közönséget, hanem színpadi jelenlétével (Özönvíz előtt így mondtuk: művészi alázatával) is példát mutatott.

A Don Quijote úgynevezett nagy pas de deux-jét Sári Réka és Leblanc Gergely mutatta be. Velük kapcsolatban megfigyelhettem egy olyan jelenséget, amilyet még életemben nem tapasztaltam: a páros a Don Quijote-pas de deux-ben nem igazán találta a helyét, viszont a második felvonásban magabiztos fellépéssel, stílusosan, láthatóan azonosulva a figurákkal, és „testre szabva” a koreográfiát, élvezettel eltáncolta a „híres-hírhedt” Esmeralda-kettőst. Az előbbi szerep szinte valamennyi fiatal balett-táncos dédelgetett álma (volt eddig), az utóbbi pedig sokat próbált, topon levő kitűnő művészek lidérces rémálma (volt, és néha hallani, hogy még manapság is az) – legalábbis ami a nehézségi fokát és a nagyon korszerűnek nem mondható stílusát illeti. Akkor vajon Sáriék az Esmeraldában mért táncolták le Don Quijote-béli önmagukat. A választ természetesen csak találgathatom. Szerintem az utóbbi években a balettoktatásban a Don Quijote annyira kötelezővé vált, hogy a hallgatók úgy lehetnek vele, mint gimnazista Az ember tragédiájával: menekülnek a közeléből. Ha meg muszáj felelni belőle, tolnak egy lélektelen közepest. Mindenesetre mintha nem ugyanazt a párost láttam volna a két jelenetben (értsd: az első is rendben volt, de fényévekkel jobb volt a második).

Eme írásnak nem lehet témája (mint ahogy nekem sem tisztem) a Magyar Táncművészeti Főiskola oktatási rendszerének, tanítási módszereinek elemzése-kritizálása. Ennek ellenére annyit megkockáztatok: a művészeti oktatásban különösen nem vezet jóra, ha a rendszer és a metódus bedarálja az egyéniséget. Vagy ha az elengedhetetlen fegyelem megkövetelése csírájában fojtja meg az önkifejezés szabadságát. Vagy ha a tánctechnika mindenek fölé helyezése miatt elsikkad a kifejezés tartalmának vizsgálata, a színpadi játék „tanulása”. Az idei vizsgakoncerten úgy látszott, hogy a hallgatók legtöbbjének már a szokványostól némileg eltérő, kicsit másmilyen, kicsit szabadabb feladat is szárnyakat ad.

Szanyi Tamás például az első felvonásban, a macsó Espada szerepében igen visszafogott volt, de érdekesen és ihletetten adta elő a másodikban Az Arany bálvány variációját A bajadérból. Mert a Petipa-koreográfia avítt ugyan, de a koncertek, gálák műsorában ritkaságnak számít. Kerekes Soma Lőrinc is átélhette, és láthatóan át is élte az alakítás örömét a Mozart-zenére készült Lacrimosában, a modern koreográfiák erre eleve jobban kínálják a lehetőséget. De a művészi kifejezőerő megjelenésében, szétáradó hatásában az első két felvonás csúcspontja a Levél Martha Grahamnek című Lukács András-opus volt. A hét nőre írt koreográfiában mindenki kitűnő előadást nyújtott, itt talán a sokoldalú Jenna Jalonen érdemel külön említést. A finn hallgató klasszikus felkészültségéről is tanúbizonyságot adhatott: a Don Quijote-szvit női variációja után a Párizs lángjai nagykettősét is eltáncolta – Yamamoto Shorival. Nyilván dicsőség és élmény a kitűnő Yamamoto partnereként fellépni, de ezúttal a kettős férfitagja vont magára nagyobb figyelmet: Yamamoto ugyanis ifjú francia forradalmárként technikailag még inkább remekelt, mellette az elnyűhetetlen Jenna Jalonennek ezúttal az igen tisztes helytállás jutott. A spanyol lányból elvarázsolt hattyúlánnyá átalakuló Kelemen Ágnes utóbbi szerepében már nyúlánksága révén is eleve otthonosabb volt, így A hattyúk tava fehér pas de deux-jében meg tudta csillantani előadói képességeit. Ebben a számban egyébként kicsit zavart (ahogy a többi klasszikus jelenetben is) a lányok között zajló, felvonásokon átívelő lábemelés-verseny, amely persze általában attraktív látványt nyújt, de sokszor széttöri az éppen épülgető lírai pillanatot. Márpedig – remélem, a végzősök mindegyike tudja – sokkal könnyebb a lábat fej fölé dobni, mint egy nézőt is megérintő, érzékeny pillanatot a színpadon létrehozni. Szilágyi Tamara és Rauscher Bálint Hófehérke-kettősének legnagyobb erénye az volt, hogy az előadók valóban színpadra varázsolták a mesés gyermekkort; ebben szerepet játszott, hogy őszintén engedték feltárulni naiv, gyermeki bájukat. Külön méltatást érdemel A kalóz-pas de deux. Purszky Lilla győzelmet aratott a nehéz anyagon (győzte az attraktív forgásvariációt, a ronde de jambe fouettét is), de bátorítanám, hogy pózait, gesztusait kihegyezettebb akcentusokkal váltogassa, a dinamikus és lágy mozdulatok között képezzen élesebb ellenpontokat. Yoshimotónak már nincs szüksége túl sok tanácsra: energikusan, technikásan táncol, jól ad elő, és minden porcikájával zsigerből érzi – például az említett művészi ellenpontozás lényegét. Honfitársához hasonlóan érett, kész művész ő is. Apropó ronde de jambe fouetté! Az est abból a szempontból bekerülhetne a Guinness rekordok közé, hogy négyszer darálták le benne a híres forgássorozatot, és ebből kettőt egyedül Sári Réka jegyzett. Kasza Polettnek és Ruzsom Mátyásnak a második felvonásban sem sikerült testhez álló szerepet találni: mindketten „északi” testalkattal és távolságtartással küzdöttek a kisázsiai kurd temperamentummal. A Gajane kardtáncát dinamikus, „földszintes” táncosokra tervezték, a mostanság trendi, száznyolcvan centis balett-táncosok világában el is fog tűnni a szám örökre… Hacsak újra meg nem tanuljuk majd azt is a japánoktól.

Mindenesetre Kasza és Ruzsom – jó csapatjátékosokhoz méltón – a harmadik felvonásban vigasztalódhatott. Marc Ribaud Klasszikus szimfóniájában ugyanis teljesen mindegy, hogy milyen a táncosok alkata, a lényeg az, hogy bátran adják magukat, legyenek humorosak, ironikusak és önironikusak, szeressék a táncot, az életet és lehetőleg egymást is. Ha ezek a kritériumok megvalósulnak, a helyenként kyliáni erényeket felvonultató koreográfia előadása tuti siker. Ez be is bizonyosodott a vizsgakoncerten. A rövid, pergő és vidám egyfelvonásos arra is lehetőséget nyújtott, hogy mesterek, volt mesterek, tanárok, betanítók, zongorakísérők, magnókezelők, jelmezfelelősök és még megannyi segítő bepárásodott szemüveget törülgetve megállapíthassa: na, megint eltelt egy év, ezek is felnőttek lettek, elrepülnek a nagybetűs Életbe, ahol közülük néhány még szárnyalni is fog talán.

 

A Magyar Táncművészeti Főiskola IX. évfolyamos hallgatóinak vizsgaelőadása

Az évfolyam vezető balettmesterek: Barna Mónika és Dózsa Imre. Zongorakísérők: Kovács Györgyi és Kiss Sándor. Jelmez: Gombár Judit. Közreműködött: a Magyar Állami Operaház zenekara. Karmester: Csányi Valéria.

A vizsgázó évfolyam növendékei: Balázsfi Alexandra, Domány Réka, Farkas Dóra, Hegedűs Judit, Jenna J. Jalonen, Kasza Polett, Kelemen Ágnes, Purszky Lilla, Sári Réka, Szilágyi Tamara, Tüű Barbara, Varga Viktória, Bálint Levente, Kerekes Soma Lőrinc, Leblanc Gergely, Németh Dávid, Rauscher Bálint, Ruzsom Mátyás, Szakács Richárd, Szanyi Tamás, Yamamoto Shori, Yoshimoto Gento.

Magyar Állami Operaház, 2011. június 30.

 

A Magyar Táncművészeti Főiskola IX. évfolyamos hallgatóinak vizsgaelőadása

FOTÓGALÉRIA

A felvételeket Kanyó Béla készítette

1

Don Quijote-szvit: Purszky Lilla és Yamamoto Shori

2

Don Quijote-szvit: Kasza Polett és Szakács Rihárd

3

Don Quijote-szvit: Farkas Dóra

4

Don Quijote-szvit: Farkas Dóra és Kerekes Soma Lőrinc

5

Don Quijote-szvit: Balázsfi Alexandra és Ruzsom Mátyás

6

Don Quijote-szvit: Hegedűs Judit és Tüű Barbara

7

Don Quijote-szvit: Szilágyi Tamara

8

Don Quijote-szvit: Szilágyi Tamara és Yoshimoto Gento

9

Don Quijote-szvit: Kelemen Ágnes és Szanyi Tamás

10

Don Quijote-szvit: Sári Réka és Leblanc Gergely

11

Don Quijote-szvit: Jenna Jalonen

12

A hattyúk tava: Darai Tamás és Kelemen Ágnes

13

Párizs lángjai: Jenna Jalonen és Yamamoto Shori

14

Hófehérke: Szilágyi Tamara és Rauscher Bálint

15

A bajadér: Szanyi Tamás

16

Levél Martha Grahamnek: jelenet

17

A kalóz: Purszky Lilla és Yoshimoto Gento

18

A kalóz: Yoshimoto Gento

19

Lacrimosa: Kerekes Soma Lőrinc

20

Esmeralda: Sári Réka és Leblanc Gergely

21

Klasszikus szimfónia: jelenet