Kritika

Kortárs tánc

Péter Márta: Mit láttunk?

Góbi Rita: Tátikák –

A Tátikák birodalmának absztrakt minimalizmusa messze ellép az ember által ma kivitelezhető „beszélgetéstől”…

Ahogy valaki mondta, a Tátikák című darab egy kísérlet, és valóban; kísérlet arról, hogy a megtalált és egyéni szinten nagyszerűen működő absztrakt formanyelv hogyan üzemel egy csapattal. Azonban a fentebbi kijelentés is csak azoknak mond valamit, akik már látták Góbi Ritát táncolni, megtapasztalhatták táncos testének lehetőségeit, ismerik az előadásait, előadói maximalizmusát, különösen a nemrég ugyancsak a Bethlen Téri Színházban Reptében címmel bemutatott egyszemélyes táncművét. Aki viszont azt látta, annak e mostani, hatszemélyes játék talán egy próbálkozásnak tűnik. Mert minden valamire való táncművész a maga testében és testére képes csak kigondolni bármit, saját izmain és ízületein „zongorázza le” mozgás-invencióját. S ha csakugyan kiváló előadó, akkor az önmagára szabott mozgást egy másik előadó nem is adhatja vissza hitelesen.

tátikák1Fotók: Futár Ernő

Meglehet, az amúgy nem túl szerencsés című Tátikák is teljes elfogadásra számíthatna, ha alkotóját nem ismerhetnénk táncos-előadóként. A plusz itt sajnos nem pluszt jelent, hanem kegyetlen alapot. Az elmozdulás pontját. És rögtön itt a nagy kérdés is: vajon egy minden szempontból összetéveszthetetlen adottságú és készültségű, gyakorló táncosnak lehetséges-e más számára is veretes koreográfiát készítenie a magának kiküzdött stílusból, avagy az már egy másik nézőpontot igényel? Ezeket a kérdéseket persze nem tehetjük fel a nagyon becsületes előadóknak, akik ugyan egységesen izmosak és vékonyak meg hajlékonyak, és a mikro-gesztusokat, a szemforgatást és nyelvöltögetést is becsülettel hozzák, no meg a mozgást segítő hehezetes kilégzésekkel is segítik az összmunkát, alkatilag azonban nyilván mindannyian különböző szerepre születtek. Legalábbis másra, mint Góbi Rita. De meg is érkeztünk a darab szempontjából – és az alkotói cél szerint – egy fontos pillanathoz, a születésünkhöz. Mert a leírás szerint a „testünk őrzi világra jövetelünk kínkeservét és az »első lélegzetvétel« eufóriáját”. A darab létezésünknek ezt az ősállapotát idézi meg, s ezzel a tánc kezdetét, és az önazonos test megnyilatkozását is. Azt azonban soha nem lehet tudni, hogy a szép, filozofikus magaslatokba is lendülő alkotói leírás mikor került papírra, és valóban befolyásolta-e a Tátikák absztrakt vonulatát. De ez most nem is olyan fontos kérdés, mert van fontosabb is.

tátikák2

Feltűnik ugyanis, hogy a testi-mozdulati absztrakció és a mögöttes történet érzéki valószerűsége nagyon más úton jár. Hiába, testtel, fizikummal elszakadni az ember által ismert, a mindennapokban megtapasztalt és elfogadott világtól elég nehéz. Amikor a részletekre fogékony, azokba bonyolódó elemző agy/ész – ami egyben az ego otthona – nem talált más utat, más elemzési tárgyat, elkezdte a testet szétszedni és felosztani ilyen-olyan testre, csak a funkciók változtak. De ez a vízszintes út valójában nem vezet sehová. (Persze akiknek ez a „teljesség”, azok nem is akarnak tudni, látni, ismerni mást, másféle utat, lehetőséget.) A színházelmélettel foglalkozók különben régóta próbálkoznak a „szétszedéssel”, de a színész maga valahogy meglepően és mindig „szabálytalanul” előbújik, mondhatni, látszik a szerep mögött, s ha nem, az is baj, mert erőbeli hiányosságot mutat. És ez még a teatralógiánál is így van, a táncnál pedig még inkább, bár az utóbbi műfaj – talán nem is véletlenül – a szigorúan felosztó színháztudomány mögött élte elméleti napjait. – A színháztudomány testképéről, avagy testképeiről egyébként az elmúlt évtizedekben nagy irodalmi anyag született, a táncról viszont nem, s ha közben az is megíródik, e mostani emberi létezésben szükségszerűen megmarad a teória birodalmában.

tátikák3

A gyakorló táncost a teóriák nem nagyon érdeklik. Neki van egy, és erre az életére csakis egy bizonyos adottságú teste, amivel mindent ki kell tudnia fejezni, amit szakmai mértékkel is ápol, készenlétben tart, és amivel ráadásul az adott alkotónak is meg kell felelnie. És ha fáj a lába, nem azt mondja, hogy „az a biológiai testem”, hanem elmegy a mindenkori gyógyítójához, vagy a próbákra, előadásra bekeni, befáslizza, gumizza az érzékeny testi helyet. Sokszor, ameddig lehet, el is titkolja baját, mert az hátrányokkal járhat. S ha ez a test már elkopott, nem szolgálja tovább a táncos létét, akkor pedig vége a pályának. Bár a „biológiai” testnek egyáltalán nem lesz vége. Különösen így van ez a mai, mesterségesen is felpörgetett fogyasztói társadalomban, ahol minden eladó és minden megvehető. Bizony, a test is.

tátikák4

A Tátikák birodalmának absztrakt minimalizmusa messze ellép az ember által ma kivitelezhető „beszélgetéstől”, sokkal inkább a fegyelmezettség és fegyelmező erő dominál benne. Mozdulatról mozdulatra és gesztusról gesztusra leképeződik az alkotó-koreográfus saját táncnyelve, amit az előadók valóban rendkívüli fegyelmezettséggel mutatnak be. De a látvány egésze, és így a darab egésze megmarad a bemutatás, a lehetőség szintjén. Egy sok munkával jól kidolgozott demonstrációnak tűnt.

Tátikák (Góbi Rita Társulat – Nemzeti Táncszínház)

Zene. Szegő Dávid, Fény: Pavla Beranová, Pető József. Jelmez: Marie Gurdain.

Koreográfus-asszisztens: Sinthavong Zsófia. Produkciós asszisztens: Marosi Liliana. Kreatív producer: Bakk Ágnes Karolina. Koreográfus: Góbi Rita.

Táncművészek: Frank Rebeka Anna (Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium tánctagozatos OKJ-s hallgatója), Jambrovics Viktória, Lévay Flóra, Sinthavong Zsófia, Szeles Ildikó, Sz. Takács Viktória.

Bethlen Téri Színház, 2018. október 30.