Kritika

Mozgásszínház

Török Ákos: Halálra születettek lakomája

Kompánia Színházi Társulat: Oresztész küldetés

Egy családi lakomát kínálnak nekünk, amin valódi harapnivalók mellett az egyszerű, harapnivalókra vágyó ember önmagával és másokkal vívott, vesztes küzdelmeit szervírozzák.

Az Atreida ház története a cifraságokban bővelkedő görög mitológia egyik legcifrábbja. Az isteneknek étekként (áldozatul) felszolgált, majd újjászületett fiútól (Pélopsz) válogatott apa-, testvér-, férj- és anyagyilkosságokon, borzalmas átkokon, valamint emberáldozaton keresztül, egy félisteni és négy emberi generáción átívelő családi sorstragédia végül a bosszúból anyagyilkosságot elkövető Oresztésszel és a neki segédkező, fivéréért a végsőkig kiálló Élektrával ér véget. Tette miatt Oresztésznél is rezgett a léc, de végül az istenek megbocsátanak neki: hosszú és gazdag életet élhetett, és vele az elátkozott Atreida-generációk sora is megszakadt.

Az Atreidák története nem pusztán emberi drámák sorozata, a bosszúk itt nem egyszerűen a lélek megnyugvását célozzák, hanem az istenektől elrendelt kozmosz visszaállítására tesznek kísérletet olyan helyzetekben, amelyekben még az istenek sem értenek egyet. Noha Oresztész ükapja (Tantalosz) és dédapja (Pélopsz) is szépen gyűjtögette a vétkeket és átkokat nagy ívű állam- és nemzetségalapító élete során, a családon belüli gyilkosságok sorát nagyapja (Atreusz) és annak testvére (Thüesztész) indította el. Onnan kezdve pedig nem volt lehetőség jó döntést hozni, ahogy nem dönteni sem lehetett.

csókosAz előadás imázsképe / Forrás: Kompánia Társulat

Nem tudjuk pontosan, hogyan látták és mit kezdtek ezekkel a mítoszokkal az antik görögök, akik területenként másként mesélték őket, de tény, hogy az általunk ismert tragédiaköltőik már egy történetté olvasták össze őket. Ez a jogos vagy jogosnak vélt bosszúkból és istentelen túlkapásokból álló történet náluk is Oresztésszel ér véget. Aiszkhülosz Eumeniszek című tragédiájában a nép akaratra és az istenek önmaguk közötti egyet nem értésére helyezi a hangsúlyt (nála az athéni nép és Pallasz Athéné dönt Oresztész sorsáról), Szophoklész Élektrájában maradéktalanul jogosnak és felszabadítónak mutatja Oresztész tetteit, Euripidész az Oresztészben pedig a héroszt már-már őrületig marcangoló bűntudatot helyezi a fókuszba.

A Kompánia Színházi Társulatot nem a döntések tragikuma, kényszerűségük és/vagy jogosságuk, de még csak nem is maguk a történetek érdeklik. Egy családi lakomát kínálnak nekünk, amin valódi harapnivalók mellett az egyszerű, harapnivalókra vágyó ember önmagával és másokkal vívott, vesztes küzdelmeit szervírozzák. Az előadás elején egy vérvörös folyadékkal teli poharat szívószálszerű csövecskén keresztül kötnek össze egy tisztavízzel félig telt pohárral. A hétköznapi érzeteinknek ellentmondva, az előadás végére mindkét pohárban ugyanannyi vérvörös folyadék lesz. Véres történethez kapcsolódva a tiszta lélek is véressé válik. Mondhatni, víztiszta képlet.

kepatmeretezes hu IMG 6668

Ezek után nem véletlen, hogy az előadás éppen az Artus Stúdióban látható. Már csak azért sem, mert a társulat több tagja is részt vett korábban az Artus különböző performansz-jellegű előadásaiban vagy azok előkészítésében. Az Oresztész küldetés is performanszokból áll, azonban (szemben az artusos Kérész Művek vagy éppen a Raj című előadás asszociációs szabad vegyértékeivel) ezek a „jelenetek” az elhangzó szövegekkel együtt határozottan egy irányba mutatnak. Az Artus nagyon is átgondolt performanszai minket is elgondolkodtatnak, az Oresztész küldetés alkotói viszont a saját gondolataikat osztják meg velünk. Azzal együtt, hogy az egyes akciók jócskán adnak muníciót a gondolkodáshoz, lényegi gondolkodnivalónk az előadás után voltaképpen csak annyi, hogy egyetértünk-e velük, vagy sem.

Egy időn túli, már-már isteni nézőpontot ajánlanak fel nekünk, ahonnan generációk sokaságára láthatunk rá egy időben, miközben óráikat figyelve folyamatosan jelzik saját időbe vetettségüket, és falatkákat ízlelve mi magunk is tudatosíthatjuk érzéki embervoltunkat. Az elhangzó szövegek legjobbikában pedig egy valódi, érzékiségtől, időtől és érzésektől mentes isteni állapotot is felmutatnak. Isten és ember ilyen viszonyáról Hésziodosz Istenek születése című eposza is eszünkbe juthat, amelyben a tragédiajátékokat Dionüszosz az unatkozó istenek szórakoztatására hozza létre, akik látván az emberek végzetes vergődését és elkerülhetetlen halálát, „olthatatlan kacajra fakadtak”. A görög eposzok és mítoszok világa (miként az előadásé is) – szemben a kereszténnyel – nem az emberekre van „kitalálva”. A maguk nagyon is emberszerű szeszélyeivel együtt az olimposzi istenek nem atyái vagy anyái az embereknek, hanem tőlük független adottságok. Ha akarjuk, kozmikus törvényszerűségek. Az emberhez való viszonyuk semmivel sem személyesebbek, mint a gravitációé.

kepatmeretezes hu IMG 66671

Az Oresztész küldetés a maga jelentéses akcióival nem könnyen felfejthető, gyengéje mégis az, ahol világosan fogalmaz. Az alkotói ezt a kérlelhetetlen, az ember számára megkerülhetetlen „igazságosságot” és eme, generációról generációra szinte hajszálra azonosan tönkremenő életeket a Hellinger-féle családállítás felől értelmezik számunkra. A családi mező egy időn kívüli térben generációkon keresztül emlékezik, ezért ismétlődik meg újra és újra ugyanaz az „istentelen” cselekedet. A kiút pedig az erre való külső rálátás és elfogadás. Mindez egy ponton szöveg szerint is elhangzik, helyettünk oldva meg a bőrünkre menő feladványt.

Pedig izgalmas és érzékletes feladványokból nincsen hiány. Az Artus Stúdió fehér fénnyel megvilágított terében egy fiatal nő függ egy fehér zsákszerűségre kapaszkodva, majd elvágva a „köldökzsinórt”, megszüli önmagát. Ezt követően elindított stopperórákra komótos időtlenséggel sorjáznak a szimultán akciók. Az előadók forgószínpadszerűen váltják egymást: ketten élelmiszereket pucolnak és szeletelnek, ketten folyamatosan pálinkáznak, miközben nézik az éppen „porondon lévő” performanszot. Egy nőt, aki subája alá csábít egy férfit, majd megöli, egy másikat, aki szépen megterít egy kisasztalkán, majd irigylésre méltó kedvességgel az arcán darabokra zúzza a terítéket, miközben ketten egy férfi gerincoszlopát sormintázzák ki rúzsos ajkukkal, vagy éppen egy gólyalábas férfit, aki duhaj virtussal táncoltatja földszintes kedvesét, mindaddig, amíg az földre nem „kényszeríti” és ütni-verni nem kezdi őt. A direktebb és a költőien elemelt akciók mindegyikét mások és mások az előadás során kétszer adják elő: újra és újra belelépve ugyanabba a folyóba. Tiszta és jól komponált képek az emberről, aki semmi másra nem vágyik, mint enni, aludni és a maga emberléptéke szerint alapvetően jól érezni magát, és aki ebben folyamatosan kudarcot vall. Kár, hogy az érzékeket és az intellektust egyaránt megmozdító akciók mellett ez megint csak elhangzik szöveg szerint is.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az elpötyögtetett megoldó képletek ellenére sem könnyen áll össze egyetlen tömbbé az előadás, amit mindenki saját intellektuális habitusa szerint élvezhet vagy hiányolhat. Az Oresztész küldetés messze nem csak „felböfögi” Hellingert, az előadás kifejezetten szellemes, bábos zárójelenetében pedig játékosan szcenizálja is a feloldást: a játszók a kanapén ülve megejtő megértéssel nézik, amint az anya a kétszeresen is ismert teríték elrendezésére tanítja halálraítélt csemetéjét. Néha érdemes megállni, és elgondolkodni embervoltunkon, Freudtól, Hellingertől és mindenki mástól függetlenül is. A Kompánia előadása erre tesz egy tisztességes ajánlatot.

Oresztész küldetés (Kompánia Színházi Társulat)

Alkotók: Fekete Dávid, Hantos Násfa, Kemény Rozália, Lukács Máté, Lukács Mihály, Mayer Zita, Mózes Zoltán

Zene: Heppes Miklós, László Lilla, Lukács László, Mayer Lili. Rendező: Lukács László.

Artus Stúdió, 2018. november 11.