Kritika

Balett

Péter Márta: Hol van ez a falu?

Győri Balett: Black to say silence –

A Győri Balett idővel sokadszorra cserélődő és külföldieket is szép számmal alkalmazó társulata minden részletet gyönyörű alázattal teljesít, ahogy csak táncosok képesek ezt tenni.

Nyilván ma sem könnyű üzemeltetni egy Győri Balett léptékű együttest, egy jó készültségű és alapvetően a neoklasszika irányába tájékozódó társulatot. Kérdés az is, hogy lehet-e ma a honi kulturális talajon egyáltalán kritikát írni, vagy az előadói teljesítményt elismerve, inkább az általános dicséret felhőjét kell-e fújni minden megnyilatkozásra.

kepatmeretezes hu GyriBalettjdarabojp2Fotó: Oláh Jakócs Péter

Aki a majdan biztos visszatérő értékrend híve, az valószínűleg nem áll be a sorba, hanem azt írja meg, amit látott, amit a látottakról lehet, akkor is, ha ezt nem mindenki preferálja. Mert egyáltalán nem törvényszerű a hazudozás, legfeljebb pillanatnyi ára van. Mondom, pillanatnyi, mert ebben a világban minden mulandó, és aminek eleje van, annak biztos, hogy vége is lesz. Lássuk ezután, amit a győriektől budapesti premierként a Művészetek Palotájában láthattunk, ahol egy szép, andalító mesét mutatott elénk a Győri Balett társulata, mégpedig igazán plasztikus előadásban.

A darabot gyakorlatilag egy spanyol stáb állította színpadra, de az előadói teljesítményre gondolva, csak elismerés illeti az együttest. Ugyanakkor zavarba ejtő, hogy a megfontolt és mély vállalás, vagyis az I. Világháború befejezésének századik évfordulója alkalmából készült mű elképesztő kettőséget cipel, amit nem igazán lehet föloldani. Ugyanis a műsorfüzetben olvasható prológus megmarad az általánosságok szintjén, bár magyar vonatkozásokkal is kiegészül, illetve mintha az előszó azokra is építene, és ez így rendben is van, ugyanakkor a spanyol táncalkotó, Angel Rodriguez a művét már elég konkrét térbe és időbe helyezi, nevezetesen egy faluba. És itt kezdődik a probléma, mert a konkrét és általános gondolatiság és ábrázolás a műben nem fér meg, ahogy az első és második felvonás sem találkozik.

kepatmeretezes hu GyriBalettjdarabojp14Fotó: Oláh Jakócs Péter

Bár a történetmesélés megmarad egy régtől szokványos eszköztárnál, amiben a láb alá dolgozó, ám el-elkalandozó zene is ludas, és amiért a falubeli párok mulatozása éppen olyan, mint egykor az operai előadások afféle divertissement betétei, csak a szcenírozásában puritánabb, halkabb. Mindez hangtechnikailag valójában csak a háború erőteljes hangzatokkal kísért jelenségéből, vagyis visszafelé válik valamelyest érthetővé, hiszen nyilván fokozni kell a színpadi eseményekhez társuló hangerőt. Ám míg Fernando Lázaro zeneszerzőként a mulatozás párjainak táncához jószerével minden jól ismert ritmikai-zenei jellemzőt felhasznál, eme alkalmazkodása mellett mégis el-elkalandozik, s úgy tűnik, a szólóhangszerek megszólaltatásán túl kedveli a repetitív stílust jellemző, bizonyos akkordok hosszan tartó ismétléseit is. És érdekes módon, a koreográfia is eme pillanatokban mutat életet, egyéni színeket. Mintha a két alkotó ugyanott körözne, tehát – ami ezt a táncművet amúgy is kezdettől jellemzi –, a kettősség feloldhatatlannak tűnő, ámde becsülettel írt és megírt arénájában.

Mindeközben a Győri Balett idővel sokadszorra cserélődő és külföldieket is szép számmal alkalmazó társulata minden részletet gyönyörű alázattal teljesít, ahogy csak táncosok képesek ezt tenni. De az első felvonás mosolyai, partneri meta/kommunikációi elszállnak, mert igazából nincs helyük, nincsenek jó helyen. Mert az egységes munka mellett valahogy nem ülnek a dolgok. Minden szép, csak a ráerőszakolt történetet kell feledni, no meg a „divertissement” játékosan versengő, katonás szólóit és a leányok naiv mulatását. Mintha önmagában elég lenne a második felvonás. (Volt, aki szerint még az is sok.) A második felvonásban viszont valódi értelmet nyer Andrea Kuprian díszletterve is, a hatalmas, mozgatható, középen meg-megnyíló panel elem, amely néha félelmetesen irányítja a társaságot.

kepatmeretezes hu DSC3222EditFotó: Ambrus László

Miután a zenében olykor a spanyolos kolorit is felhangzik, meg az amúgy is jelenlévő kettősség, a váltakozóan konkrét és általános megjelenítés miatt is fölvetődik a kérdés: hol is van ez a falu, ahová a történet helyeződik, s amelynek alakjai/lakói egyben a balett főszereplői? Mert ha ez a falu Spanyolországban van, akkor, sajnos vagy sem, nem árt tudni, hogy az I. Világháborúban Spanyolország nem vett részt, vagyis a darab élére kerülő „Az I. Világháború befejezésének 100 éves évfordulója alkalmából” születő mű ez esetben furcsa mellékösvényeket nyit. Ettől persze voltak és bőven lehettek még helyi drámák és atrocitások, de így az alaptematika nem áll meg, sőt az sem valószínű, hogy a földi világunkban bármelyik falu közössége annyira homogén lenne, amint azt a színpadon látni. Viszont maradhat a jótékonyabb és megengedőbb általános értelmezés, amibe sokféle gondolat belefér.

Meglehet, ez a kettőség csak a gondolkodással megáldott, szintetikusabban látó és érzékelő nézőt zavarja, ám a többséget meg sem érinti. És akkor éljen a többség? Az eredményt egyszer mindenki meglátja.

Black to Say Silence (Sötét, csönd) (Győri Balett – Nemzeti Táncszínház)

Zene: Fernando Lázaro. Jelmez: Angel Rodríguez, Győri Gabi. Díszlet: Andrea Kuprian. Fény: Angel Rodriguez, Hécz Péter. Asszisztens: Andrea Mendez Griado, Kara Zsuzsanna. Koreográfus: Angel Rodriguez.

Előadók: Engelbrecht Patrik / Jekli Zoltán, Tatiana Shipilova, Gémesi Máté, Marjai Lili Anna, Daichi Uematsu, Horváth Kada, Szalai Judit, Sebestyén Bálint, Guti Gerda, Gyurmáci Diana, Artem Pozdeev, Herkovics Eszter Adria, Golubkovics Gergely, Horányi Eszter, Luka Dimič, Tatiana Baranovska, Luigi Iannone.

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2018. november 21.