Kritika

Kortárs tánc

Horeczky Krisztina: Szerelmem, Hiroshi

Kaori Ito: Táncolok, mert nem bízom a szavakban –

Kaori Ito duettjét nézve fontosabbnak éreztem a szándékot, tehát annak létrejöttét, mint a mára rutinnal bejáratott, előadott, egyébként intelligens darabot.

A Compagnie 111 alapító-vezetője, a francia Aurélien Bory színházi rendező, koreográfus, díszlettervező 2012-ben készített szólót Kaori Itónak, amely „optikai színházi” darabban a japán táncos, színésznő egy káprázatosan megvilágított damilrengetegben mozog.

kepatmeretezes hu kaori1Hiroshi Ito és Kaori Ito / Fotók: Gregory Batardon

A Trafóban 2015-ben bemutatott Plexust a legemlékezetesebb színházi élményeim közé sorolom. Ihletője és főszereplője, a Franciaországban élő-működő multidiszciplináris művész 1979-ben született Tokióban egy kétgyermekes művészcsaládba. Ötéves korától vesz klasszikus balettórákat. 2000-től a New York-i Purchase College hallgatója, majd 2003-tól 2005-ig a tokiói Rikkyo Egyetemen tanul szociológiát és oktatás-, neveléstudományt. 2003-ban egy japán kormányprogram keretében pallérozódik a New York-i Alvin Ailey American Dance Companynál. Kortárs táncos pályafutása Philippe Découflénál indul 2003-ban. Eztán Angelin Preljocaj együttesénél, a Ballet Preljocajnál, majd a belga Alain Platel verbuválta les ballets C de la B-nél, továbbá – többek között – James Thierrée-vel és Sidi Larbi Cherkaouival dolgozik. Koreográfusként 2008-ban debütál a Noctiluque című opusával. 2015-ben jelentkezik az autodidakta szobrászművész édesapjával, Hiroshi Itóval létrehozott kettősével, melyet „szerelmi történet”-nek is nevez.

A Táncolok, mert nem bízom a szavakban (Je danse parce que je me méfie des mots) privát mögöttese nem más, mint hogy a hosszú idő után a hazájába utazó lány újra rá akart találni az apjára. Az egyórás kettős ennek a szándéknak az eredménye, következménye: magánügy, egy rokonszenves művész vallomása, és nyilván az apjának örökké megfelelni vágyó gyerek bizonyítéka arra, hogy a történetére (mennyien) kíváncsiak a világban. („Nézd, apa, hányan jöttek el miattam!” – mondhatná magában, magának.) Noha Ito a duett címével (is) deklarálja, miért választotta hivatásául és önkifejezési formaként a táncot, munkájában legalább annyira hangsúlyos a verbalitás, mint a mozgás – sőt.

kepatmeretezes hu kaori4

Kimondottan sok a hangfelvételről és az angolt erős akcentussal beszélő nő által élőben elmondott szöveg: a mű a miért (why) szóval kezdődő kérdészuhataggal indul, majd a szereplők közötti, inkább interjúnak, mint meghitt beszélgetésnek ható dialógussal (kérdés-felelet) fejeződik be. A pőre megmutatkozásnak szánt duett azonban inkább törekszik a bensőségességre, személyességre, mint hogy mindezt megvalósítaná. A bőséggel adagolt információkat mértéktelenül soknak, míg kevésbé fontosnak találtam. Kaori Ito – általánosságban ‒ mintha inkább locsogna, mintsem szólna a lényegről, és inkább éreztem, hogy őszintének akar tűnni, mint amennyire őszintének véltem.

Tűnődésre méltóbb, talán citálásra is érdemes mondatokat ezért főleg a vékonydongájú, szűkszavú apától hallani, kivált a darab végén. Például: „Az élet folyamatos haladás a halál felé”, „Az élet az, hogy miként közelítjük meg jól a halált”. Következésképp az élet szó „nyomást” helyez az emberre. Ezek a kijelentések mégis többek Coelho konzumbölcselkedéseinél, részint mert egy olyan férfi szájából hangoznak el, aki hetvenévesen öt évet ad magának, és akit csak tavaly négyszer műtöttek polippal. Mindazok a kifogások tehát, amelyekkel a föntiekben is éltem, nem jelentik azt, hogy ne fedeztem volna föl mélységet az opusban, amely (túl) sok mindent érint ahhoz, hogy felszínesnek véljem.

kepatmeretezes hu kaori2

Ugyanúgy szól a magát a hazájában idegennek érző, és testalkatában, szellemiségében is európainak valló, saját családot még nem alapító alkotó identitásáról, magányáról, mint a születésről és a halálról. Árulkodó, hogy az apa milyen erősen vonzódik az amerikai tömegkultúrához – amely, mint ismert, a II. Világháború után alapvető hatást gyakorolt a japán (pop)kultúrára, a J-popra és a művészetekre. Így az apa rajong a ’20-as,’30-as évekbeli amerikai tánczenéért (a darabban ilyen slágert énekelget, erre »is« táncol a lányával), és megtudjuk, A hét mesterlövészt szereti Yul Brynnerrel, és nem a western-klasszikust inspiráló, Kuroszava-féle A hét szamurájt – amit eleve túl hosszúnak tart.

Amennyiben az volt a koncepció, hogy a bőbeszédű alkotó (fecseg a felszín, hallgat a mély) a mozgással, gesztusokkal, tánccal fejezze ki mindazt, amire szavakkal nem képes, úgy ez a szándéka sem jutott meggyőzően érvényre. Ragyogó szóló, amikor a lábfejét, -ujjait bámulatosan mozgató, eleve kortalan – és nagyszerű – táncosnő egy japáni maszkkal a fején jeleníti meg a születést, a csecsemőkort, az első lépéseket, a setesutaságát az első klasszikus balett óráin, ám az egyenetlen színvonalú koreográfia a későbbiekben nem szolgál ilyen virtuóz pillanatokkal. A többször felhőtlenül bohóckodó apával előadott kettősökre bizonyos erőltetettség, kimódoltság és az amúgy a produkciót is átható infantilitás jellemző. (Persze, annak is van pszichológiai alapja, hogy Kaori Ito elsősorban is gyereknek mutatja magát, a koros apa pedig sokszor gyerekes.) Azonban szép pillanat, amikor a lány megérinti az apja vállát, megfogják egymás kezét, szembeállnak a publikummal, barokk klasszikus szól; és várom, hogy megtörténjék valami, ami aztán nem történik meg. Ilyen értelemben szimbólumnak is tekinthetném a darab egyetlen díszletelemét: a nagyméretű, fekete textillel beburkolt, absztrakt valamit. Hogy mit rejt a lepel, csak a legvégén derül ki: egymásra helyezett székeket.

kepatmeretezes hu kaori3

Kaori Ito duettjét nézve fontosabbnak éreztem a szándékot, tehát annak létrejöttét, mint a mára rutinnal bejáratott, előadott, egyébként intelligens darabot. Másképpen: az esztétikai kérdéseknél (talán) nagyobb súllyal esett latba az, hogy a terve megvalósuljon. A tett és a tét az volt, hogy a hajdanán színházi tapasztalatot is szerző, aztán a színházrendezői munkával, ambíciókkal fölhagyó, és a művészetben a költészetet kereső apját megnyerje az ügyének. És hogy táncoljon vele a nyilvánosság előtt, amit magánemberként, hazalátogatva Japánba annyiszor, rendre megtagadott tőle. Ez az ügy, és a (több mint) gesztus szép, megejtő, lírai. Remélhető, hogy apa és lánya minél több helyszínen éli meg a közös színpadi együttlét örömét. De ez kevés ahhoz, hogy egy számomra pusztán könnyen fogyasztható, bájos, emberi darabot igazán sikerült és főleg kivételes produktummá avasson.

Kaori Ito: Táncolok, mert nem bízom a szavakban

Szöveg, koreográfia, koncepció: Kaori Ito. Koreográfusasszisztens: Gabriel Wong. Színpadi szöveg: Julien Mages. Színpadkép: Hiroshi Ito. Fények: Arno Veyrat. Zene: Joan Cambon. Maszktervek: Erhard Stiefel. Jelmezek: Duc Siegenthaler.

Előadók: Kaori Ito (lány), Hiroshi Ito (apa).

Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2019. február 21.