Kritika

Kortárs tánc, Balett

Turbuly Lilla: Klasszikus határhelyzetek

Léthatár – Budapest Táncszínház / Traviata – Kecskemét City Balett

… mintha egy megfejthető rejtvény darabkáit szórnák elénk.

Talán a faburkolatok festékétől, de határozottan új szaga van még a Nemzeti Táncszínháznak. Táncosok és nézők egyaránt ismerkednek az oda vezető útvonallal, a terekkel és formákkal. Új még minden. A Budapest Táncfesztiválon bemutatott előadások közül azonban most két olyanról lesz szó, amelyek klasszikus művek át- illetve újragondolásából keletkeztek. Közös bennük az is, hogy az alkotók nem kizárólag irodalmi alapanyaghoz nyúltak, hanem a társművészetekből is merítettek. Zachár Lóránd Léthatár című koreográfiája a színlap szerint Chagall festészetéből és Bulgakov műveiből nyert inspirációt, Barta Dóra Traviatája pedig Verdi operája mellett Dumas regényét is felhasználta.

léthatár2Léthatár / Fotók Jókúti György

A megközelítésmódjuk azonban különböző. Barta Dóra nem mondott le a követhető történetmesélésről. Gautier Margit és Armand szerelmi története, az őket elválasztó társadalmi és családi ellenállás egyaránt megjelenik a színpadon. Armand vitája apjával, melyben a kapcsolat azonnali felszámolására akarja rábírni fiát, levéllé alakított formában, bejátszott felvételként el is hangzik az előadásban. (Ez az egyetlen szöveges betét a táncjátékban.)

Zachár Lóránd rendezése ellenben csak nyomokban utal a Mester és Margaritára. Pontosabban végig bizonytalanságban tartja a nézőt, hogy keressen-e történetet a koreográfia mögött, és ha igen, akkor mennyire vonatkoztasson el Bulgakovtól. E kérdés eldöntéséhez a színlap sem nyújt segítséget. Abból úgy tűnik, a rendező-koreográfus összegző, visszatekintő műnek szánta a Léthatárt, amelyben azt vizsgálja, kiteljesítjük-e életfeladatunkat, illetve utat engedünk-e életünkben „egy magasabb intelligencia univerzális üzeneteinek”.

léthatár1

Néhány szürreális, álomszerű jelenet arra késztet, hogy engedjük el a történet keresését, adjuk át magunkat a látványnak, aztán újra mintha egy megfejthető rejtvény darabkáit szórnák elénk. Előbbiek közül a legemlékezetesebb az a duó, amelyben egy fej nélküli (majd később fedőfejű) férfi az egyik táncos – amelyről minden álomszerűsége mellett a Mester és Margaritára is asszociálhatunk. Chagallt pedig a háttérdíszlet leomló leple mögötti hold juttathatja az eszünkbe.    

A Léthatár meghatározó eleme Kovács Benjámin kortárs zenéje. A fiatal zeneszerző megdolgoztatja az audiovizuális memóriánkat és fantáziánkat. A zenéből időről időre mindennapi életünk hangjai, zörejei hallatszanak ki. A zene és a koreográfia egymást erősíti, akkor is, ha az előbbi éppen ellenpontozza a színpadon látottakat.

A Budapest Táncszínház táncosai meggyőző teljesítményt nyújtanak, az időnként kifejezetten látványos előadás azonban a beletett energiáknak csak egy részét képes továbbadni a nézőnek, aki az érteni vagy „csak” nézni kérdéskörében bolyong.

Traviata 020Traviata / Fotók: Mészáros Csaba

Ha a Léthatárban az értés és a nem értés határvidékét járhattuk be, a Traviata ismert történetéből Barta Dóra az élet és a halál határvidékén időz el a leghosszabban. Ezt pedig úgy teszi, hogy Margit és Armand mellett a harmadik főszereplővé a Halált teszi meg. Ráadásul a Halál itt kifejezetten vonzó, csábító alakban jelenik meg Jurák Bettina energikus, figyelemre méltó alakításában. Margit halálának közeledtét a koreográfia stílusváltással is jelzi. Míg az előadás elején Verdi zenéje, a mozgásban pedig a balett a meghatározó, a sötét erő megjelenését zenei váltás, kortárs zenei betétek és a töredezettebb, diszharmonikusabb mozgásnyelv jelzi.

Mátravölgyi Ákos díszletét és jelmezeit markáns színvilág jellemzi. Mályvaszín falak között kékeslila ruhák harsognak. Ezzel áll ellentétben Margit „búvóhelye”, ami tekinthető egyfajta belső tájnak is: egy fűzöld, virágokkal telepöttyözött „szoba”. Jelentéses megoldás, hogy ennek a „szobának” a megfordításából lesz aztán az az átjáró, amelyen keresztül Margit végleg átlép a Halál birodalmába.      

Traviata 014

Szőllősi Krisztina és Földesi Milán érzékenyen és ihletetten jelenítik meg a szerelmesek érzelmeit és hullámzó lelkiállapotát. Az egész előadásra jellemző, hogy teret ad az érzelmek, szenvedélyek megmutatásának, de nem esnek túlzásokba, nem válnak érzelgőssé.

A Traviata kétségtelenül jóval hálásabb téma, mint egy elvont, lételméleti kérdéseket boncolgató koreográfia, jóval szélesebb közönséghez is lehet vele szólni. Barta Dóra azonban jól élt ezzel a lehetőséggel, nem ment el a könnyebb irányba, átgondolt, igényes munkája nyomán ma is meg tud szólalni ez a XIX. századi történet.

 

Léthatár – Budapest Táncszínház

Előadják: A Budapest Táncszínház művészei.

Zene: Kovács Benjámin. Koreográfus: Zachár Lóránd

Budapest Táncfesztivál, Nemzeti Táncszínház, 2019. február 21.

 

Giuseppe Verdi: Traviata

Táncolják: Nagy Nikolett / Szőllősi Krisztina, Földesi Milán, Katonka Zoltán, Jurák Bettina, Hoffman Virág Zoé, Varga Lotti, Szóka Roland, Raj Martin, Takács Odett, Ragcsák Patrícia, Bolla Bence.

Díszlet, jelmez: Mátravölgyi Ákos. Látvány: Barta Dóra. Koreográfus asszisztens: Katonka Zoltán. Konzultáns: Szabó Tamás. Fény: Katonka Zoltán. Ügyelő: Kovács Írisz. Rendezőasszisztens: Frigyesi Tünde. Koreográfus-rendező: Barta Dóra.

Budapest Táncfesztivál, Nemzeti Táncszínház, 2019. február 23.