Kritika

Kortárs tánc

Megyeri Léna: Feketén-fehéren

WArd/waRD: The Black Piece –

Néha szinte lehetetlen eldönteni, hogy vajon éppen azt látjuk kivetítve, ami a színpadon zajlik, vagy a színpadon kottázzák le bámulatos precizitással az előre felvett filmet.

Ha van szcenikai megoldás, amit szívből gyűlölök, az az alulvilágított színpad. Elsőre azt gondolhatnánk tehát, hogy a Trafóban látott The Black Piece komoly hátrányból indul nálam, hiszen gyakorlatilag pontosan ezt: az alulvilágítást és időnként a teljes sötétet teszi meg koncepciója alapkövének.

Ám éppen ebben rejlik a lényeges különbség is: míg a táncelőadásokban előszeretettel alkalmazott „sejtelmes félhomály” gyakran az egyetlen szcenikai „ötlet”, és még gyakrabban arra hivatott, hogy a mérsékelten érdekes koreográfiát tetszetősebbé tegye, addig a flamand koreográfus, Ann Van den Broek és társulata, a WArd/waRD megpróbálja kontextusba helyezni és értelmezni a színpadi sötétet. Méghozzá szándékuk szerint számos módon: nem véletlen ugyanis az sem, hogy a rotterdami székhelyű együttes nevében kétszer szerepel az angol ward szó. Ahogyan ez a szócska is többértelmű, több jelentést hordoz (őr, gyám, kórterem, illetve: őrizni, oltalmazni stb.), úgy az alapító-koreográfus egész munkásságára jellemző a jelentésrétegek halmozása és boncolgatása.

black1Fotók: Maarten Vanden Abelee / A fotók forrása: trafo.hu

A fekete szín művészeti, kulturális, vallási, történelmi és minden más kontextusban hihetetlenül sokféle jelentést hordoz (a The Black Piece egyik ihletője Michael Pastoureau könyve, a Black, the History of a Color volt), a színpadon mégis inkább esztétikai, mint filozófiai tartalomként jelenik meg a fekete szín, illetve a fekete-fehér párosítás. Ez talán nem is véletlen, hiszen Ann Van den Broek gyakran dolgozik múzeumokban és készít installációkat. Ez a képzőművészeti szemlélet tükröződik az előadásban, építve a modern technika adta lehetőségekre is. A darab elején maga a feketébe öltözött koreográfus az, aki sejtelmes mosollyal rálép egy kapcsolóra (ez később ismétlődő gesztus lesz az előadásban), és a nézőtéri mellett a színpadi fény is teljesen elalszik.

A táncosok a teljes sötétben megjelennek a nézőtéri rámpa lépcsősorán, valamint átjárnak az egyik kiszedett széksor helyén, közben a tér több pontjáról különböző zajok: nevetés, éneklés, csattogás, kopogás hallatszik. Miután az előadók visszatérnek a színpadra, végül felsejlik egyetlen fényforrás: egy lámpa, amely egy kézi kamerára van erősítve. Innentől szinte végig ez az egyetlen lámpa lesz, ami megvilágítja a színpadot, egészen pontosan a színpad bizonyos részeit, egy-egy szereplőt vagy objektumot. A lámpa irányítja a figyelmünket, de mivel egyben kamera is, más szerepe is van: amit a lámpa fénykörében mi, nézők látunk, és amit a kamera lát, azt rögtön továbbítja is a színpad fölé függesztett vászonra.

black2

Így a színpadi előadással párhuzamosan egyfajta táncfilm is születik rögtön a szemünk előtt – természetesen fekete-fehérben. És ekkor jön a csavar, mert idővel rájövünk, hogy nem mindig azt látjuk a filmen, amit az élő kamera közvetít. Időnként a színpaditól teljesen eltérő jelenetek és karakterek tűnnek fel a vásznon, máskor látszólag pontosan ugyanaz történik a filmen, mint a színpadon, csakhogy a vásznon olyan táncost is látunk, aki a színpadon nem szerepel, így rájövünk, hogy ezek a snittek is előre rögzítve vannak. Ettől kezdve érdekes figyelni, és néha szinte lehetetlen eldönteni, hogy vajon éppen azt látjuk kivetítve, ami a színpadon zajlik, vagy a színpadon kottázzák le bámulatos precizitással az előre felvett filmet. Valahogy így épülnek a többszörös jelentések és az ellentétpárok Ann Van den Broek darabjában.

Nem csak és nem mindig táncot és táncosokat látunk a fénykörben és a videón, inkább fragmentumokat: testrészeket, elszórt lapokat, egy röntgenképet, egy arcot. Az előadás képi világa tobzódik a kulturális utalásokban. A vásznon félig-meddig a szemünk előtt születő vetítés megidézi a film noirok világát, néha pedig kifejezetten videoklipszerűvé válik, különösen, amikor a zene is alátámasztja ezt. Bár a hangkulisszát részben az előadók által keltett zajok és zörejek adják, idővel egyre nagyobb szerepet kapnak Gregory Frateur, a belga Dez Mona zenekar énekesének nyugtalanító hangulatú dalai is. A videoklipes asszociációt erősítendő, a vetítés egy ponton gyanús hasonlóságot kezd mutatni Madonna 1990-es, fekete-fehér Justify My Love-klipjével, amelyet a fekete-fehérrel egyébként is gyakran dolgozó Jean-Baptiste Mondino fotográfus rendezett. Persze hogy továbbvigyük a művészeti referenciákat, már a Justify My Love is részben hommage-a volt Az éjszakai portás című olasz filmnek – mindenesetre azok az erotikus, a gender-határokat elmosó képek, amelyekkel Madonna 1990-ben botrányt kavart, ma már Ann Van den Broeknél inkább csak érdekes, kissé szürreális és érzéki esztétikai élményt nyújtanak.

black3

Hogy mi minden lehet fekete, azzal is eljátszik az előadás egy jelenet erejéig: az egyik táncos egy képeskönyvet nyitogat ki különböző lapoknál, majd csap össze, a képeket pedig a kamerának köszönhetően a vásznon láthatjuk. A fotókon egyszerű tárgyak és kulturális ikonok is szerepelnek, mint David Bowie, Nick Cave, avagy egy kis fekete Chanel-ruha. Mindeközben egy másik előadó fekete dolgokat sorol fel, a képekkel nem összhangban: fekete fal, fekete cipő, fekete kutya, fekete plafon, stb. És ha van fekete, akkor van fehér is, ha van sötét, akkor van világos is. Időről időre felmegy a színpadon a világítás, ilyenkor a táncosok sorba rendeződnek a színpad elején. Dinamikusan és energikusan táncolnak, de főleg csak felsőtestből, mert mindeközben statikusak is, mintha valamilyen láthatatlan erő kötné őket helyhez. Igazán felszabadultan mozogni csak a sötétben tudnak.

Összességében azért a The Black Piece kevésbé eredeti előadás, mint amilyennek gondolja magát. A nézők közt járkáló táncosok például önmagukban nem elegendők a koreográfus azon szándékához, hogy fellazítsák a nézők és a színpad közti képzeletbeli falat. A sötétben felhangzó, az előadást nyitó zajok és hangok inkább banálisak, mint feszültséget indukálók. Az élő kamerázás sem mondható már különösebb nóvumnak a színpadon, ráadásul az előadás jóval tovább tart, mint amennyi idő alatt kiismerhetjük az ötletet, és sok minden ismétlődik is benne. Mégis, az átgondolt látványvilág, a képek sokasága, az egyre fokozódó dinamika és a karakteres táncosok elég muníciót adnak ahhoz, hogy kedvünk legyen elmerülni Ann Van den Broek fekete-fehér valóságában.

WArd/waRD – Ann Van den Broek: The Black Piece

Koncepció & Koreográfia: Ann Van Den Broek. Zene: Arne Van Dongen and Dez Mona. Élő kamera / Fényterv:  Bernie Van Velzen. Styling: Ann Van Den Broek.
Táncosok:  Jan Deboom, Louis Combeaud, Andreas Kuck, Fraukemariën, Francesca Monti és mások.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2019. március 23.