Kritika

Kortárs tánc

Horeczky Krisztina: Kapcsoljon ki Koreával

Koreai Nemzeti Táncszínház: Scent of Ink (A tinta illata) -

Vízjele a munkának a feminin jelleg, hangsúlyosan a női energiák és az udvari táncból adódó rítusszerűség uralja…

A Budapesti Tavaszi Fesztivál számomra legizgalmasabb, sőt, katartikus élményét a dél-koreai születésű, és az Egyesült Államokban tanult J(i) – Kim Ji-yong ‒ föllépése, Bach Goldberg-variációk interpretációja hozta meg a Zeneakadémián. (Zárójelben: a legkiábrándítóbb tapasztalásnak pedig a pétervári Mariinszkij Balett (egykori leningrádi Kirov) és Alexei Ratmansky a bornírtságot és a kommerszet a sallangtalan közönségességgel elegyítő, 2002-es Hamupipőkéje bizonyult.) Míg a huszonéves, minden ízében 21. századi zongoraművész-virtuóz újraértelmezett egy – az előadójával szemben ismerten rendkívüli nehézségeket támasztó ‒ kanonikus művet, az 1962-ben életre hívott Koreai Nemzeti Táncszínház a több évszázados nemzeti tradícióra épülő darabját kívánja a kortárs-modern tánckultúrába adaptálni.

A 2013-as Scent of Ink (A tinta illata) a koreográfus Yun Sung-joo szerint „hagyományos alapokon álló kortárs alkotás”; az ilyen típusú művek bírálatakor, értelmezésekor rendre ugyanaz a kérdés: mennyire autentikus a „hagyományos”, az alkotók mennyi és milyen engedmény(eke)t tesznek azért, hogy a munkájukat fogyaszthatóvá/élvezhetővé tegyék a befogadó számára? Hajlandók-e nyitni az esztrád irányába, alkalmaznak-e populáris, kommersz, esztrádszerű megoldásokat, és egyáltalában is, számukra mit jelent a kortárs, és mit a tradicionális? A Pekingi Táncakadémia (Beijing Dance Academy) tavalyi Nemzeti Táncszínházbeli föllépéséről (Fen Mo – A megelevenedett festészet) írt kritikámból idézve: „(…) miként az est eklektikus, néhol konzumszerű zenéje is tartalmaz popos elemeket, a sokszor ásatag hangszereléssel (dobgép, szintetizátor etc.) engem a liftzene-hangzásra és a kínai gyorséttermek háttérzenéire emlékeztetve, úgy nyilván a táncprodukciók is a szélesebb publikum igényeihez igazodtak. Azaz, a színpadi tánc és a táncszínház jellegzetességeit hordozzák.”

tinta2Scent of Ink (A tinta illata) / A fotó forrása: mupa.hu

A Koreai Nemzeti Táncszínház egyórás estjének kizárólag az utolsó jelenetében – a csoportos záró táncban ‒ alkalmaznak európai zenét (klasszikus hegedűművet), ötvözve a saját muzsikájukkal, citeraszerű húros hangszerre. Vagyis, ebben a darabban nyomelemeiben sem fedezhető föl semmi, ami kommersz volna – és a kommersz jelzőt nem kizárólag pejoratív értelemben használom. Az ismertetőben az áll: „a hétköznapok megszokásai alól (…) a tradicionális koreai sanjo és jeonga világát idéző zene révén szabadulhatunk ki”.

A Fesztivál Színház előterében fölállított asztalkánál nem árultak a zaklatott európai idegek kisimítására szolgáló, tradicionális koreai zenét tartalmazó relaxációs CD-t ‒ ellenben hűtőmágnest és katalógust igen. Attól tartok, ha csak a darab zenéjét hallgatta volna a hazai és nyugati nagyérdemű, inkább szabadult volna ki a nézőtérről, semmint a stresszes „hétköznapok megszokásai alól”; merthogy ez a meditációra nem kimondottan alkalmas muzsika gyakran állítja megpróbáltatás elé a hallószerveket. (Kivált a magánhangzókat elnyújtó női ének esetében.)

A 22 táncosra (13 nő, 9 férfi) komponált alkotás elsősorban is a finom megoldásaival, a gyönyörű kar- és kézmunkával, a lassúdad tempójával vív(hat)ja ki a figyelmet, az elismerést, és/vagy a csodálatot. A négy évszakot („négy előkelő úr”, „négy bölcs”) megjelenítő, hat képből álló darab esztétikailag is tökéletes stílusban van tartva, mentes az eklektikusságtól. A szilvavirágot (tavasz), az orchideát (nyár), a krizantémot (ősz) és a bambuszt (tél) megjelenítő-szimbolizáló előadók legapróbb gesztusa, mozdulata is makulátlan összhangról tanúskodik, és olyan harmóniát teremt, ami rendkívül ritka a táncszínpadokon. Ennek mögöttese az lehet, hogy az ilyen jellegű harmónia mentes a direkt ingerektől, minden energia csakis a minimalista mozgásra, a mozdulatokra, a redukált mozgásnyelvre, a ritmusra összpontosul. Ez pedig szemben áll, szembemegy azzal, amire minden alkotó/alkotás törekszik: a hatáskeltéssel – amely inger-, konfliktus- és effektfüggő. (Főleg ma, amikor – közhely‒ az ingerküszöb egyre magasabb és meredekebb.)

Annak a típusú összhangnak, amelyet a koreai táncosok hoznak létre, a kötöttségek, a korlátok, a monotónia, a fegyelem-fegyelmezettség, a szertartásosság, a tudatosság az alappillére – és nyilvánvaló, hogy mindennek filozófiája van, mélyebb jelentése. Leegyszerűsítve: az előadás az egyensúlyra törekszik, a mozgással a nyugalmat teremti meg, úgy, hogy lemond az ingerlésről, és ebben áll a hatása. Ez persze kockázatos, mert nagyban a néző lelki- és szellemi állapotának függvénye, hogy magával ragadja-e mindez, vagy közönyössé, esetleg elutasítóvá válik.

tinta3Scent of Ink (A tinta illata) / A fotó forrása: mupa.hu

A tagadhatatlanul egyhangú Scent of Ink-et épp’ ezért is tartom megosztó produkciónak, amelynek esetében két szélsőség lehetséges: vagy bevonz a szépsége, vagy ránk tör a halálos unalom. A balomon ülő hölgy például lelkesen fogadta, mikor a színpadon megjelentek a férfiak, kezükben botokkal. Hihette, ezzel kezdetét veszi a szilaj harci tánc, és végre történik „valami”. Ám csalódnia kellett, merthogy ahogyan a nők és férfiak között sem alakultak ki heves vagy hevetlen románcok, és még csak szolid enyelgések sem, úgy elmaradtak a férfias tusák is; a botokat leginkább forgatták és odaütögették a földhöz, így volt némi dörgés-csattogás. Általában is vízjele a munkának a feminin jelleg, hangsúlyosan a női energiák és az udvari táncból adódó rítusszerűség uralja – azaz: a kimértség, érzelemmentesség, talán enyhe melankólia ‒, miközben a mű hangulata, koncentrált mozgásnyelve emlékeztet a tajcsi formagyakorlatokra – bízom, ez a meglátásom nem eredményez diplomáciai konfliktust.

Yun Sung-joo és a rendező, látványtervező Jung Ku-ho műve nagymértékben épít a vizualitásra. Kim Hyo-young pompás (selyem)jelmezei a hagyományos, a három koreai királyság idejében megjelent öltözetet jelenítik meg. A XIX. század végéig mindennapos viseletnek számító hanbok a csogoriból (kabátka, felsőrész), a nők esetében a cshimából (szoknya), míg a férfiak esetében a padzsiból (nadrág) állt. A csogorit az úgynevezett korummal kötik át. Amennyiben nem tévedek, a kosztümök a XIX. századi viseletet idézik meg, merthogy a századok során egyre kurtább női csogorik a Csoszon-kor (1392-1897) legvégére a hónalj alatt végződtek. Emellett hangsúlyosan hozzátartoznak a jelmezekhez a fejfedők; a külföldiek „a kalapok országá”-nak is nevezték Koreát a rendkívül változatos kalapkultúrája miatt. A letisztultan elegáns, minimalista színpadkép többször idézte eszembe Robert Wilson színházának egyedi külsőségeit, főleg a gyönyörű, szürke-fekete kosztümös záró képben – a színen az összes előadóval. Részint ezért, hogy a színváltó háttér-animációt – virágokkal, írásjelekkel ‒ egyszerre tartottam fölöslegesnek, avíttasnak és didaktikusnak.

A bonmot szerint a „hagyományőrzők” borúlátóan tekintenek a jövőbe és optimistán a múltba. Nem tudhatom, hogy a koreai alkotók minderről hogyan vélekednek, de annyi bizonyos, hogy produkciójuk sok mindennel szembesíti a kor nézőjét – aki egy óra erejéig (vélhetőleg) nem tett közzé szelfiket-kommenteket a közösségi médiában, nem posztolt és nem szörfölt a hálón, de hogy ellazult, kikapcsolt-e, az erősen kérdéses.

Koreai Nemzeti Táncszínház: Scent of Ink (A tinta illata)

Koreográfia: Yun Sung-joo. Rendező, látvány: Jung Ku-ho. Zene: Pi Jeong-hun. Jelmez: Kim Hyo-young. Fény: Joo Young-seok. Hang: Lee Jae-sik. Animáció: Choi Jong-bum. Művészeti vezető: Kim Sang-duk.

Előadják: Yun Sung-cheol, Jung Gil-man, Lee Se-bum, Park Ki-hwan, Hwang Yong-chun, Song Sul, Lee Seog-jun, Lee Jae-hwa, Choi Ho-jong, Kim Hyun-ju, Kim Won-kyung, Kim Young-mi, Park Young-ae, Lee Hyun-kyung, Choi Won-ja, Jung Hyun-sook, Kim Hoie-jung, Jeon Jeong-a, Song Ji-young, Park Hae-jee, Lee Yo-eum, Park Soo-yun.

Művészetek Palotája, Fesztiválszínház, 2019. április 18.

Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Nemzeti Táncszínház közös programja.