Hajnal Márton: Új táncnyelv született, és észre sem vettük
Horizont Táncfesztivál 2019 – második rész -
Ezek az előadások megérdemelték volna a figyelmet, az estékbe nyúló szakmai vitákat, a kritikusokkal tömött nézőteret, az inspirációt merítő táncosokat.
„Rátekintve a következő napok kínálatára, látok esélyt a felrázódásra” – zárta Kutszegi Csaba az első két fesztiválnapról szóló beszámolóját, bizakodva abban, hogy egy kis fiatalos bolondság és kísérletezés is megjelenik a műsorban. Én azonban nem itt, hanem az általa észlelt közönségcsappanásnál és a kísérő programok hiányánál venném fel a fonalat.
Tartuffe / Fotók: Gálos Mihály Samu
Adott ugyanis egy valóban klassz fesztivál, ahol az ember tíz nagyon különböző előadást láthat. És itt egyáltalán nem az országok közti különbségekről van szó, hanem a formanyelvről: a beavatószínháztól a klasszikusabb balettelőadáson át a posztdramatikus dekonstrukcióig – igazi ínyencfalat egy színházi szakember számára. Csak éppen nem laktató: dacára a közönségtalálkozóknak és Éder Vera izgalmas fotókiállításának, hiányoznak a kísérő, „off” programok, amelyek megteremtenék a fesztiválhangulatot. És pár főt leszámítva hiányzik a szakma is, holott ugyanezek a külföldi előadások mágnesként vonzották volna a táncrajongókat például a Trafóba.
Tartuffe
A legnyilvánvalóbb példa minderre Matija Ferlin Tartuffe-darabja, amellyel a helyi közönség érezhetően nem tudott mit kezdeni, a szakma pedig nem volt jelen. Pedig Ferlin koreográfiája hivatkozási alap lehetne a későbbiekben, amelyért már önmagában megérte elutazni Miskolcra, éppen ezért most egy kicsit részletesebben is foglalkozok vele. A Tartuffe a Staging a Play sorozat második darabja, amelyben a horvát koreográfus kanonikus műveket (a Tartuffe mellett még az Üvegfigurák és az Antigoné került eddig sorra) fordít le táncra a maga sajátos módszerével. Ezt kevésbé a klasszikus baletthez hasonlóan kell elképzelni, ahol a szituációk jelennek meg a táncban, sokkal inkább egyfajta művészi igényű activityként. A Tartuffe mozgássá „fordításának” az alapját ugyanis maguk a mondatok, nyelvi kifejezések képezik. Egy mondathoz azonban nemcsak a beszélőnek és a hallgatóknak van köze, hanem a dráma összes szereplőjének az összetett viszonyrendszer révén. A családfő Orgon zsarnokoskodásában ott van Tartuffe hízelgése, még ha Tartuffe maga nincs is jelen – de ott van a sógor Cléante is, aki az ellentétes oldalt képviseli. A színpad így az összes szereplő együttes örvénylésévé és hullámzásává válik, amely egyszerre láncolja a színészek testét sosem látott erővel a nyelvhez, miközben paradox módon, végletesen le is szakítja a drámát annak elválaszthatatlannak vélt hordozójától.
Tartuffe
Ez a kísérlet nyilvánvalóan megterhelő a néző számára, hiszen elemi erővel lép fel a narratíva megfejtésének a kényszere, végtére mégiscsak egy alapműről van szó. A történet kihámozása azonban még akkor is lehetetlen, ha az ember, hozzám hasonlóan, az előadás előtt újraolvasta a drámát. Ráadásul Ferlin még felpakolta a színpadra a maga ironikus véleményét a klasszikus színházról is, valamint egy egészen hiteles értelmezést a címszereplő személyiségéről. Mindez a Zagreb Dance Company társulata és vendégművészei tűpontos koncentrációját igényli, ugyanis kizárólag kifelé, a közönségre nézve, repetitív zenére kell tökéletes összhangban mozogniuk. Itt és most túlzás lenne mindezt kifejteni, elég annyi, hogy egy olyan kísérletről van szó, amely sikerességétől függetlenül kiérdemli a tiszteletet és a figyelmet.
Szentivánéji álom
Visszatérve a Horizontra, a másnapi programon végre megpillanthattuk Barta Dóra koreográfiáját, amelyre a Miskolci Balett táncosai a fesztivál ideje alatt készültek. A Szentivánéji álom központi szereplője egyértelműen Puck lett, aki Mohai Cintia kísérteties, remegő mozgásától torz, túlvilági erőként jelenik meg. A többi szereplőt is hozzácsatolhatjuk Shakespeare figuráihoz, és felismerhetők az egyes jelenetek is, de történetmesélés helyett sokkal inkább párok szenvedélyes kergetőzése a koreográfia – erősen atmoszférateremtő, félhomályos arany-zöld díszletben, amelyet megspékeltek egy hatalmas labdával. Talán egy kicsit még rá lehetett volna erősíteni az elemi vágyra is, illetve meg lehetett volna húzni a végét, de összességében teljesen korrekt a produkció.
Szentivánéji álom
Végül a fesztivál zárása izgalmas ellenpontja volt a Szentivánéjinek: a United Space of Ambivalence egy bohókás, önreflexív játék, amely magára a kortárs táncra és annak alkotására kérdez rá. Mészáros Máté koreográfiáját Antal Klaudia már nagyszerűen elemezte ugyanitt, és már látható egy ideje, így csupán azt említeném meg, hogy a folyton változó előadás nagyszerűen alkalmazkodott az új térhez, amely a Trafó frontális nézőtere helyett kevesebb soros, L alakú volt, közelebb hozva a táncosokat. Másodszor láttam az előadást, és míg első alkalommal kicsit esetlegesnek éreztem a szerkesztést, újranézve egy sokkal jobban összerakott produkció benyomását keltette.
United Space of Ambivalence
Összességében jó előadások voltak, amelyeket csak lazán fogott közre egyfajta fesztiválérzés. A szervezői koncepció és az anyagi oldal helyett inkább magunkat, a szakmát emelném ki (teljes önkritikával, hiszen én is csak az utolsó előtti napon érkeztem). Ezek az előadások megérdemelték volna a figyelmet, az estékbe nyúló szakmai vitákat, a kritikusokkal tömött nézőteret, az inspirációt merítő táncosokat. Tudom, hogy végsősoron ez is pénzkérdés, és mégis: először talán nekünk, táncrajongóknak kéne felrázódnunk egy jó fesztiválhoz.
Miskolci Nemzeti Színház, 2019. április 26-27.
