Kritika

Balett

Kutszegi Csaba: Illetlenség firtatni

Angelin Preljocaj: Winterreise; Wayne McGregor: Far –

Jogos-e vajon a felvetés, hogy napjainkra a kortárstánc-koreográfiák alapképletei unalmassá váltak?

Az előzményként számon tartott egykori Táncfórum-sorozattal együtt az idei Budapest Táncfesztivál immár a 20. hasonló seregszemle volt. Ezúttal is örvendezhetett a publikum méltán világhírű alkotók és együtteseik előadásainak. Mert elvitathatatlan, hogy például Angelin Preljocaj és Wayne McGregor műfajukban a világ legjobbjai közé tartoznak, és mindkét együttes táncosai káprázatosak, sőt, a Company Wayne McGregorban nem egy különösen kiemelkedő képességekkel rendelkező előadó is látható.

lg winterreise ajanloWinterreise / A fotók forrása a Nemzeti Táncszínház 

Nincs is ok fanyalgásra, de mindemellett nem hallgathatom el, hogy a Winterreise és a Far előadása rám igazán nem hatott, sőt – minden elismerésem mellett –, stílszerűen szólva: hidegen hagyott. Lehet, nem az opusokkal, hanem inkább velem van a baj; ha az elmúlt évtizedekben nem láttam volna annyi táncelőadást, nem érezném néha úgy, hogy igen nehéz nekem újat mondani. De jogos-e vajon a felvetés, hogy napjainkra a kortárstánc-koreográfiák alapképletei unalmassá váltak? E mellett például az szól, hogy verbális-dramatikus szószínházban, filmben, szépirodalomban ma is bármikor bukkanok valami újszerűséggel bíró, esetleg tartalmilag, avagy formailag meghökkentő produktumra (és nem azért mert tánctól vagyok besokallva, ugyanis színházat már többet nézek, szépirodalmat meg beható figyelemmel immár uszkve ötven éve olvasok).

A kortárs tánccal (vagy kortárs balettal) szerintem az a gond, hogy már keveseknek okoz izgalmat az a puszta tény, hogy egy alkotóművész szembemegy a hagyományosnak tudott és elavultnak vélt ábrázolási és fogalmazási módokkal, annál is inkább, mert közben hagyományossá és elavulttá váltak a hagyományossal és elavulttal való szembeállás megszokott módozatai is. Magam jól emlékszem, hogy úgy 25-30 évvel ezelőtt még mekkora, széles körű lendületet adott a kortárs táncnak az a „vívmány”, hogy – szemben a klasszikus és neoklasszikus balett, valamint a folklór alapú táncszínházi alkotások történetmesélésével – a kortárstánc-koreográfiák dramatikus cselekményt nem tartalmaztak, hanem elvontan, hangulatokat és érzelmeket jelenítettek meg. Pedig e módszer úttörői e téren már jó száz éve kirobbantották a tánc újkori forradalmát (a modern táncban például Isadora Duncan, a balettban George Balanchine). Merce Cunnigham (és igen sok csöndes követője) révén pedig a konceptuális szemlélet is már elég régen megjelent a színpadi táncban és/vagy a body art és -performasz sokféle irányzatában.

winterreise 2Winterreise

Preljocaj Winterreiséje szinte makulátlan koreográfiai remeklés, a mozdulatok muzikalitása tökéletes, a színre vitel látványközege alul, felül, hátul egyaránt korszerű, adekvát és igényes, az egésznek csupán az a baja – szerintem – hogy a Schubert-dalciklushoz és a zeneművet ihlető Wilhelm Müller-versekhez igazából az égvilágon semmi köze sincs. Azért hangsúlyozom, hogy szerintem, mert sokak szerint ez éppen nem baj, sőt… Az szerintem is baj volna, ha A szélkakas-tételben a táncosok forgolódó hím baromfik mozgását imitálnák, vagy a Jéggé vált könnyek című vers-dal közben szemekből hulló könny jégcseppek kopognának a színpadon, az előadás végén sem vágytam a verklit tekerő öregember megjelenésére. Mindezeket nem hiányolom, az viszont nem tetszik, hogy a zenei tempók igen korrekt követése és némi – a tempókövetésből valamelyest már eleve fakadó – általános és felszínes hangulati megegyezések mellett csupán igen jól megkomponált, de tartalmatlan mozdulattanulmányokat látok. Ehhez jobb lett volna például verbális szöveg és költemények nélküli Vivaldi-muzsikát választani, vagy bármi mást.

A műsorfüzet ajánlószövege is teljesen félrevezető. „Egy meghalni kívánó ember téli utazásra indul…” – ez a felütés még csak-csak, bár a „meghalni kívánó ember” furcsa, de közben semmitmondó fogalma a dalciklusba helyezve otromba leegyszerűsítésnek tetszik. Aztán jön egy ügyes (bele)magyarázat: az tudniillik, hogy a „magányos utazót” nem egyetlen táncos játssza, hanem „valójában a szólók és duettek a személyiségének állandóan változó aspektusait és a másokhoz való kapcsolatának különböző módjait fejezik ki”. Ez egyébként szép gondolat, és láthattunk már számos hasonló alapkoncepciójú, valóban jól sikerült és működő koreográfiát, de ebben a Winterreisében magunktól egészen biztosan nem fedeznénk fel ilyesmit, ha nem esünk át az előolvasás aktusán. De a használati utasításnak még nincs vége. Megtudhatjuk azt is, hogy, „az utazó férfi, de akár lehetne maga Schubert is, a női fele vagy akár egy nő”, ugyanis „a balett drámája és koreográfiája megengedi ezt a férfiról nőre történő nemi változást”.

winterreise 3Winterreise

Megint azt kell mondanom, nem kevés érzékeny koreográfiát láttam már, mely a nemi identitásváltozás lelki lenyomatait tárta fel érzékenyen, emberien, elemelkedetten, de a Winterreise-balett ismeretlen ajánlószöveg-írójának (aki valószínűleg maga a koreográfus) gondolatait olvasva nekem (már sokadszorra) az jut eszembe, hogy Gombrowicz anno azért beszélt az operett műfaj történelmi idiotizmusáról, mert kortárs balettot még nem látott. És persze most nem Preljocaj mesteren akarom elverni a port, hanem arra szeretnék rámutatni, hogy a divatos trendek ostobaságig fokozódó felszínes követése mekkora károkat okoz a táncnak. Amikor hasonló színvonalú gondolatokat olvasok műsorfüzetben (egyre gyakrabban), arra kell gondolnom, hogy a zenéhez és/vagy költészethez értő emberek csak azért nem háborodnak fel az ilyen nézőkábító marhaságokon, mert teljesen mindegy nekik, mit zagyválnak össze a táncosok. Vagy az a szerencsénk nekünk, táncosoknak, hogy kevesen értenek a tánchoz, és a többség beszopja a nagy dumákat… Vagy ami még rosszabb: a tudatosan elhomályosított néző elhiszi az állításokat, és lassan már bele is látja az opusba a leírtakat, mert szeretné látni a pénzéért. A Winterreisében is van úgy, hogy egyszer csak férfiak szoknyát öltenek, nyilván ez jelenti azt, hogy a téli férfi utazó Schuberten keresztül nővé változik.

Az ajánlószöveg végén van egy ügyes csavar is: „a halál, amely felé az utazó halad […] egybeeshet a „petite mort”-tal (ami az orgazmus francia megfelelője), azaz: a végső öröm keresésével”. A „halál mint végső, nagy szexuális aktus” témája valamennyi művészeti ágban régtől fogva megtalálható. A Preljocaj-balett témamagyarázatába is éppen beilleszthető, de szerintem ügyetlen, marketing célú oda nem illő erőltetés.

far1Far

A Winterreise-balett kb. közepén elfárad a koreográfia. Az alkotó talán ott kezdte el érezni, hogy kevés lesz a tartalmatlan balett-tételek egymásutánja, ezért különböző teátrális eszközökhöz nyúlva, illusztrálni kezdett. Bár ne tette volna! Ezzel nemcsak elárulta, hogy maga is elégedetlen a koreográfia első részével, hanem a másodikban noch dazu a következetlen és illusztratív eklektika ingoványos talajára csábította el a nézőt. A posta című dal közben a táncosok kézfejük remegtetésével jelzik a szívdobogást, és üres fekete levélpapírokat mutogatnak, miközben szól az alábbi dal-vers: „Die Post bringt keinen Brief für dich. / Was drängst du denn so wunderlich, / Mein Herz?” (Gádor Ágnes nyersfordításában: „A posta nem hoz levelet neked. / Miért szorongsz oly furcsán, / szívem?”). A következő tételben egy táncos az arcát is takaró, fényes fehérrel megszórt fekete textilt húz a fejére, úgy táncol, miközben halljuk: „Der Reif hatt’ einen weißen Schein / Mir übers Haar gestreuet; / Da glaubt’ ich schon ein Greis zu sein…” („A dér fehérséget / Szórt hajamra; / Már azt hittem, öregember vagyok…”). A későbbiekben még számos suta balettnyelvre-tolmácsolás történik, mely megoldások végképp messze röpítenek az eredeti ígérettől, hogy tudniillik a különböző szólók, duettek stb. és csoporttáncok az utazó belső világát volnának hivatottak elvontan megjeleníteni.

Wayne McGregor a Farban ugyanebbe a hibába nem esik bele, ám kétségtelen: ő is a hasonló terjedelmű egyfelvonásosa közepe táján kapcsol mozgalmasabb teatralitásba, mintha szintén azt érezné, hogy az elvont, konkrét jelentés és narratíva nélküli kortársbalett-nyelve mozgalmasabb színházi segítség nélkül nem tudhatja végig ébren tartani a nézők figyelmét. Pedig ha van a világon attraktív, impozáns, érzéki és technikás, valósággal lenyűgöző kortársbalett-nyelv, az jelenleg leginkább Wayne McGregoré. Vele kapcsolatban is csak egy apróságot nem értek: mi köze van a Far koreográfiájának Diderot-hoz és a felvilágosodás enciklopédistáihoz? Pontosabban fogalmazva: miért kell hogy köze legyen hozzájuk? A közvetett megfeleltetés logikáját természetesen ezúttal is megértem az ajánlószövegből, de megátalkodottan vallom: a művészetbefogadás élménye akkor válthatja ki (maradva a ránk talált fogalomnál) a szellemi petite mort élményét, ha a néző saját értelmezése – a magyarázószöveg előzetes elolvasása nélkül is – legalább köszönőviszonyba kerül az alkotó koncepcióba foglalt eredeti szándékával. Ennek hiányában ugyanis – például ha utólag olvasom el kíváncsian az ajánlószöveget – menthetetlenül mélyhülyének érzem magamat, amiért nem jöttem rá, hogy a fémcsonkokkal négyzethálósított, világító fehér fal előtt táncoló, kicsiny ruhadarabkákba öltözött, gyönyörű, sportos és érzéki testű táncosok vízióját a felvilágosodás kora és a Diderot által összeállított első Enciklopédia anyaga ihlette. Fentiek a Company Wayne McGregor honlapján olvashatók, a Nemzeti Táncszínház műsorfüzet- és honlapszerkesztői Diderot-t (jó érzékkel) kihagyták a darabismertetőből.

far2Far

Jól tudom persze, hogy Wayne McGregor az évek során tudatosan kidolgozott magának egy természettudományos kutatói megközelítésmódot, mellyel szellemi alapot, hátteret képez a koreográfiáihoz (ha gonosz lennék, így fogalmaznék: ürügyet teremt a koreografálásra). Már első „megismerkedésünkkor”, 2004 őszén a Trafóban a Triple Bill előadásán – a káprázatos táncszínvonal miatt örömmel és őszintén – rácsodálkozhattam, hogy az „agykutató-koreográfus” táncnyelvében „a mesterséges intelligencia által kreált gépszerű mozdulatok keverednek az ösztönök diktálta animális mozgásokkal”. Az est három előadásrészletében emberi test, komputer generálta vetítés, mágnesesség, a föld polaritása, matematikai szabályosság, technológiai csodák összefüggése került terítékre – klasszikus balettból eredeztetett rendkívül technikás, impozáns testnyelven. Aztán 2008-ban szintén a Trafóban láthattuk egy újabb (ezúttal pszichológiai, neurológiai, nyelvészeti, kibernetikai) kutatási project eredményét, az Entityt, majd 2011-ben az idei Budapest Táncfesztiválra újra elhozott Fart. A 2015-ös Trafóbeli vendégszereplésükön az Atomost játszották, 2018 tavaszán pedig az Autobiographyt – ez utóbbiban a koreográfus saját (tudományosan feltérképezett) génállománya koreográfiai portréját készítette el (a 23 kromoszómapár mintájára 23 kisetűdöt komponált színpadra).

Mindezekből az is látható, hogy McGregor következetesen hűséges feltalált alkotói módszeréhez, ebben például markánsan különbözik a sokféle stílussal, irányzattal, megközelítési móddal, táncfelfogással kísérletező Preljocajtól. Egyes koreográfiái (főleg azok részletei) néha felvetik ugyan – legalábbis bennem – azt a kérdést, hogy az igen racionális, tudományos alapok vajon mindig, minden pillanatban meghatározó, adekvát alapjai-e „a felszínen” megmutatkozó érzéki testlátványnak. Vagy esetleg – ahogy fentebb feltételeztem – „csak” ürügyei a táncnak? Akárhogy is van: az alkotói következetesség és a kiemelkedő színvonalú táncmatéria McGregornál egyszerűen elhomályosítja e kérdéseket. Ő így beszél a világról – és ha megszólal, érdemes mindig meghallgatni, megnézni. Kialakította a megszólalási módját, a saját komplex, törvényszerűségek működtette táncszínpadi nyelvét, melynek látványos formai elemei és szemantikai jelentésrétegei egyaránt észlelhetők, élvezhetők. McGregor jelenséggé vált: örömmel lehet tudomásul venni, hogy van, létrejöttének, létezésének körülményeit egy ponton túl nem érdemes vizsgálni, avagy egyenesen illetlenség firtatni.

 

Angelin Preljocaj: Winterreise (Ballet Preljocaj – Nemzeti Táncszínház)

Koreográfia: Angelin Preljocaj. Zene: Franz Schubert: Die Winterreise.

Díszlettervező: Constance Guisset. Világítás: Éric Soyer. Jelmeztervező: Angelin Preljocaj. Jelmezkészítő: Eleonora Peronetti. Basszbariton: Thomas Tatzl. Zongora: James Vaughan. A darabot újra színpadra állította: Dany Lévêque. Koreológus, asszisztens, művészeti igazgató-helyettes: Youri Aharon Van den Bosch. Próbavezető-asszisztens: Cécile Médour. Műszaki vezető: Luc Corazza. Produkciós és hangmenedzser: Mathieu Viallon. Fénytechnikus: Amélie Bouchié. Színpadmester: Mario Domingos. Gépész: Juliette Corazza.

Öltöztető: Magali Devaux.

Táncosok: Baptiste Coissieu, Leonardo Cremaschi, Isabel García López, Verity Jacobsen, Jordan Kindell, Théa Martin, Zoé McNeil, Emma Perez Sequeda, Simon Ripert, Kevin Seiti, Redi Shtylla, Anna Tatarova.

Művészetek Palptája, 2020. február 27.

-

Wayne McGregor: Far (Wayne McGregor Company – Nemzeti Táncszínház)

Eredeti zene: Ben Frost. További zene: Giacomelli: Sposa son disprezzata.

Fényterv: Lucy Carter. Díszletterv: Random International. Jelmezterv: Moritz Junge. Társigazgató: Odette Hughes. Színpadi rendezés: Jessica Wright. Műszaki vezető: Christopher Charles. Műszaki menedzser: Joe Hornsby. Műszaki munkatárs: Imogen Adshead. Produkciós elektrotechnikus: Ashley Bolitho. Fotográfia: Ravi Deepres. Koreográfia: Wayne McGregor és az együttes. Koncepció és rendezés: Wayne McGregor.

Nemzeti Táncszínház, 2020. február 29.

Budapest Táncfesztivál