Kritika

Balett

Dicső múlt, aggasztó jelen

Kutszegi Csaba kritikája a Dán Királyi Balett vendégjátékáról

lead_80denAz időugrás nyilvánvalóan nem okozott gondot a dán együttesnek, a stílusváltás viszont láthatóan igen. Balanchine-ból azt teljesítették jól, ami Bournonville-ben is megtalálható: nevezetesen a precíz, technikás, fürge lábmunkát. De Balanchine-t csupán ezzel nem lehet letudni.

Kutszegi Csaba kritikája a Dán Királyi Balett vendégjátékáról

Az időugrás nyilvánvalóan nem okozott gondot a dán együttesnek, a stílusváltás viszont láthatóan igen. Balanchine-ból azt teljesítették jól, ami Bournonville-ben is megtalálható: nevezetesen a precíz, technikás, fürge lábmunkát. De Balanchine-t csupán ezzel nem lehet letudni.

 

szilfid
A szilfid

forrás: netpublikationer.dk

 

A Dán Királyi Balett egyben hasonlít a mi operaházi Nemzeti Balettünkre: dicsőbb a múltja, mint a jelene. Az igen energikus és szimpatikus balettegyüttes a tavaszi fesztiválon két estén három darabbal mutatkozott be és produkált egyfajta időutazást.

 

Az operaházi előadásuk első balettje a kétfelvonásos A szilfid, a romantikus balettek ősképlete volt. Kellő képzavarral fogalmazva: e koreográfia címszereplőjének tüllszoknyája alól bújtak ki a későbbi villik, nereidák, hattyúlányok, driádok és egyéb misztikus, tündéri vagy gonosz nőnemű lidércek. Az 1836-ban bemutatott mű koreográfusa, August Bournonville a dán iskola és stílus meghatározó alakja volt. A Bournonville-oeuvre a dánok baletthagyománya, nincs is mit csodálkozni azon, hogy darabjait ők táncolják a világon a legjobban.

A szilfidben éppen lehet aktuális, mában is érvényes értelmezési síkokat is keresgélni (a vőlegény a közelgő, reális házasságkötése elől irreális, halálos szerelembe menekül), de nem érdemes. Jobb a koreográfiát becses múzeumi tárgynak, megőrzött kincsnek tekinteni, mert valójában az. Ennek kicsit sem mond ellent, hogy a dánok igen különösen őrzik baletthagyományuk darabjait: nem óvatosan leporolgatják, és tiszteletteljes áhítattal csodálják, hanem rendkívül frissen és energikusan táncolják. Pedig A szilfid Koppenhágában több mint százhetven éve folyamatosan repertoáron van, tehát bőven lett volna ideje elszürkülni vagy érdektelenné válni. Ehelyett olyan az előadás atmoszférája, mintha a múlt héten mutatták volna be. Mindegyik szereplője igen komolyan veszi a feladatát, nemcsak gondosan óvott technikai tisztasággal, hanem lelkesen is táncolnak, sőt még a nevetségességig elavult gesztikulálós-mímusos történetmutogatást is ihletetten, magas érzelmi hőfokon abszolválják. James-t, a férfi főszerepet táncoló Marcin Kupinski kimagasló teljesítményt nyújt: a Bournonville-koreográfiákra jellemző gyors lábmunkát káprázatos tisztasággal és energiával mutatja be.

Az est második darabja George Balanchine C-dúr szimfóniája volt. A váltás jó száztíz éves ugrást jelent a tánctörténetben, hiszen a jórészt Amerikában élt és dolgozott, orosz iskolán nevelkedett grúz koreográfus darabját 1947-ben mutatták be a párizsi operában. Az időugrás nyilvánvalóan nem okozott gondot a dán együttesnek, a stílusváltás viszont láthatóan igen. Balanchine-ból azt teljesítették jól, ami Bournonville-ben is megtalálható: nevezetesen a precíz, technikás, fürge lábmunkát. De Balanchine-t csupán ezzel nem lehet letudni. A koreográfus cselekménytelen, táncban realizált lírai látomásai kifinomult muzikalitás és ezen alapuló poézis nélkül fabatkát sem érnek. A Dán Királyi Balett remekül táncol Bournonville-t, és igen gyengén Balanchine-t.

 

Untitled-1
C-dúr szimfónia

 

 

Az okok között szerepel, hogy a férfiak rosszul partnerolnak. (A dán és a legtöbb nyugat-európai iskolában ismeretlen a pas de deux tárgy, az emeléstan.) A dán kollégák mintha nem tudnák, hogy balerinát nem karral kell emelni, hanem combból. Az emelések előtt nem mennek le elég mélyre, ennek következtében tízszeres energiát elfecsérelve, karból daruznak kínlódva. Ezt a laikus közönség talán még nem veszi észre, de a Balanchine-hatás élményében sem részesül. Balanchine-koreográfia ugyanis csak olyan előadásban élvezhető, amelyben a nők a férfiak kezében – tökéletes összhangban a zenével – testetlen könnyűséggel úsznak a légben, vagy fényesen suhogva, keringnek, szállnak a magosban, hogy aztán földre érkezvén, hangtalan kecsességgel és természetességgel álljanak-pörögjenek (igencsak természetellenesen) a spicchegyükön. Ha ez darabosan és nehézkesen zajlik, a Balanchine-előadásból úgy eltűnik a poézis, mint szilfid a bezárt szobából a csukott ablakon át. Legfeljebb valami sejtés marad utána: itt kéne lennie, hogy jól érezzük magunkat.

Ha már spiccen pörgést is emlegettem, nem hallgathatom el, hogy a színpadon a legtöbb úr a piruettező partnernője mögött nyújtott lábon álldogálva, kicsit előre hajolva igyekezett két kezével egyensúlyban tartani forgó hölgyét. Ebben a testtartásban a partnernő legkisebb kibillenése is végzetes lehet: a kecses kis test ilyenkor játszi könnyedséggel képes magával rántani a mögötte álló, meglepett erőembert. Kellett is aggódnom néhányszor, hogy vízszintesen, egymáson fekvő testeket fogok látni a világot jelentő deszkán, Balanchine-hoz nem illően. E kellemetlenség úgy előzhető meg, ha a férfi a két lábát kicsit szétveti, legalább az egyik térdét elegánsan behajlítja, és így helyéből kimozdíthatatlan lesz, mint a világháborús betonbunker.

 

Az emelések és a partnerolás hibái mellett a C-dúr szimfóniában szembetűnő volt a helyenként lélektelen karmunka is. Hogy a férfiaktól egy-egy zsákolás után csak légzőgyakorlatszerű karkörzésekre tellett, azt még talán megértem, de artisztikus (muzikális, poétikus) karvezetésekben a hölgyek sem remekeltek. Összességében is elmondható: hiányzott az előadásból a romantikus lendület, a könnyed önfeledtség; a térformák, a betáncolt ívek, diagonálok is többször szűkek, rövidek voltak.

Az együttes a következő estén a Művészetek Palotájában, a Fesztivál Színházban lépett fel. A Louise Midjord által 2009-ben koreografált Othellót mutatták be, amelyben mai háborús környezetben játszódik le a Shakespeare-mű cselekménye, vagy inkább valami ahhoz hasonló.

 

Othello_1_525.ashx
Othello
forrás: kglteater.dk

Az előadás zenei anyaga egyszerűen silány, koreográfiai matériája igen gyengécske és ötlettelen (modernizált klasszikus elemek és némi kortársos földön csúszkálás elegye), látványvilága szokványosan semmitmondó (geometrikus alakzatok, ábrák, néha egy kis vetítés), dramaturgiája elnagyolt és felszínes (a cselekmény gördítését általában hasonló mutogatással oldják meg, mint Bournonville százhetven éve), militáris jelmezei (van benne műanyag géppisztoly is) és modernkedő (fekete öltönyös) szimbolikája infantilis. Ha ez lenne a kortárs művészet, harcos hagyományőrző volnék. Az együttes kortárs fiatalokat megcélzó modern próbálkozása csalódást keltett, pedig Dánia Lars von Trier és a Dogma-csoport hazája. A Királyi Balett is csak gazdagodna, ha szélesre tárná a kapuit a valódi kortárs művészetszemlélet és esztétika előtt.

 

2010. március 21.