Kritika

Kortárs tánc, Néptánc

A konzumkonda arca

Szoboszlai Annamária kritikája a Kreatív kríziSomról

lead krizisNépies színezetű anyag kerül a színpadra, amit az előadáshoz kapcsolódó ismertető „neoautentikusként" ír le, valójában azonban a hagyomány nem születik újjá, nem fogalmazódik át ezeknek a mai fiatal embereknek a testén.

Szoboszlai Annamária kritikája a Kreatív kríziSomról

Népies színezetű anyag kerül a színpadra, amit az előadáshoz kapcsolódó ismertető „neoautentikusként" ír le, valójában azonban a hagyomány nem születik újjá, nem fogalmazódik át ezeknek a mai fiatal embereknek a testén.

Vastag, sodrott kötél keretezi a táncteret. E kötél mentén jár, mozog körbe lassan ifj. Zsuráfszki Zoltán – hátulról indulva, az óramutató járásával megegyező irányban. Vannak pillanatok, mikor köldökzsinórnak gondolom a sodronyt, máskor a légtornász talpa alatt rugalmasan feszülő, az egyedüli megtartóerőt jelentő – önmagában mégis veszélyes – útnak. De lehetne akár a somogyi kanász körültáncolt botja is. Ha azt – pontosabban a vertikális helyzetű, lógatott kötelek egyikét – a darab végén Zsuráfszki nem hurkolná nyaka köré.

Amennyire talányos, sokrétű ez a szimbolikusan lefektetett kötél s a hátsó falfelületre vetített képen időnként megjelenő szikár kanászalak a mezőn, épp annyira meglepő a kötéllel határolt ringben táncolók inkarnát és barackszín ruhás csoportja. A népi öltözéket csak igen-igen távolról idéző – leginkább hastáncosok öltözékére emlékeztető – hosszú szoknyák, és a lányok topjai furcsa kontrasztot alkotnak a pálya szélén araszoló ifj. Zsuráfszki világiasabb, világos nadrágjával és fehér vászoningjével. Túlontúl harsány a sok meztelen bőrfelület, a lágyan lebbenő anyag, még ha érteni vélem is, hogy valószínűleg a somogyi kanászok irigylésre méltóan szabad életére akar utalni a jelmeztervező. Vagy a kondára. Vagy miránk? Nem tudom.

krizisom webre

A három lány és az öt férfi hol párokká fogódzik, hol egyetlen tömbként mozog, máskor meg egymást csigavonalban követve töltik be a teret. A mozgásuk idézi a néptáncot, de a koreográfus nem bontja le, nem értelmezi annak elemeit. Népies színezetű anyag kerül a színpadra, amit az előadáshoz kapcsolódó ismertető „neoautentikusként" ír le, valójában azonban a hagyomány nem születik újjá, nem fogalmazódik át ezeknek a mai fiatal embereknek a testén. Nem is csoda, hisz a téma elsősorban a somogyi kanászokban fellelt, s a jelenből hiányolt emberi minőség, amelyet „kompromisszumot nem ismerő, bátor attitűdként" állít elénk a koreográfus (a szöveges tájékoztató szerint). Tehát a feladat a karakter bemutatása. Kérdés, hogy ezt megfelelően jeleníti-e meg a kevéske valódi virtussal virtuskodó tánckar, az „állj fel!"-t harsogó fiatalember és a csámcsogó malaccsorda, mely minket, fogyasztókat akar elszámoltatni a kukoricadarás vályúnkkal. Ez utóbbi jelenet az előadás leggyengébb pontja. A pálya szélén araszoló ifj. Zsuráfszki oldalt a földre zuhan; azt gondolnánk, neki szól a noszogató állj fel, de a második alkalommal is elhangzó mondatból, és a közlők nézőtéren végigpásztázó tekintetéből kitetszik, hogy a valódi célpont a békésen üldögélő néző. Mindenesetre senki sem áll fel. De nem is várják el a szereplők. Mert ha valaki passzív nézői státuszát aktív – noha vezényszóra végrehajtott – mozdulattal elhagyná, vagyis ha végeredményben kilógna a sorból, korántsem lenne olyan terhes és vádló a nekünk szegezett kérdés: ön mit fogyaszt? Így azonban dokumentatív értékű a mosolygós női hangon érkező válasz: én voltaképpen mindent. Én bort – kiáltja egy férfi. Bosszankodom a művi szituáció álságosságán. S noha mocorog bennem a jó válasz (már ha létezik ilyen), de nem bánom, hogy nem böki felém is a meztelen felsőtestű „kanász" a provokatívnak szánt kortárs kérdéssablont, és a pásztoruk mögött felsorakozó barackszínű nyáj boldog csámcsogásától aláfestve nem kell ráböffentenem a kortárs választ, hogy: a kultúrát, meg hogy titeket. Mert a kérdés jogos, de dadogva artikulálódó.

Nem kis fejtörést okoz a következő, találgatásra késztető momentum, a feketeszoknyás férfialak színre lépte. A közönség térfeléről érkező, magas termetű alak megkoreografált viadalba kezd a világos ruhással. Kit-mit képvisel ez a démonikus ellenség, aki aztán az előadás egy későbbi pontján a hátsó falnál lótuszülésben, meditáló állapotba berendezkedve foglal helyet, miközben küzdőfele tettre kész pózba merevedik közvetlenül előttünk? A jó és a rossz csap össze? A bent és a kint? Az ismerős s az ismeretlen? Van néhány lehetséges megoldás a fejemben, de – még ha azok egyike-másika egyezne is a rendező szándékával – olyan messzi tájakra vezetődnék, ahonnan még Ariadné fonalával (nemhogy egy négyszög egyszerűségű pályát határoló kötéllel) sem találnék vissza a somogyi kanászhoz.

Ami eligazodásunkat szolgálja, az a zene (Csoóri Sándor „Sündi"), a jazz-improvizáció jellegű betétekkel tagolt hagyományos dallamvilág. Ha valami, akkor a hangszeres kíséret az, mely megmutatja a „neoautentikusság" irányát.

Az általam korábban látott ifj. Zsuráfszki-koreográfiával, az Új Világgal összevetve a Kreatív kríziSom már átgondoltabb, tudatosabb, dramaturgiailag összeszedettebb darab, noha nem sikerült benne összefésülni a különféle forrásból származó inspirációkat. A koreográfusnak láthatóan van mondanivalója, témája, és vannak szavai, eszközei, de a mit és a hogyan tekintetében az egyensúly még várat magára.

 

Kreatív kríziSom (Idéző Kamara Táncszínház)

Zeneszerző: Csoóri Sándor „Sündi". Jelmez- és plakátterv: Galesz Hanna.

Látvány, filmbejátszás: Mihályi András. A koreográfus munkatársai: Szabó Rubinka, Linczenbold Maximillian. Rendező- koreográfus: ifj. Zsuráfszki Zoltán.

Előadók: Járay Anikó Csilla, Lendvay Zsóka, Marosi Erika, Szabó Rubinka, Rimár Ilona „Iza", Brachna Bálint, Kökény Róbert, Linczenbold Maximilian, Szabó Dániel, ifj. Zsuráfszki Zoltán.

Nemzeti Táncszínház, Refektórium, 2012. május 14.