Csiribiri, zöld disznó
Kovács Dezső kritikája a szegedi Mágnás Miskáról
A gondosan adagolt és feszesen kivitelezett táncbetétek mindenesetre hibátlanul simulnak a librettóhoz s a játék lélegzetvételeihez, a „népies" és „arisztokrata" hangzásvilág és jelenettechnika fordulataihoz.
Kovács Dezső kritikája a szegedi Mágnás Miskáról
A gondosan adagolt és feszesen kivitelezett táncbetétek mindenesetre hibátlanul simulnak a librettóhoz s a játék lélegzetvételeihez, a „népies" és „arisztokrata" hangzásvilág és jelenettechnika fordulataihoz.
Valahányszor rápillantok a Dóm tér óriási színpad- és nézőterére, mindig felötlik bennem a kérdés: vajon miféle színházat lehet itt játszani? S vajon miféle élményt is vár el a Szegedi Szabadtéri Játékok nézője, aki igencsak borsos áron váltott jegyet e különleges helyszínre, hogy négyezred magával részesüljön valamiféle közösségi élményben? A monumentális tér időről időre monumentális színpadi látványt hív életre, attraktív díszleteket és zenét, mozgalmas tömegjeleneteket, hisz a grandiózus nézőtér színpadtól távoli helyeiről szinte csak a játékosok körvonalai látszanak. Mindezek a körülmények óhatatlanul jelen vannak és valamiképp meghatározzák a produkciók karakterét.
fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok
Az idei program utolsó premierjeként a népszerű (s eredetileg, akárcsak a Csárdáskirálynő, Pesten 1916-ban bemutatott) operett, a Mágnás Miska került színre. (A mai nézők többsége leginkább persze Keleti Márton híres, 1949-es kurzusfilmjéből ismeri az opust, Gábor Miklóssal, Mészáros Ágival s a Latabárokkal.) Alföldi Róbert rendezését a szokásos felfokozott érdeklődés kísérte, s nemcsak a parádés szereposztás okán; úgy hiszem, legalább annyian voltak kíváncsiak Alföldi operett-értelmezésére, mint mondjuk Molnár Piroska, Stohl András, László Zsolt és játékostársaik produkciójára. Aztán ahogy Kovács Gerzson Péter lendületes koreográfiájára bepörög-behullámzik a hatalmas színpadra a népes tánckar, s ahogy sebesen-ritmusosan keringőzve elénk zúdul a grófi udvarház színes forgataga, már sejteni lehet, hogy a rendező s a koreográfus is sokat bíz majd a tömeg és a szólisták összhangzatára, dramaturgiai ellenpontjaira; a szereplők és a sokaság párbeszédére. Kovács Gerzson Péter a bemutatót megelőzően úgy vélekedett, hogy a „Mágnás Miska egy sajátos, nem túl bonyolult történet grófokkal és parasztokkal... Erősen sztereotipizált kép rajzolódik meg ezekről a figurákról. Mindenesetre, jelen van a történetben az a paraszti világ, amely létrehozta azt a folklórt, amire én az elmúlt huszonöt évben többek között hivatkoztam, és amit jogosan tudok itt is alkalmazni...". A gondosan adagolt és feszesen kivitelezett táncbetétek mindenesetre hibátlanul simulnak a librettóhoz s a játék lélegzetvételeihez, a „népies" és „arisztokrata" hangzásvilág és jelenettechnika fordulataihoz.
Alföldi rendezése az első perctől az utolsóig arra irányul, hogy meghaladja, s ironizálva zárójelbe tegye az operett-sztori negédes szentimentalizmusát, s az egydimenziós karakterek és a vékonyka történet mögül felszínre hozza a miniatűr emberi drámákat, s a szituációk humorát. Sokféle fokozással, a gesztusok, mozgások szélsőséges elrajzolásával, felnagyításával él a rendező. A színpadkép néhol már-már szürreális: az első rész méretes konyhában játszódik, ahol is szélesen elnyúló tűzhelyeken, hatalmas piros edényekben vad szenvedéllyel kotyvasztják a főúri reggelit. (Éles kakasszók jelzik a napszakot, akár a nemzetis Hamletben.) Malacpofák zuhannak a fazekakba, s ha némely szereplők dalra fakadva, a sparheltek tetején kezdik ropni táncukat, kapkodniuk kell kezüket-lábukat a forró platnikon. (Sokat tancikálnak a tűzhely s az asztal tetején.) A második játékrész a grófi kastély kertjében játszódik: zöld domboldalon kacskaringózik lefelé az operett-lépcső, s a magasba nyúló hajlatokon hatalmas zöld disznók (egész pontosan három) néznek némán, mint nagyra nőtt óriás bukszusok, a keringőző, zsibongó arisztokratákra s udvartartásukra. A zsinóros menték, prémes kacagányok, suhogó selymek főúri orgiáját súlyos macskakörmök közé helyezik ezek a valószerűtlen őslények. (Dramaturgiailag kitüntetett pillanatokban szemük vörösen izzani kezd a sötétben.) (Díszlet: Menczel Róbert, jelmez: Füzér Anni.)
Az összkép mozgalmas és szürreáliába hajlóan játékos meg ironikus, mégis, időnként terjengőssé válik az előadás. Tempósan peregnek a szcénák, s rendre eldalolják a népszerű operett-slágereket a szereplők (hangsúlyok kitéve, hangok kitartva), mégis, néhol elfárad és parttalanná válik a játék. Némi rövidítés ráfért volna a jelenetekre; a szünettel együtt három és egynegyed órányi játékidőt nem képesek azonos intenzitással kitölteni a játékosok. Alföldi rendezése kényesen egyensúlyoz a konvencionális operett-stíltől való ironikus elrugaszkodás s a populáris-tradicionális nézői igények kielégítése közti vékony mezsgyén – a dilemmát nem mindig sikerül feloldani. Az énekesi produkciók, a szerepformálások csaknem hibátlanul meg vannak oldva. Minden szereplő bírja énekhanggal, ami manapság egyáltalán nem olyan magától értetődő. A legegyenletesebb alakítást Molnár Piroska élveteg, szarkasztikus özvegy Korláthnéja és a címszereplő Stohl András szilaj lovászfiúja nyújtja. Molnár Piroska kleptomániás nagyasszonya csupa csipkelődő-froclizó fanyar játékosság meg maró önirónia, de van hozzá drámai ereje és sodrása: bölcs vehemenciával és malíciával terelgeti a botladozó, szeleburdi fiatalokat. Két lábon járó energiabomba.
Stohlnak egyaránt jól áll a nyegle, duhaj „vazsmegyei" gyerek meg az arisztokrata módit könnyed természetességgel magára öltő snájdig világfi figurája. Lendületes, hamar eljár a keze, s tud behízelgően simulékony is lenni. Radnay Csilla illúziót keltően cserfes, felvágott nyelvű konyhai cseléd („Pucolom mindig az eszcájgot...") és csillogó flitteres nyomulós álgrófnő. Znamenák István (Mixi) és László Zsolt (Pixi) szenvedélyesen és burleszkig elrajzolva játsszák a két egymáshoz láncolt (és öltözött) lökött grófot: a kicsi és a nagy (Uru és Huru stb.) csetlése-botlása, esetlen tréfái, gyors táncprodukciói vidám perceket szereznek. Rácz Rita (Rolla grófnő) és Haja Zsolt (Baracs mérnök) hibátlan operai tónust hoznak a produkcióba, kristálytiszta hangzást, s (főként Rácznál) némi drámai erőt. Náray Erika Lottija szabatosan formált arisztokrata, Szatory Dávid a sürgölődő társaságban angolnaként sikló inas. Hirtling István szögletes mozgású Korláth grófja az előadás nagy talánya: csupa közhelyből és manírból építkezve, modorosan játssza a gügye grófot. Affektálva, éneklősen elnyújtva sorolja a neveket: anyááám, Rollaaaa, az utolsó hangzót felkunkorítva.
A szituációk vidor humora, Szirmai Albert századelős melódiái, Gábor Andor versezetei sokakat elringathattak ezen az estén. Vélhetőleg azok is együtt dudorászták a szereplőkkel az örökzöld slágereket, akiket nem feltétlenül ragad magával a Hoppsza Sári, a Cintányéros cudar világ esztétikuma. Slágereket dúdolni jó. Még ha a mézédes, cukormázzal bevont világ, amelyből fakadtak, mélyre süllyedve, ironikus fénytörésben, távolian dereng csak előttünk.
Szirmai Albert: Mágnás Miska
Versek: Gábor Andor. Szövegét írta: Bakonyi Károly. Átdolgozta: Békeffy István, Kaszó Elek. Szegedi szabadtéri változat, dramaturg: Vörös Róbert. Koreográfus: Kovács Gerzson Péter. Díszlettervező: Menczel Róbert. Jelmeztervező: Füzér Anni. Karmester – zenei vezető: Silló István. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Molnár Piroska, Hirtling István, Náray Erika, Rácz Rita, László Zsolt, Znamenák István, Haja Zsolt, Radnay Csilla, Stohl András, Szatory Dávid.
Közreműködik a Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkara és Tánckara, valamint a Szegedi Szimfonikus Zenekar.
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, 2012. augusztus 17.
