Kritika

Kortárs tánc, Néptánc

Kutszegi Csaba: Te ott állsz, az út végén…

Duna Táncműhely: A csend szigetei – KRITIKA

lead csendA csend szigetei című kettős határozottan (újra) meggyőzött arról, hogy valódi, releváns értéket alkotni-előadni csakis megalapozott (technikai) tudással és alapos (művészi) elmélyüléssel lehetséges.

Duna Táncműhely: A csend szigetei – KRITIKA

A csend szigetei című kettős határozottan (újra) meggyőzött arról, hogy valódi, releváns értéket alkotni-előadni csakis megalapozott (technikai) tudással és alapos (művészi) elmélyüléssel lehetséges.

 

Rögtön az elején kikívánkozik belőlem: Juhász Zsolt előadóművészi teljesítményével nagyon elégedett vagyok, Bonifert Katalin viszont valósággal elbűvölt, lenyűgözött.

Nagyon szimpatikus a néptáncegyüttesek közösségi szelleme, de mégiscsak lehetetlen állapot, hogy még a „hivatásos" nézőnek is hosszú évekre van szüksége ahhoz, hogy az arcokhoz, alakokhoz neveket tudjon társítani. Mert a néptáncosok nem írják ki plakátra, szórólapra (vagy csak nagyon ritkán, holmi szeszélyből), ha valaki a produkcióban szólót táncol. A néző meg hiába vési be az agyába annak a helyes kis barnának, vagy annak a magas bajszosnak a vizuális emlékképét, a neve nélkül sokkal nehezebb emlékeznie rá. Ha ez nem így volna, már hosszú évek óta elég lenne csak kiírni a plakátra Bonifert Katalin nevét, más nem is érdekelné a publikumot: tódulnának az előadásra.

acsend1

Bonifert Katalin / Végh Tamás felvételei, forrás: facebook.com/tancmuhely.duna

Bonifert sztár szólista is lehetne, mert tudja azt, amit csak a legjobbak: akár teljes csendben, akár csupán néhány apró mozdulattal atmoszférát teremt, ha megjelenik a színpadon, minden egyéb megszűnik a falakon belül és kívül, feszült figyelem csöndje terül el a nézőtéren, és csak őt lehet nézni. Igaz, partnere, a rendező-koreográfus Juhász meg azt (is) tudja, hogyan kell bizonyos páros jelenetekben jelentőségteljesen „láthatatlannak" maradni azért, hogy a partnerre kerüljön a teljes figyelem. Persze mindez még nem elegendő ahhoz, hogy egy táncospár szinte eszköztelenül, „csupán" zenével, tánccal, fénnyel és jelenléttel egy teljes felvonáson át – különleges élményt nyújtva – elnyerje a publikum érdeklődését, tetszését. A megalapozott, „nem véletlen" sikerhez más is kell.

Ahogy az angol gyepet is kb. négyszáz évig kell nyírni, öntözni és ápolni, a tánctudás is hasonló, folyamatos gondoskodást igényel. A táncnyelvet, amelyen a táncos megszólal, tökéletesen értenie kell, a technikát pedig, amellyel létrehozza a produkciót, maximálisan uralnia kell. Éppen ebből fakad, hogy kísérletezés és színvonal ritkán mutatkoznak együtt, azonos helyen az értékskálán. Ha a kísérletezés annyira újra törő, nem rendelkezhet kiérlelt formanyelvvel, ugyanez a másik oldalról nézve: a ragaszkodás a jól bevált, kipróbált eszköztárhoz pedig a szabad, szárnyaló kísérletezés legnagyobb gátja. Mindemellett A csend szigetei című kettős határozottan (újra) meggyőzött arról, hogy valódi, releváns értéket alkotni-előadni csakis megalapozott (technikai) tudással és alapos (művészi) elmélyüléssel lehetséges.

acsend4

Juhász Zsolt és Szalay Tamás

Már az is meglepő, hogy nő–férfi kapcsolatáról még mindig lehet újat mondani, ráadásul újszerűen, korszerűen. E két utolsó jelző nem azt jelenti, hogy hasonló kísérlettel még soha senki nem jelentkezett, hanem azt, hogy a mű a kortárs ízlés napjainkban elvárt kritériumrendszerében jelenik meg. E fogalom persze viszonylagos, de józan szemlélő számára egyértelmű: A csend szigetei kortárs alkotás, még ha inkább az újút-keresés egy szakaszának eredményeit összegzi is, mint sem sosem látott újdonságokkal rukkolna elő. Az összegzés Juhásznál ezúttal letisztulást is jelent. Közelmúltbeli koreográfiáiban is néha előfordult, hogy bizonyos motívumokat, helyzeteket túlbonyolított, e kettősben viszont remek arányérzékkel használja a kifejezőeszközöket, egyszerre közérthető és mély, szimbólumaiban az elvont a konkréttal optimális arányban elegyedik.

A férfi kezd szólóval (ki más kezdhetné adjusztálni a világmindenséget, ha nem a teremtés koronája), hatalmas kör egyik félköre a küzdőtere, akad benne kis fénykör is, amely néha fogva tartja. Magányos, határmezsgyét nem lép át, jin, ami jang nélkül nem képes áramlást átadni-átvenni, ezért energiái belül gyülemlenek, vagy idegesen-megkeseredetten feleslegesen adja ki őket. Nadrágban van, mezítláb, lábszárát visszatérően, rusztikusan ívelt karmozdulatokkal, vagy apró kézfej-mozgatással csapkodja-pacskolgatja (bús magyar sors, mikor már csizmaszárra sem telik); mindeközben milyen más hangszer kísérhetné stílszerűbben, mint a nagybőgő. Vajon véletlen-e, hogy e hangszert a világ összes nyelvén a zenekari szerepére utalva, a latin duplex bass vagy az olasz contrabbasso kifejezésekhez igen hasonlóan hívják, csak nálunk honosodott meg ránk jellemző magyarítása. Mi mindig mélyen vagyunk, és nagyot bőgünk.

acsend2

Juhász Zsolt és Bonifert Katalin

Cselló hangjára jelenik meg a nő. Ő is magányos, a másik félkörcikk tartományán belül marad, de energiái nem parttalan robbanásra gyülekeznek benne. Öncsapkodás helyett tétova, levegőt ölelő mozdulatokkal járja be a neki adatott életteret. Társat keres, szeretetet sugároz. Bonifert Katalin mozgásában nincsenek olyan erős dinamikai váltások, mint Juhász Zsoltéban, tánca mégis variábilis, miközben magától értetődő, elvont, de világosan értelmezhető, ám legfőbbképpen érzékekre hat, hangulatot teremt, lelkiséget sugároz. Nem feszíti a végtagjait, mint ahogy az a klasszikus balettban elvárt, de nem is hagyja őket provizórikusan lötyögni, ahogy az a kortárs táncban megengedett. Végtagjai, törzse, teljes teste koordinált, az esetlegesnek tetsző mozdulatai is meg vannak komponálva, szerkesztve.

A harmadik tételben egymásra talál nő és férfi. A zenei kíséretből kiderül, hogy egy nő és egy férfi nem egyszerűen egy cselló és egy nagybőgő, hanem minimum egy cselló, egy nagybőgő meg egy hegedű. Egy nő és egy férfi, az egy meg egy az három: két személy plusz a kapcsolatuk, amely minőségileg másmilyen, több mint két egyed összege. Különleges dolog is történik: a (fél)körkörös irányú mozgások helyett keresztbe átvágnak a körön. Minőségileg új élethelyzetbe kerültek, félnek, kóstolgatják a kapcsolatot, egymás kezét fogják, lefogják, akadályozzák. Aztán harc, szerelem, pajkos játék, évődés, humor. Majd a körív mentén sokszor ismétlődő páros forgatósok, amelyek amellett, hogy érzelmesek, pontosak is, mint a svájci óra, és néptánc-szakember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy egy-egy motívum hova és milyen régre mutat vissza a múltba. (Az egész már alig emlékeztet néptáncra.) Közben együtt vannak a zenével, csendben is táncolnak, zene ellenére is – muzikálisan.

Végül kilépnek a körből, a bevilágítatlan félhomályba. Közben a zenében egyre több a disszonáns, hangfelvételről elektronikus hangzások is tördelik az élőzenét. Az emberpár kikerült az ismeretlenbe. Ne legyenek illúzióink: az út végén az elmúlásba. Úgy is fogalmazhatunk: az örökkévalóságba. Bonifert Katalin és Juhász Zsolt két társ a közös művészpályán, egy pár az életben. Estjük megható, felemelő, különleges élmény.

A csend szigetei (Duna Táncműhely)

Zenei kíséret: Pribay Valéria (cselló), Szalay Tamás (nagybőgő), Bakai Márton (hegedű). Jelmezterv: Pirityi Emese. Fényterv: Lendvai Károly. Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt.

Előadók: Bonifert Katalin, Juhász Zsolt.

Bethlen Téri Színház, 2013. április 6.