Mozgásszínház

Lájkolom a Figurát

Kutszegi Csaba kritikája a Figura Stúdió Színház budapesti vendégjátékáról

Az elnyomó ápolók emberi gyarlóságaiban tarantinói groteszk bölcsesség bujkál, az előadás a mi világunkról, a mi korunkról, a mi valóságunkról szól, amelynek hétköznapjait különböző szinteken szövi át a Helsinki-szindróma abszurditása (hiába, ilyenek vagyunk: Gyergyóban és Budapesten egyaránt meg tudjuk szeretni jelképes fogva tartóinkat).

Kutszegi Csaba kritikája a Figura Stúdió Színház budapesti vendégjátékáról

Bozsik Yvette 2007 őszén a budapesti Katona József Színházban bemutatott Playgroundja Játszótér címmel reinkarnálódott 2009-ben Gyergyószentmiklóson. Az átalakulás beható volt: új testbe új lélek költözött.

Nehéz eldönteni, hogy a Playground vagy a Játszótér-e a jobb, de a Figura Stúdió Színház budapesti vendégjátékán szembetűnt, hogy az átalakításnak igen előnyös hozadéka is lett. Bozsik a Katonában nem tudott ellenállni a saját és meghívott, jól képzett táncosai „csábításának”, és az alapvetően mozgásszínházi produkciót helyenként igencsak technikás táncbetétekkel dúsította fel. Ettől akár sokszínűbbé is válhat egy előadás, de ilyen esetekben az indokolatlan eklektika kisördöge is mindig a helyszínen ólálkodik, és alig várja, hogy először csak sunyin megbontsa, majd kaján örömmel teljesen szétzúzza a műalkotás kohéziós erejét. Emlékeim szerint a teljes szétzúzás nem következett be a Playgroundban, de az érzékeny fércek az előadás néhány pontján szakadozni kezdtek.

Jelenet a Játszótérből

A figurások előadását ez a veszély nem fenyegeti: Bozsik olyan egységes, mozgásos-pantomimes játékstílust alakított ki, amely erőlködés nélkül összetartja a gyergyói produkciót. Mondhatnánk: a koreográfus-rendezőnek könnyű dolga volt. (E-mail-ben ilyen mondatok után szokás smile jelet tenni.) A Figura, ha kicsi is, de igazi társulat: színészei egységesen jól képzettek, mindegyikük kitűnő mozgáskészséggel rendelkezik és szép hangon, tisztán énekel, az egyik ápoltat játszó Barabás Árpád kortárs táncosnak is eladhatná magát. A sok akciós, megkoreografált mozgást mégsem szabad táncnak nézni (attól úgysem válik legott azzá), mert a Játszótérben valójában nincs is tánc, hanem színészek mozdulatnyelven fejezik ki magukat. Ebbe az akciós mozdulatnyelvbe sok minden beletartozik (ének, hangadás, mimika, gesztusok, némi verbalitás, kiterjedt eszközhasználat), de e nyelvezet csak akkor válik művészileg igazán értékessé, ha sokrétűsége mellett valóban nyelvszerűen viselkedik, azaz képes egységes, „élő szövetté” szervesülni. Ez a Figura előadásán megvalósul: a társulat tagjai lendületesen, energikusan, elhivatottan és magabiztosan fogalmaznak.

A darab maga (bár Gyergyószentmiklósról sikeres bemutatóról érkeztek hírek) minden bizonnyal megosztja közönségét – határon innen és határon túl. Azt gondolom, Bozsik Yvette csodálkozna a legjobban, ha ez nem így lenne. Jómagam nem rajongok kifejezetten az elmegyógyintézetben játszódó történetekért (Friedrich Dürrenmatt, Peter Weiss, Ken Kesey, a táncban Mats Ek és még sokan mások már alaposan amortizálták az ötletet), de el kell ismernem: a Játszótérben – talán éppen a hiteles színészi játék révén – Bozsik Yvette-nek sikerül markánsan, helyenként újszerűen megjelenítenie a bezártságban, teljes kiszolgáltatottságban és alávetettségben vegetáló emberek élni akarását. Az elnyomó ápolók emberi gyarlóságaiban tarantinói groteszk bölcsesség bujkál, az előadás a mi világunkról, a mi korunkról, a mi valóságunkról szól, amelynek hétköznapjait különböző szinteken szövi át a Helsinki-szindróma abszurditása (hiába, ilyenek vagyunk: Gyergyóban és Budapesten egyaránt meg tudjuk szeretni jelképes fogva tartóinkat).

Jelenet a Játszótérből

Gyergyószentmiklós és Budapest abban igencsak hasonlít egymásra, hogy mindkét helyen könnyen kerülhet az ember kiszolgáltatott helyzetbe, de e helyzetek között alapvető, minőségi eltérések lehetnek. Nem vagyok híve annak, hogy egy Erdélyből érkezett produkciót megítélésekor különleges elbánásban, vagy pozitív diszkriminációban részesítsünk, pusztán azért, mert erdélyi. De azt nem lehet nem észrevenni, hogy a gyergyói Játszótérben nagyon különös áthallással bír például az a jelenet, amelyben az ápoltak a felcsendülő Kodály-dallamokra merev tekintettel rángatózó csárdáslépésekbe kezdenek. Könnyen lehet, hogy ami a budapesti Katonában az ultramagyarkodás paródiája volt, az a gyergyói Figurában történelmi sorstragédia kitörölhetetlen emléke.

A Figura budapesti vendégszereplésének második estjén Jevgenyij Griskovec Tél című darabját adták Béres László rendezésében. Az előadással kapcsolatos első tánc-soviniszta meglátásom az, hogy abszolút dramatikus, szószínházi produkcióban is mennyire ki lehet használni a mozdulat erejét. Ez tőlünk Nyugatra és Keletre természetes, nálunk viszont még jórészt csak a koreográfusból lett koreográfus-rendezők (na meg a Vidnyánszky Attila) gondolkodnak szóban és mozdulatban egyszerre. Béres ezt láthatóan zsigerből teszi. Rendezése koncepciózus, átgondolt, kidolgozott. Ügyesen használja szerény tárgyi eszközeit, a fehér textilből készült, résein átjárható szobaszerű teret, a kellékeket, az írásvetítőt, a fényt.

Jelenet a Télből

A Tél a Játszótértől alapvetően különbözik, de három dologban hasonlít hozzá: színvonalas benne a színészi munka, kiszolgáltatott helyzetben levő, élni akaró emberekről szól, és – feltehetően – megosztja a közönségét. Az „új naivitás” stílusát vettem, mert az előadás végül is korunkba ágyazott örök emberi témákról (vágyról, szeretetről, kötelességről, barátságról és természetesen gyarlóságokról) szól – korszerű színházi eszközök felhasználásával. Kellemesen éreztem magamat az előadáson az elsőtől az utolsó percig, de néha azt gondoltam, az aktuális világunkra való utalás bonyolultabb képletet igényel. A naivitás megtestesítője (Hópelyhecske szerepében: Vajda Gyöngyvér) mindenesetre bűbájosan artisztikus. Vajda rendkívül finom eszközökkel játszik: úgy tud különböző, realisztikus karakterekbe ki-bebujkálni, hogy közben megőrzi eredeti (mesebeli) figurájának alaptermészetét. Két partnere, Kőmíves Csongor és Kolozsi Borsos Gábor teljesítménye sem kisebb: a szibériai állomáshelyen fagyhalálra kárhoztatott katonák szerepe szélesebb skálán zajló játékra nyújt lehetőséget, a két színész ezt – mértéktartóan – ki is használja (sosem halványulnak el, és egyszer sem játsszák túl magukat).

Röviden egy végső tanulság: a figurásokat nem azért kellene többször látnunk, hogy szegény erdélyi barátaink érezzék az anyaország gondoskodó szeretetét, hanem hogy megtanuljuk tőlük mindazt, amiben jobbak, többek nálunk. (És ide most nem hercigeskedő smile jel illik, hanem meggyőződésből fakadó, elismerő like-olás.)

Játszótér
Zeneszerző: Yonderboi m. v., Philippe Heritier m. v. Koreográfusasszisztens: Vislóczki Szabolcs m. v. Jelmez: Berzsenyi Krisztina m. v. Rendező-koreográfus: Bozsik Yvette m. v.
Szereplők: Bartha Boróka, Szabó Eduárd, Barabás Árpád, Boros Mária, Máthé Annamária, Vajda Gyöngyvér, Gazdag Erzsébet, Kolozsi Borsos Gábor, Vass Csaba.

Jevgenyij Griskovec: Tél
Látvány, rendezés: Béres László.
Szereplők: Kőmíves Csongor, Kolozsi Borsos Gábor, Vajda Gyöngyvér.

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház vendégjátéka
Merlin Színház, 2010. november 15-16.