Kritika

Kortárs tánc, Balett

Elemi részecskék bűnbeesése

Legáth Zsolt kritikája A Jó és a Rossz kertjében előadásáról

lead_kertMcMillan leghatásosabb eszköze a precízen megkomponált színpadi rendezetlenség, így elemében igazán a csoportos részekben van. Akkor gerjednek a nézőt is magával sodró energiák, amikor a tizenhat táncos egyszerre lepi el a színpadot, elszabadulnak a végtagok, s a követhetetlenségig fokozott ritmusban a táncosok mint megkergült elemi részecsék hánykolódnak a térben.

Legáth Zsolt kritikája A Jó és a Rossz kertjében előadásáról

McMillan leghatásosabb eszköze a precízen megkomponált színpadi rendezetlenség, így elemében igazán a csoportos részekben van. Akkor gerjednek a nézőt is magával sodró energiák, amikor a tizenhat táncos egyszerre lepi el a színpadot, elszabadulnak a végtagok, s a követhetetlenségig fokozott ritmusban a táncosok mint megkergült elemi részecsék hánykolódnak a térben.

 

A hét főbűn inspirálta előadástól ne várjuk a bűnök felsorolásszerű megjelenítését. Noha az előadás gondosan megalkotott képek köré szerveződik, e képekben azonban egy-két kivételtől eltekintve nem a főbűnök egyike-másika kerül bemutatásra, nem ismerünk rá konkrétan a Torkosság, a Harag vagy a Jóra való restség bűneire. McMillan inkább általános állapotot, a bűnbeesés utáni ember léthelyzetét ábrázolja. Előadásának ereje az atmoszféra megteremtésében, s nem konkrét emberi helyzetek vagy karakterek pszichológiai rajzában rejlik. Különösen igaz ez az első felvonás lefojtott hangulatára, amelyben a táncosok akárha az első emberpár által megízlelt bűnök terhe alatt roskadoznának. A nyomott atmoszféra megteremtésében az egységesen unalmas-szürke ruhák és a színpad közepén éktelenkedő fémkonténer tagolta sivár színpadkép mellett a legnagyobb szerep az egyházi dallamoknak jut. A második felvonás tónusa sötétebb, de ugyanakkor kevésbé egységes és meggyőző, mint az elsőé. A konkrétabb fogalmazásmód ritka kivételei a kevésbé sikerült részek közé tartoznak, ekkor McMillan a hangulatteremtést elhagyva, túlontúl is evidens képekkel operál: a soha szűnni nem akaró és a megszerzett vagyonnal soha meg nem elégedő birtokvágy a színpadra gurított almák megkaparintásáért folytatott küzdelemben ölt testet.

 

_DSC2934
fotók: Radványi Gábor/pecsibalett.hu

 

A felvázolt léthelyzet kulisszáit korunk, a fémkonténer graffiti rajzai által megidézett nagyvárosi utcakép adja. A paradicsomban szemérmesen szürke alsóneműt viselő emberek pedig mintegy kiüzetésük bélyegét, korunk divatja szerinti ruhákat öltenek magukra az alma megízlelése után, közelebb hozva ezzel a középkor homályába vesző főbűnök tematikáját, anélkül, hogy bármilyen, konkrét napjainkra utalás kivehető lenne.

 

McMillan e koreográfiájában csak riktán és erőtlenül próbálkozik azzal, hogy „eltáncolható” személyiséget körvonalazó, jellemfestő mozdulatokat készítsen. Ehelyett geomertiai formákban, térbeli irányokban, a klasszikus balett mozgásrendszerétől a hétköznapi sétáig terjedő mozdulatok lüktetésében gondolkodik. A koreográfiája ebből a gondolkodásmódból születik, amelyet a melbourne-i balettiskolában kezdett klasszikus tanulmányok és a Új-Zélandi Királyi Balettnél töltött évek után az angliai élmények, a Rambert Dance Company és Rafael Bonachela projektjei formáltak.

 

_DSC2902

 

A nézőktől áttetsző föggönnyel leválasztott térben, az Édenkertben, a harmónia érzetét a teret a színpad sikjában átszelő táncosok mozgásának különböző sebességű, egyenes vonalú és egyenletes ívei adják. A táncosok akárha a térben ringatózó részecskék lennének. Ezek a lineáris, letisztult mozgásirányok bomlanak fel, s kuszálódnak össze a szem számára kibogozhatatlanul a bizonyos alma leszakajtása után. A táncosok mozgatásának e két modalitása az alappillér, amelyre McMillan koreográfiája kifeszül.

 

McMillan leghatásosabb eszköze a precízen megkomponált színpadi rendezetlenség, így elemében igazán a csoportos részekben van. Akkor gerjednek a nézőt is magával sodró energiák, amikor a tizenhat táncos egyszerre lepi el a színpadot, elszabadulnak a végtagok, s a követhetetlenségig fokozott ritmusban a táncosok mint megkergült elemi részecsék hánykolódnak a térben. A tömegjeleneteket persze a koreográfusi egyszeregy szabályai szerint kisebb alakulatok, pas de deux-k szakítják meg, elvétve egy-egy szóló is kiviláglik a tömegből. Ezek azonban eseménytelenül le is csengenek, a McMillan-mozdulatok ekkor gyakran csak artisztikus ínnyújtogatások és üres légvagdalkozások.

 

_DSC2959

 

 

McMillannek a csoportos mozgásokra, a tömegre koncentráló fogalmazásmódja kevés lehetőséget teremt az egyéniség megmutatására. A szürkébe öltöztetett arctalan tömeg személytelenségét egyéniségével csak Nagy Írisznek sikerül áttörnie. Az általa táncolt, Klimt nőalakjaira hajazó dekadens haláldíva szimbólumnak elcsépelt ugyan, de a táncosnő jelenléttel tölti meg.

Az 50. születésnapját ünneplő, s idén Pécs városának kulturális nagyköveti szerepét is magára vállaló együttes eme előadása méltó az elődökhöz, és fontos esemény Európa Kulturális Fővárosának programjai között.

 

A Jó és a Rossz kertjében (Pécsi Balett – Nemzeti Táncszínház)

Zene: Riederauer Richárd. Díszlet, jelmez: Molnár Zsuzsa. Asszisztens: Sarah Storer. Próbavezető: Czebe Tünde. Koreográfia: Cameron McMillan.

Táncolják: Balássy Szilvia, Domoszlai Edit, Czebe Tünde, Kiss Eszter, Kócsy Mónika, Lendvay Zsóka, Nagy Írisz, Ujvári Katalin, Dóri István, Harka Máté, Koncz Péter, Kristóf Dávid, Matola Dávid, Molnár Zsolt, Szabó Márton, Tuboly Szilárd. A zenei felvételeken közreműködik: Herczku Ágnes (ének), Szirtes Edina Mókus (hegedű), Sturcz András (cselló).

Művészetek Palotája, 2010. december 5.