Kritika

Kortárs tánc

Intellektuális póker a Valamiről és a Semmiről

Török Ákos kritikája a Nous-ról

lead_nousA Nous egyértelműen gondolkodásra akar késztetni, azonban elgondolkodtatás helyett csak jól meggondolkodtat minket, mindannyiunkat pillanatnyi állapota szerint. Művészien kimunkált, ágáló jelbeszédével jelentéskeresésre ösztönöz, miközben az általa nyújtott gondolkodnivaló – az előadás nyolcvanperces hossza mellett – legfeljebb ha fél óráig tart ki.

Török Ákos kritikája a Nous-ról

A Nous egyértelműen gondolkodásra akar késztetni, azonban elgondolkodtatás helyett csak jól meggondolkodtat minket, mindannyiunkat pillanatnyi állapota szerint. Művészien kimunkált, ágáló jelbeszédével jelentéskeresésre ösztönöz, miközben az általa nyújtott gondolkodnivaló – az előadás nyolcvanperces hossza mellett – legfeljebb ha fél óráig tart ki.

 

A Fabien Prioville Dance Company Nous című darabja egyértelmű ajánlat a befogadó felé: színházi jelölőkön keresztül jelelt szellemes jelbeszéddel a szellem, az intellektus megszólítását kínálja. Saját magával kapcsolatban a szóróanyagokon felvetett kérdésre, miszerint „Mi a néző szerepe? Lehet-e, maradhat-e passzív szemlélő?”, a válasz végül: mederben terelt, terméketlen szellemeskedésen kívül semmi feladata, semmi szerepe nincs a nézőnek; ráadásul ebben az esetben nem hogy maradhat passzív, de más választása nincs is, mint nézni az átgondolt, összetett jelbeszédet, egy idő után folyamatosan azon morfondírozva, hogy vajon mi van még a koreográfus kezében.

 

400nous1

 

Még mielőtt helyére ülne a Trafóhoz mérten néhány maréknyi néző, a színtéren már egy míves gondolkodnivaló várja: három, kétharmadánál tört, fehér rúd a maga szívószálra és bitóra egyként emlékeztető, szembeszökő jelszerűségével, egyikükből szögesdrótszerű szál indul, mely egy gomolyagban végződik az előadótér szemközti oldalán, a gomolyag alatt valami, és máris beszél hozzánk a darab, noha még a lehető legjobb látószög megkeresése lenne a feladatunk.

A darabelő sötétje után szürke pólójukat fejükre húzott szürke alakok sejlenek a szürkeségben, árnyékuk a hátsó falon megduplázza beszédes hármasságukat, a fények a színtéri jelelők alakjainak egy-egy pontján keresztül, apránként másznak bele a térbe, lassan a falakon is nyomot hagynak. Az így, fokról fokra megszülető fényben a kezdeti egyenszürkeség sötétszürkeség, közép szürkéség és világosszürkéség hármasává bomlik, miközben a táncosok egymáshoz és egymástól irányuló, művészi mozgása jelzi, hogy e hármasság valamiképpen az egységről jelel nekünk. A játéktér padlózatának fehérjére, és a hátsó falra közben „képzőművészkezek” petyegtetnek feketét, hasuk, karjuk meztelenségének összedörzsölésével maguk a játszók is egyre több feketeséggel kenik tele a teret. Mindez persze tökéletesen működő videotechnika segítségével történik. A feketeség végül elnyeli a fényt.

 

400nous2

 

Egy nagyon rövidke szünet, és már indul is a következő stáció. A zene erős atmoszférát teremt, helyet hagyva azért a gondolkodás, a szemlélődés, a megértés játékainak, miközben a színen „JEL” feliratú momentumok villódznak mindannak a művészi eszköztárnak átgondolt sokaságával együtt, amelyre általában elismerően bólint a kortárs művészetekben jártas néző. A falra feslő sötétség körberajzolja, installálja a mozgó alakok árnyéka számára a teret, amely világosság és sötétség, fehérség és feketeség, szellem és test kettősére tett művészi utalásként kezd működni, annak ellenére, hogy a fekete és a fehér szürkévé keveredik. Eközben a játéktéren az egyik táncos kicsi színes valamikből nagyobb valamiket épít, majd ő maga és társai azokra zuhanva, ezeket az összetett valamiket apró valamik sokaságára törik szét, ami által ugyanoda érkezünk, ahol voltunk: sok kicsi színes valami valahol, ahol három szürke alak mozog három bitófa- és szívószálszerű valami hármassága között. Metaforák és hasonlatok, allegóriák és asszociációk érkeznek lépten-nyomon, és mi asszociálunk lelkesen. Jeleik világosak, mondandójuk jelenetről jelenetre, pillanatról pillanatra – a megértési horizont nagy léptékű sokszínűsége ellenére – szinte egyértelmű, és mindezt még szemléletesen is szervírozzák. Ennek ellenére lassanként elfárad az intellektus. Értjük, hogy mit mondanak, de egyre kevésbé értjük, hogy miért. Kapunk férfiszellemet, a maga egyre törekvő, istenre tekintő, és azt nem látó, önmagával viaskodó hármasságával, sötétszürkét és majdnem fehéret, konkrét fizikumot és a legelvontabb jelek légies szellemességét, de a „mi végre?” kérdés egyre sürgetőbben jelentkezik. Elfáradunk a szellemesség játékában, és egyre követelődzőbben jelentkezik bennünk a lapok kiterítésének igénye. Hátulról minden kártya ugyanolyan, a Nous esetén szürke, amibe egy idő után némi vörös kerül, amelynek maximumpontja egy táncos vörös szövetekkel történő bebugyolálása.

A Nous egyértelműen gondolkodásra akar késztetni, azonban elgondolkodtatás helyett csak jól meggondolkodtat minket, mindannyiunkat pillanatnyi állapota szerint. Művészien kimunkált, ágáló jelbeszédével jelentéskeresésre ösztönöz, miközben az általa nyújtott gondolkodnivaló – az előadás nyolcvanperces hossza mellett – legfeljebb ha fél óráig tart ki. Minden momentumával azt jelzi, hogy ő valamiről beszél, és mutatja is, hogy mennyire komolyan teszi ezt, mennyi alkotói és előadói képességet és készséget használ fel ehhez, és a végén már mindenki be is látja: valóban látunk Valamit, csak azt nem tudjuk, hogy mit. Márpedig nem éppen valami olyasmi a blöff definíciója, hogy valaki egy dolgot Valamiként mutat fel, de végül is vagy az derül ki, hogy a dolog valójában semmi, vagy nem derül ki, hogy mi az?

Amikor az előadás ilyen mértékben és ilyen kiszerelésben rám bízza hogy eldöntsem, mi is valójában, akkor az én válaszom ma legfeljebb egy „nem semmi”, ami azért mégiscsak sokkal közelebb áll a semmihez, mint a Valamihez.

 

Nous (Fabien Prioville Dance Company)

Zene: Frank Schulte. Video: Naoko Tanaka, Ewa Marta. Fény: Marcus Keller. Koncepció, koreográfia: Fabien Prioville.
Tánc: Paolo Fossa, Moo Kim, Fabien Prioville.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. február 15.