Turbuly Lilla: Középsúlyos este
Szegedi Kortárs Balett: Árnyak és vágyak | Moderato Cantabile | Catulli Carmina – KRITIKA
Ha közös pontot keresünk a három koreográfiában, legfeljebb olyan örök témákat említhetünk, mint az emberi (elsősorban a férfi–női) kapcsolatok statikája és dinamikája, függés és szabadság, megmutatkozás és elbújni vágyás dilemmái.
A Szegedi Kortárs Balett egy korábbi, áprilisi bemutatóját, az Árnyak és vágyakat, Zachár Lóránd munkáját, valamint a Szegeden november 20-án debütált két koreográfiát, a Moderato Cantabilét és a Catulli Carminát hozta el december 2-án a Művészetek Palotájába. Az előbbi Enrico Morelli, olasz vendégkoreográfus munkája, az utóbbit Juronics Tamás jegyzi.
Ha közös pontot keresünk a három koreográfiában, legfeljebb olyan örök témákat említhetünk, mint az emberi (elsősorban a férfi–női) kapcsolatok statikája és dinamikája, függés és szabadság, megmutatkozás és elbújni vágyás dilemmái. És persze közös pont a társulat felkészültsége, tánctudása, és az a fegyelem, ahogy a három, igencsak különböző koreográfiát egyaránt színvonalasan adják elő.
Árnyak és vágyak / fotó: Tarnavölgyi Zoltán
Könnyebb a különbségekből kiindulni, és ezek közül is a jelen esetben különösen fontosnak tűnő zeneválasztás kérdéséből. Zachár Lóránd Ravel F-dúr vonósnégyesét választotta, amit élőben szólaltat meg a Kosztándi Vonósnégyes. A – kortárs baletthez képest – klasszikus választás illik a koreográfiához, nem tesz hozzá túl sokat, de nem is vesz el belőle. Nem izgalmas, de nem is kontraproduktív – korrekt. Enrico Morelli zenei montázsa ellenben telitalálat. Legjobb pillanataiban olyan, mintha felhangosítva hallanánk egy intenzívosztály zajait: a lélegeztetőgép egyszerre ijesztően gépies és mégis az emberi zihálásra emlékeztető hangjait, a műszerek kijelzőinek pityegését, hol ritmusos, hol aritmiába fúló kavalkádját. A hangzás és a látvány összeadódik, az egyik több lesz a másiktól, attól, hogy asszociációs mezők nyílnak innen oda és onnan ide. Juronics Tamás Carl Orff Catulli Carmináját választotta. Annak ellenére, hogy a kantáta keletkezési idejét (1940-1943) mindössze húsz-huszonöt év választja el attól a hatvanas évekbeli jampi világtól, amit a koreográfia megidéz – zene és látvány nem találkozik, még akkor sem, vagy talán akkor a legkevésbé, amikor a táncosok azt imitálják, hogy ők énekelnek. Mert hangulatában Orff zenéje nagyon is más korszakot idéz fel, így pedig az a helyzet áll elő, mintha egy lenémított képernyőt néznénk, és közben egy másik hullámhosszon bekapcsolva felejtett rádió szólna. Mindez persze tudatos koreográfusi döntés, és az ilyen mértékű elcsúszás-elcsúsztatás lehetne termékeny is, ebben az esetben azonban nem az.
Moderato Cantabile - Cetényi Vencel, Kiss Róbert, Zsadon Flóra és Czár Gergő / fotó: Délmagyarország/Frank Yvette
Mindaz, amit a zeneválasztás tükröz, a koreográfiák egészében is megmutatkozik. Az Árnyak és vágyak a színlap szerint az emberi sors meghatározottságához kíván hozzászólni. A látványból inkább a megmutatkozás és elrejtőzés, az önmagunkba záródás és az onnan való kilépés dilemmái jutnak el a nézőtérre. Bianca Imelda Jeremias jelmezei fekete-fehér világban mozognak. Az elasztikus anyagból készült ruhák, pólók a végtelenségig, de legalábbis karhosszúságig húzhatók-nyújthatók, és a táncosok húzzák-vonják, fejükön áthurkolják az anyagot. A koreográfia kerete is az öltözéshez-vetkőzéshez kapcsolódik: a fekete kabátban színpadra lépő táncosok a mennyezetről leeresztett fogasokra akasztják a kabátokat, amelyek aztán a magasban várnak gazdájukra, egészen a koreográfia végéig. Elegáns, kifinomult látványvilág, inkább a megbízható színvonalra, mint a meglepetés erejére törekvés jellemzi az Árnyak és vágyakat.
Moderato Cantabile - Stáry Kata és Takács Zsófia / fotó: Délmagyarország/Frank Yvette
Az est középpontjában ezúttal nem csak a sorrend miatt, de minden szempontból a Moderato Cantabile állt. Enrico Morellit Marguerite Duras azonos című regénye inspirálta. A könyv magyarul nem jelent meg, így azt, hogy mennyiben van ott a koreográfiában, nem tudom, az azonban egyértelmű, hogy Duras szelleme ott bujkál. Baljós feszültség, vágy, fájdalom, kiszolgáltatottság, halálvágy és halálfélelem, egyáltalán: az élet folyamatos elektromos pulzálása és körforgása, ami olyan ismerős Duras regényeiből, ott érződik a koreográfiában. Scabello díszlete két L alakú házelemből áll, amelyek hol valóban házzá (vagy szobává) állnak össze, hol szétcsúsznak. Játszik még egy jókora üvegcsillár is. Ahogy forog a ház, úgy változnak a szereplők, bonyolódnak a viszonyok, valaki kilép az ajtón, más beszorul a házba, vannak, akik elmennek egymás mellett, mások visszatérnek – és mindennek van íve, mélysége, tétje. Miközben végig ott van az a baljós, a balladák világára emlékeztető hangulat, amitől folyton robbanással fenyeget a színpadon megjelenő, elfojtásokkal teli indulat- és szenvedélygubanc.
Catulli Carmina - elöl: Kiss Róbert, Hortobágyi Brigitta és Hajszán Kitti / Délmagyarország/Frank Yvette
A Catulli Carminában talán az zavar leginkább, hogy éppen ezt a Catullus híres epigrammájában is megjelenő szenvedélygubancot, az Odi et amót hígítja fel a teljes téttelenségig. A sajtóanyag becsületére legyen mondva, hogy mintha maga is kételkedne benne, hogy az egyetlen ötlet, amire a koreográfia épül – a jampikorszakos külsőségek és az Orff zene egymásra szabadítása – elegendő-e: „a táncprodukcióban mintha nem lenne annyi sziporkázó ötlet, amennyivel mindvégig izgalmasan ki lehetne tölteni a kantáta közel negyven percét" – olvashatjuk. Az idézet Hollósi Zsolt kritikájából származik, és csak egyetérthetünk vele, tényleg nem tart ki. Úgy sem, hogy Scabello díszlete és Bianca Imelda Jeremias jelmezei a piros-fekete színvilággal kínálnak a szemnek látnivalót. Tréfaként, gegként csak egy ideig működik a két nem magát kellető, kakaskodó csatározása, várjuk, hogy legyen valami váltás, valami, amitől közelebb kerülünk Catullus könnyedsége-pajzánsága mellett a mélységéhez is, de aztán kiderül, hogy nem jön semmi más.
Így egy középsúlyos este emlékével térhetünk haza, amelyben a súly valóban középre, Enrico Morelli koreográfiájára esett.
Árnyak és vágyak | Moderato Cantabile | Catulli Carmina (Szegedi Kortárs Balett – Nemzeti Táncszínház)
Árnyak és vágyak
Fény: Stadler Ferenc. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Koreográfia: Zachár Lóránd. Táncolják: Bujdosó Anna, Czár Gergely, Csetényi Vencel, Hajszán Kitti, Hegedűs Tamás, Hortobágyi Brigitta, Horváth M. Gergő, Majer Gábor, Stáry Kata, Szigyártó Szandra, Takács Zsófia, Zsadon Flóra. Maurice Ravel F-dúr vonósnégyesének előadásával közreműködik a Kosztándi Vonósnégyes (Kosztándi István, Behán László Dezső, Tuzson Edina, Kőrösi Györgyi).
Moderato Cantabile
Zene: montázs. Látvány: Bianca Imelda Jeremias. Fény: Stadler Ferenc. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Díszlet kivitelezés: Scabello. Koreográfus: Enrico Morelli. Táncolják: Hajszán Kitti, Czár Gergely, Hortobágyi Brigitta, Kiss Róbert, Takács Zsófia, Zsadon Flóra, Stáry Kata, Bocsi Petra, Bujdosó Anna, Szigyártó Szandra, Horváth M. Gergő, Csetényi Vencel, Hegedűs Tamás, Vincze Lotár.
Catulli Carmina
Zene: Carl Orff. Fény: Stadler Ferenc. Díszletkoncepció: Juronics Tamás. Díszlet-kivitelezés: Scabello. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Koreográfus-asszisztens: Czár Gergely. Koreográfus: Juronics Tamás.
Táncolják: Hajszán Kitti, Czár Gergely, valamint Hortobágyi Brigitta, Kiss Róbert, Takács Zsófia, Zsadon Flóra, Stáry Kata, Horváth M. Gergő, Csetényi Vencel, Hegedűs Tamás.
Művészetek Palotája, 2015. december 2.
