Kritika

Kortárs tánc, Néptánc

Kádár Elemér: Az ég tömör kőfal

Üveghegy ösvénye (táncmisztérium) – KRITIKA

Az előadás Kőrösi Csoma Sándornak és Erőss Zsoltnak, Székelyföld két, különböző korokban élt és teljesen különböző területeken tevékenykedő nagy szülöttjének egyszerre állít emléket.

A rengeteg különbség mellett a két példakép-óriást összekapcsolja a közös szülőföld és a közös végső nyughely, de főleg az a tény, hogy mindketten halálmegvető elszántsággal küzdöttek a végsőkig, hogy vágyaikból kovácsolt terveiket valóra váltsák. Ilyenformán az elszántság és a hit emlékműve ez az előadás, mely teljesen eredeti ötlet alapján született, tehát egyben ősbemutató is – állítják az alkotókra hivatkozva a helyi lapok.

5919Fotók: Tamás Szóra Szabolcs

A nézőket a nyílt színpadon egy hatalmas kőtömböt idéző díszlet fogadja, mely szinte teljesen eltakarja a hátteret, a kilátást. Előtte, a földön fekszenek az emberek, eleinte kicsik és gyengék a hatalmas szikla árnyékában, mely az Advent a Hargitán Nagy Romlására is emlékeztet. Aztán egymást segítve, emelve-tartva, talpra állnak. A táncosok jelmeze a határőr székely huszárok sötétkék, zsinóros-sujtásos egyenruháját, fegyvertartó szíjait, de a modern hegymászók hevedereit, beülőit is eszünkbe juttatja. A lányok kezében a sziták a hagyományos női munkán túl az ősi kőrösi háziiparra is utalhatnak, melyről oly szépen írt Korda István is a Csomáról szóló regényben, de aztán nagyon hamar további tartalmakat is nyernek: sámándobot, álarcot idéznek. A férfiak íjászok mozdulatait fűzik táncukba. Szépen megkomponált mozdulatsorok: a harcos, hazát szerző és védő férfiak, és a béke/jólét jelképei/zálogai, a házimunkát végző nők tánca a székelyek helyszáiból (régi, balkáni jellegű összekapaszkodós lánctánc – a szerk. megj.), aztán a forgatós táncok elemeiből épül fel, nagyon jól ragadván meg a székely öntudat alapjait (szkíta-hun származás, határőrszolgálat, nemesi kiváltságok), megadván ezáltal az előadáshoz az alaphangot. Persze a székely kultúra is változik, a külső hatások, mégha eredetileg ellenség hozza is, helyet kaphatnak benne, beépülhetnek. A nyílzáporban egyre pusztuló, a halált ősidők óta ismerő, de attól nem félő, mindig talpra álló közösség végül asszimilálja a kalapban, letakart arccal érkező idegeneket, s a keleti elemek (kaftánok, íj, nyilak, dobok, csoportos táncok) mellett a képben megjelennek a nyugatiak (másfajta öltözet, gardon, páros táncok). Ez tehát a hely és az emberi/kulturális közeg, melyből a két főhős vétetett.

6016
Csoma Sándor nagyenyedi diákéveit egy, a diákcsínyre, humorra alapozott jelenet mutatja be, melyhez értelemszerűen a Maros-Kisküküllő-vidék lassú pontozójának elemeit használják fel, s idézeteket hallunk, melyekben Csoma természetéről, szokásairól vallanak diáktársai. Aztán a táncosok előadásában az ütőgardonok (csellóra emlékeztető népi, húros ritmushangszer) szellemes tánca közben elhangzik egy róla szóló népmese is. (A tánckar ez esetben jobban birkózott meg a szövegmondás feladatával, mint eddig bármikor, s a népmeséhez a székely nyelvjárás is jól illett. Ennek ellenére ez még mindig nem erős oldala a társulatnak.) Aztán, mint az elhangzó dal is utal rá („magas hegyről foly’ le a víz”), elindul a vándor a nagy úton. Csoma is, Erőss Zsolt is előbb nyugatnak tartott. A germán közeget a germán népek jellegzetes, háromnegyedes ritmikájú, kötött formációs táncait idéző vidám jelenet mutatja be, még egy kis, az Alpok népeire jellemző jódlizás is elröppen… Aztán egyre több keleti zenei és táncos elemet hallunk, látunk, ismerünk fel: egy kaukázusi táncokat idéző, folyton térdre rogyó mozdulatsor végén a fiúk öveikkel felkötik az egyik lábukat, s mi rádöbbenünk: itt Erőss Zsolt tragédiáját, egyik lába elvesztését (is) látjuk. Azonban a csoportosan előadott jelenet túlmutat egy egyén balesetén: a próbatételek nehézségét, könyörtelenségét jelzi, s azt, hogy ezeket a vándorokat ez nem/sem állíthatja meg. A táncosok időközben egyre inkább szétszedik a hatalmas kőkoloncot, küzdenek vele, egyre jobban belemennek, egyre jobban megismerik: mi magunk is láthatjuk már annak szerkezetét, természetét, s a korábban megmászhatatlannak hitt kőfalat meredek, nehezen járható, de megérthető, logikus szerkezetű torony, állványzat váltja fel.

5947
A kőlapok a színpadra fektetve úszó jégtáblákra hasonlítanak már leginkább, jelképezvén az út nehézségét, veszélyességét, s a megidézett vándorok halálmegvető bátorságát, elszántságát. De az egyes táblákon átugráló táncosokat látva az is felmerülhet bennünk, hogy a Bábel óta szétszakadt emberek között lám, egy szótárszerkesztő nyelvtudós, dragomán újra megteremtheti az átjárás, a megértés lehetőségét („Aki megért, s megértet, egy népet megéltet.” – Kányádi Sándor).
A vándorokat vezető/kísérő (csoda)szarvas a tibeti szarvastánc halálfigurája is egyben, egyre inkább érezhető, hogy az ilyen fajta önveszélyes konokság, mely a vándorokat mindenek felett jellemzi, bizony tragikus vég lehetőségét is magában hordozza.
A történet, mely az elején inkább Kőrösire fókuszált, egyre inkább szól már Erőssről is, részleteket hallunk vele készült interjúkból, s a megbontott díszlet egyszer csak csodálatos képpel lep meg, egy sziklacsúcs képét negatívban láthatjuk: a hegy felett az ég a tömör kőfal, a hegy maga pedig a végtelenre nyíló kapu… A jelmezek után a díszletnek is jár a dicséret, mindkettő erős, szellemes, sokoldalú támpillére az előadásnak.
Aztán a csúcshódítást látjuk, s külön szólni kell az alkotónak azon tiszteletre méltó gesztusáról, mellyel a sehol meg nem nevezett harmadik főhős, Erőss Zsolt kiváló társa, Kiss Péter előtt is tiszteleg: folyamatosan együtt látjuk a két férfit, amint küzdenek a heggyel, s önmagukkal, s egymást segítve jutnak el végül a csúcsra. Ezután egy hátborzongató jelenet következik: Erőss Zsolt utolsó ismert szavait halljuk újra, a közönség szó szerint megdermedt, amikor az elhangzó szövegrészt felismerte. Magyari Lajos Csoma Sándor naplója című versének itt idézett részlete megdöbbentően jól illik az Erőss–Kiss csapat hitvallásához, tetteihez.

5983
Mint az előadás elején is, ahol a maszkos alakok tánca után egy új szintre lépett a világ, ismét három álarcos táncos jelenik meg a színen, a tibeti rituális táncok jellegzetes maszkjaiban. Íly módon az előadás üzenete szerint a földi út végén a két kiváló székely nem elbukik, hanem egy következő, magasabb, már nem evilági szintre lép, egy lépéssel közelebb jut a Nirvánához… Erre erősít rá a szívbemarkolóan szép zárókép is, mely az antik sorstragédiák látszólag elbukó, de valójában ezáltal győzedelmeskedő hősei közé emeli a meg nem alkuvókat.
Számos erénye mellett azonban az előadásról el kell azt is mondanom, hogy a rendező sok olyan elemet, részletet szőtt bele, melyeket korábbi műveiből már ismerünk. Ez egyes kellékekre ugyanúgy vonatkozik, mint koreográfiai megoldásokra, és ez a hűséges nézők szemében, kik ezt nyilván felfedezik, rontja egy kicsit az összhatást. És van még egy sokak által sokat vitatott elv is, hogy az alkotónak figyelembe kell (?) vennie a közeget, melyben a művét játsszák, hisz ha finoman fölé lövünk, azzal stimuláljuk, emeljük, neveljük a közönségünket, de ha nagyon fölé lövünk, ráadásul szinte mindig, azzal a nézőinket könnyen elveszíthetjük. Miközben a szakmai szemek és a nagyvárosi, kiemelten a budapesti közönség minden bizonnyal szeretni fogja ezt az előadást, a közönségből érkező kritikák alapján attól tartok, Székelyudvarhelyen idén ez kicsit magas volt. Bár tévednék…

6100 lead
A zenét szerző Molnár Szabolcs alkotói mérföldkőhöz érkezett: minden bizonnyal eddigi munkássága csúcsát jelenti az Üveghegy ösvénye kiváló zenéje. Nagyszerűen, nem formai, hanem hangulati, érzelmi oldalról hozza a megidézett kultúrák jellegzetességeit, a székely és csángó elemek finoman mindvégig ott bujkálnak a német, kaukázusi, majd távol-keleti/tibeti muzsikák ihlette, de jó arányérzékkel megkomponált, nem túlzottan népies programzenében. Végül, de nem utolsósorban egy mondat a tánckarról: a hamvaiból immár egészen biztosan sikeresen újjászületett Néptáncműhely a korábban látott „táncosok egy csoportja” állapothoz képest örvendetesen jó képet, egy hivatásos táncegyüttes képét mutatja. Indokolt immár a Táncműhely megnevezés. A látvány magáért beszél, a társulat sokat fejlődött, s további szép eredmények lehetőségét vetíti előre.

Üveghegy ösvénye (Udvarhely Néptáncműhely)

Zene: Molnár Szabolcs. Díszlet-jelmez: Balázs Gyöngyvér. Koreográfus: Mihályi Gábor, Orza Calin. Ötlet, dramaturgia, rendezés: Orza Calin.
Tánckar: Antal József, Bala Előd m.v., Bálint Endre, Faluvégi Erzsébet, Forgács Hunor, Hajdó Lóránt, Kerekes Szendike, Koszta Krisztina, Osváth Ildikó, Sipos Réka, Tőkés Csaba-Zsolt m.v., Fülöp Csaba.

Székelyudvarhely, 2016. február 25.