Kritika

Rövid KELÁRM következik, ne menjenek sehova!

Kutszegi Csaba kritikája a Felhőmanról

lead_80Kántor közben a hanyatt fekvő Szászon lovaglópózban ül, és a tétel végén hosszú sikolyban tör ki. Nem tudom eldönteni, hogy fájdalmában vagy örömében teszi-e, mindenesetre az értelmezési mezőm képernyőjének alján megjelenő válaszlehetőségek közül itt a „lányság elvesztésére” tippelek.

 

Kutszegi Csaba kritikája a Felhőmanról

Kántor közben a hanyatt fekvő Szászon lovaglópózban ül, és a tétel végén hosszú sikolyban tör ki. Nem tudom eldönteni, hogy fájdalmában vagy örömében teszi-e, mindenesetre az értelmezési mezőm képernyőjének alján megjelenő válaszlehetőségek közül itt a „lányság elvesztésére” tippelek.


A kortárs tánc tánccentrikus vonulata leginkább Nyugat-Európában és Észak-Amerikában dívik. A mi, sajátos magyar ízekkel penetrálódott kelet-európai contemporary dance-ünkre azt szokás mondani, hogy inkább színházias. Ez drága jó, isteni fogalom, mert kiterjesztése a táncalkotásokra képes eltakarni a koreográfusi felkészületlenséget és a tánctechnikai hiányosságokat, miközben intellektuális mélyértelműséget kölcsönöz a bárki által nem is értelmezhető MŰnek. Ahol meg csak táncolnak, abba a produkcióba még belemagyarázni is nehéz a jelentést, azt általában annyira nem értjük, hogy még tippelni sem tudunk rá, miről szólhat. A színházias táncelőadások ezoterikus-szürreális fordulataira viszont a legtöbbször kapásból akad négy-öt megfejtésünk, ráadásul a kortársművészet-fogyasztás nagy kvízjátékában nyugodtan helyesnek jelölhetjük meg bármelyiket, mert mindegyik választásról utóbb kiderül: tutira jó volt.

IMG_8810

 

Szolid szarkazmusom nem Pataky Klárinak szól, hisz ő a magyar táncszcéna egyik legbecsületesebb tánccentrikus koreográfus-koreográfusa. De tény, hogy Felhőman című munkájával keskeny ösvényen egyensúlyoz, mondhatni, borotvaélen táncol. Mert már az előadás elején Dányi Viktória, Egyed Beáta és Mikó Dávid térformába rendezett, motívumokból építkező míves hármast lejt (nevezhetnénk akár pas de trois-nak is), miközben Száz Dániel (alias Felhőman), fején terjedelmes vattacukor-bárányfelhővel oldalt jelenésre vár, majd bekóvályog a kicsit szociósan látványidegen hokedliéig, amelyen aztán helyet foglal. A trió a kortárs tánc, Szász a kortárs színház, kettejük között lavíroz Kántor Kata, aki az első percek javát négykézláb térdelve, homlokát földhöz nyomva tölti.

E felütéstől kezdve folyamatosan azon kell filóznom, hogy az illusztráló, de hatásosan hangulatot is keltő táncokat élvezzem-e affektíve, vagy a vélhetően különböző jelentéstartalmakat hordozó akciókat értelmezzem kognitíve. Egy biztos: nem unatkozom! (Most nem akarok kitérni rá, hogy e tény már önmagában az előadás mily szokatlan erényeire mutat rá.) Ám ezért nemcsak Patakyt illeti elismerés. Bevallom: ha Kántor Kata a színpadon van, igen kicsi a sansza annak, hogy unatkozzam. (Jobban is szeretem, ha látom, és nem vezérlőpult mögött tevékenykedik megbújva.)

Az első táncos tétel barokk kamaramuzsikáját kortárs szilofonzene követi, melyre Kántor akcióba kezd: a most barátságos szeretetdémonoknak tetsző fekete hármakkal érintgetős-vizsgálódós ismerkedést kezdeményez, amit az imént még szavakat hallató (színházias!) Szász, változatlanul a hokedlin ülve, néma mozdulatokkal kísér. Aztán a hármak dögös kifutóstílusban flegmán előre flangálnak, és néhány kimódolt gesztus után kórusban felteszik a közönségnek a kérdést: „tudta, hogy…?”

 

IMG_8850
Fotók: Fejér Bálint

A következő blokkban széles, tartalmas dzsessz hangzik fel, a fekete hármas bepróbált improvizációt ad elő rá, Kántor Kata becserkészi Szász Dánielt, és felhőfejét mint vattacukrot kóstolgatni kezdi. A néha markánsan eltérő zenei alappal rendelkező tételek szorgalmasan követik egymást: diszkó-rockra vetített időjárás-jelentés látható, dobszólóval induló dzsessz-zongoraszólóra Kántor kettőst mutat be Szásszal. Már ezt megelőzően gyanítom, hogy a kognitív jelentésszférában Kántor és Szász párkapcsolati rítusának különböző elemeit kell felfedeznem – ezt a választ magamban segítség igénybevétele nélkül is megjelölöm. Döntésem helyességét megerősíti, hogy ezután Kántor harsány sikongatások közepette háromszor is Szász nyakába ugrik, mely attrakciót a hirtelen kérészéletű vokállá szerveződő hármak vidám „I love you” kiáltással honorálják.

Az emelkedett hangulat még fokozódik, amikor a hármak hanyatt fekve, balkáni ízekkel megspékelt világzenére egy fénykörben extatikus táncba kezdenek. Parádés a jelenet, nagyszerűek a táncosok: a kelet-európai, mulatós kortárs tánc megszületésének lehetünk tanúi (bár illik megjegyeznem, hogy e téren Kovács Gerzson Péter is már jelentős eredményeket tudhat magáénak). Kántor közben a hanyatt fekvő Szászon lovaglópózban ül, és a tétel végén hosszú sikolyban tör ki. Nem tudom eldönteni, hogy fájdalmában vagy örömében teszi-e, mindenesetre az értelmezési mezőm képernyőjének alján megjelenő válaszlehetőségek közül itt a „lányság elvesztésére” tippelek. Alakulgat tehát a párkapcsolati fejlődéstörténet, amelyet kis harcművészeti prezentáció, majd üres szavak világba kiabálása is fémjelez… De nem folytatom a történések számbevételét, mert a mozdulatok és a színpadi események zanzásított szóra fordítása ironikus színben tünteti fel a még magasztosan komolyat is.

A Kántor és Szász alakította lány és fiú szerelmi története természetellenes, média uralta világban bimbózik, a kifutó meg az időjárás-jelentés mellett bizonyíték erre a horizonton többször megjelenő vetített felirat: „KELÁRM”. Itt sem kell telefonos segítséget kérnem, hogy felismerjem: a REKLÁM szó betűi vannak összekeverve.

Sajátos kvízjátékom főnyereményét akkor ütném meg, ha az előadás végére meg tudnám válaszolni, hogy a kortárs táncban a koreográfia, vagy a színházcsinálás-e a fontosabb. Erre akkor sem érkezne pontos válasz, ha harminchárom segítséget is elhasználhatnék. Pataky koreográfiája ugyanis most is megkomponált, kidolgozott és leleményes, de emellett óvatos színházi kísérleteket is tartalmaz. Tehát a kérdés nyitva marad, Pataky ezúttal együtt mozog a magyar kortárs trenddel, vagy – eddigi életművére gondolva – inkább úgy fogalmaznám: elmozdul valamelyest a trend felé. E megállapításomért ugyan garantált nyeremény sehol sem járna, de megállok, és megelégszem ennyi hozadékkal. Rémálom lenne ugyanis, ha eljutnék az utolsó akadályig, ahol arra kéne választ adnom, hogy miért is kell szegény Szász Daninak egy fél előadáson át éppen vattacukorfejű Felhőmant játszania.

 

Felhőman

Konzultáns: Lóky Tamás. Jelmezterv: Nagy Viktória. Fényterv: Szirtes Attila. Koreográfia: Pataky Klára.
Táncolja: Dányi Viktória, Egyed Beáta, Kántor Katalin, Mikó Dávid, Szász Dániel.

MU Színház, 2010. február 19.