Kortárs tánc

Turbuly Lilla: „Kipörögnek a napvilágra”

Damaged Goods: Violet -

… a verscím, az Eszmélet is stimmel, mert az előadás első harmadában mintha ez történne: a táncosok saját testükre eszmélése, később vallási vagy ajzószeres révülése, hogy aztán újra magukra találjanak.

Nehéz megfogni ezt az előadást. Már maga a cím is: Violet. Lila. Megosztó szín: utálni szokták vagy szeretni. A magyarban ráadásul hozzátapadt egy plusz jelentés is: az érthetetlen művészeté. A színlapból kiderül, hogy Meg Stuart azért ezt a címet választotta, mert ez az utolsó szín a színskálán az ismeretlen, észlelhetetlen tartomány előtt. Ha innen nézzük, ez az impresszionista címadás tulajdonképpen pontos. A Violet ledobja magáról a meghatározási kísérleteket. A szabadságról szól – az alkotók és a nézők szabadságáról. A végletekről. A mozdulatlanságról és az egyre gyorsuló mozgásról. A csendről és a hangok erejéről. Egyedüllétről és összekapcsolódásról.

viol5Fotók: Tine Declerck

Áll velünk szemben öt táncos, három férfi és két nő a színpad hátsó vonalában, sokáig, csendben, mozdulatlanul. Jó ez a csendes szembenézés öt ismeretlen emberrel. (Pontosabban néggyel, hiszen Marcio Canabarrót már több Hodworks-előadásban láthattuk itthon.) Lesz majd még egy ilyen jelenet, de akkor már a színpad hozzánk legközelebbi részén állnak, újra csendben, de nem teljesen mozdulatlanul. Közvetlenül előttem Kotomi Nishiwaki. Csak a kezét mozgatja. Finom keze van, hosszú ujjakkal, kettőn közülük ragtapasz. Nem véletlen, hogy erre figyelek – ebből az előadásból valószínűleg a kezek, a karok maradnak meg legjobban az emlékezetben. Marcio Canabarro valószínűtlenül hosszú karjai például, ahogy az előadás elején sokáig csak azokat mozgatja, míg a többiek nem mozdulnak, vagy épp csak néhány kézmozdulatot tesznek. A kezeket, karokat követi a törzs, de a lábuk nagyon sokáig mozdulatlan marad. Annál nagyobb kontrasztot jelentenek később a lendületes elmozdulások, dervispörgések.

viol4
Az előadás mozgatója a zene, Brendan Dougherty csendből induló, ha nagyon eleresztem a fantáziámat, tengermorajlást idéző, de inkább zavar-zörej-zenéje az elektronikus masináiból, majd a dobolása. Robbanáspontig fokozódó tempó és hangerő, aztán visszacsendesedés, majd újrainduló hullámzás.
Az ismétlődésekre épülő zene a mozgásban is visszaköszön. Rezgések, vibrálások, karlendítések, kézrázások, törzscsavarások, keringések, pörgések, gerinchomorítások, sok-sok apró, ismétlődő mozdulat, vagy éppen széles gesztusok követik egymást. „Kipörögnek a napvilágra” – talán ezzel a József Attila-sorral lehetne leírni. És még a verscím, az Eszmélet is stimmel, mert az előadás első harmadában mintha ez történne: a táncosok saját testükre eszmélése, később vallási vagy ajzószeres révülése, hogy aztán újra magukra találjanak.

viol3
A mozgásuk improvizatív jellegű, és a színlap szerint valóban a zenére improvizációból indultak ki. Az is tudható, hogy Meg Stuartot a japán cunami és az arab tavasz inspirálta, a természeti és társadalmi robbanás erejét, lendületét szándékozott belevinni a koreográfiába. És az energiák koncentrációja kétségtelenül végig ott van a színpadon. Sokáig azonban ezek az energiák nem adódnak össze, önálló energiagömbökként léteznek.

viol2
A táncosok ugyanis egymásról látszólag tudomást sem véve, önmagukba záródva mozognak. Egy óra elteltével kerülnek először kontaktusba egymással, hogy aztán először csak ketten, aztán mind az öten fejtől-lábtól egymásba fonódva guruljanak körbe a színpadon. A kipörgésből így lesz egymásba pörgés, aztán egymásból kipörgés, hogy aztán egy extatikus zárójelenetben tombolják ki magukat. És ekkor az először önmagukba záródó, majd a színpadon egymásba kapcsolódó energiamezők átcsapnak a nézőtérre – valahogy tényleg úgy, ahogy a cunaminál a tenger kicsap a szárazföldre. De szerencsére ez elől nem kell menekülni.

Violet (Damaged Goods)

Élőzene: Brendan Dougherty. Dramaturg: Myriam van Imschoot. Látvány: Janina Audick. Fényterv: Jan Maertens. Jelmez: Nina Kroschinske. Koreográfia: Meg Stuart.
Előadók: Marcio Kerber Canabarro, Varinia Canto Vila, Renan Martins de Oliveira, Kotomi Nishiwaki, Roger Sala Reyners.

Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2016. november 26.