Kortárs tánc, Néptánc

Jelennel a múltért

Kutszegi Csaba jegyzete a VIII. Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek Találkozójáról

lead ehtetHa közepes színvonalon előadott, jól ismert, ismételgetett klisékkel összeszerkesztett autentikus folklór-összeállítást látok, tíz perc után ki kell peckelnem a szememet, nehogy bealudjak.

Kutszegi Csaba jegyzete a VIII. Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek Találkozójáról

Ha közepes színvonalon előadott, jól ismert, ismételgetett klisékkel összeszerkesztett autentikus folklór-összeállítást látok, tíz perc után ki kell peckelnem a szememet, nehogy bealudjak.

Az erdélyi magyar táncéletet igen kevéssé ismerő látogatónak nehéz megítélnie, vajon mért is fontos Erdélyben a magyar (nép)tánc. Szerintem a szcénát jól ismerő, helyben, helyi sorsot élők sem tudnának a kérdésre egybehangzó, magabiztos választ adni. Már azért sem, mert korunkban hiánycikk az egyértelműen megválaszolható kérdés, például a néptánc helyzete, aktualitása, mai funkciója, értelme is sokrétű megközelítést igénylő, ellentmondásos, bonyolult problémahalmaz. A régió erre csak rátesz. Egészen mást jelenthet a nemzeti hagyományhoz ragaszkodás a Partiumban és azon túl, mint mondjuk a Duna-Tisza-közén, vagy a budapesti Fonóban. Jómagam például azon is nehezen igazodom el, hogy egyik Magyarország határain túl élő magyar kifejezetten utálja, ha határon túli magyarként érdemel ki különleges elbírálást vagy megbecsülést, míg a másik – ha csöndben is – elvárja azt. Ha a hagyományok őrzése fontosabb román környezetben, top01mint magyarban, akkor Erdélyben a néptánc megújítását célzó kísérletek mindig is hendikeppel fognak kullogni a hasonló magyarországiak mögött. Akkor viszont a hagyományok őrzői éppen a hagyományok ellen vétenek nagyot, hiszen hagyomány csak ott őrződik meg, ahol folyamatosan meg is újítják. Arról nem is beszélve, hogy a csak, vagy elsősorban hagyományőrzésre késztetett alkotó- vagy előadóművész egy életen át másodosztályúságra lesz ítélve, mert minden kor adekvát művészei minden műfajban elsősorban a jelenről igyekeznek a jelennek szólni, nem pedig valami régmúltat akarnak – állítólag korhűen – rekonstruálni. Egy művészeti ágat definiálni, létrehozni (szervezeti háttérrel, képzéssel, intézményrendszerrel) azért, hogy produktumai százötven évvel ezelőtti társadalmi-életmódbeli képletet reprodukáljanak – ez egészen ismeretlen, szokatlan törekvés a művészetek történetében. Nincs is ilyen máshol a világon, csak magyarlakta vidéken. Egyetlen egy nemzet sem kutatta fel, gyűjtötte össze (és rendszerezte is!) a folklórkincsét ilyen módon és mértékben, csak a magyar. Néha úgy látszik, hogy ez a csodálatos kincsestár egyszerre lehet megtermékenyítő ihletforrás és nyomasztó, bénító örökség. 

Remélem, senki nem gondolja, hogy ellensége vagyok az autentikus néptáncnak, de biztos, ami biztos, sietve leszögezem: rajongva szeretem a hagyományos néptáncot és népzenét. De csak a csúcsteljesítményeit. Ha közepes színvonalon előadott, jól ismert, ismételgetett klisékkel összeszerkesztett autentikus folklór-összeállítást látok, tíz perc után ki kell peckelnem a szememet, nehogy bealudjak. Viszont napi huszonnégy órán át nem unom meg az olyan táncszínházi vagy kortárstánc-előadásokat (még ha néptánc-nyelven fogalmaznak is), amelyek megérintenek, mert rólam szólnak, a mai valómról. Persze nem szabad eltagadni: az ilyen kísérleti darabok között nagyon sok a mélyen színvonal alatti, művészi értéket alig tartalmazó hókuszpókuszolás. De megpróbálni újat, aktuálisat mondani, a ma kérdéseire reagálva, sokrétű, differenciált, jelentéstartalmat megjeleníteni – minden korban csakis ez lehet a releváns művészet dolga. A hagyományokat meg azért kell őrizni, mert időnként gyönyörködtetnek, és ami ennél fontosabb, viszonyítási pontot képeznek a ma törekvéseihez. Akkor is, ha e törekvések megtagadják a hagyományokat, és akkor is, ha inspirációt merítenek belőlük.

02 fekete_safran 
Fekete Sáfrán

A leginkább zavarba ejtő (nép)táncszínházi előadás az, amelyikbena szépen táncoláson (zenén, viseleten) kívül egyéb pozitívum alig található. A szíves vendéglátásért cserébe nem akarok hálátlan lenni, de a VIII. Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóján a házigazda Nagyvárad Táncegyüttes Fekete Sáfránja ebbe a kategóriába tartozik. A Tamási Áron novellája alapján készült táncjátékban a történet (és vele Tamási) csak ürügy a koreografálásra, az avíttas színészi gesztusok és a sokszor nehézkes, rossz dramaturgiai arányokkal súlyozott történetmesélés megakadályozza, hogy az író szelleme megidéződjék. Márpedig éppen attól (is) válhatna korszerűvé a táncszínházi előadás, ha egy emblematikus írónak nem egyik vagy másik történetét dolgozná fel (ráadásul szokványos színházi-táncos eszközökkel), hanem a szellemiségét, egyedi íróságának esszenciáját jelenítené meg – akár a történet kötelező „felmondása" nélkül is. Ez persze sokkal bonyolultabb színházcsinálás lenne, de azokban az előadásokban, amelyekben sikerül – adekvát koreográfiával és rendezéssel – hasonló, elvont esszenciális tartalmat érzékien megjeleníteni, azokban a tánc hatása, látványának élvezhetősége szabályosan megsokszorozódik. Tehát az elvont tartalom nem ellensége az erős, technikás táncnak, sőt! Persze ilyenkor rögtön felmerül az a kérdés is, hogy ki igényel elvont, netán nehezen dekódolható tartalmat néptánc-előadáson. Nem csodálkoznék, ha Nagyváradon kevés híve lenne a néptánc megújulását kereső kísérleti daraboknak (rögtön hozzáteszem: Budapesten sincs sok). A Szigligeti Színházból érkező egyéb hírekből könnyen kikövetkeztethető, hogy a nagyváradi közönség nem oly régóta próbálkozhat újszerű színházi nyelv befogadásával. A megújulás, útkeresés folyamatában – sok pozitív példa van erre – a tánc oroszlánszerepet vállalhatna. A néptánc alapú is. Csak ehhez szemléletváltásra van szükség. És ez Nagyváradon – ahol a szellemi pezsgésnek komoly hagyománya van – nem lehet akadály.

vannak vidékek
Vannak vidékek

Juhász Zsolt a Vannak vidékek című koreográfiájával némi szemléletváltást igyekezett elhinteni a Maros Művészegyüttes háza táján: történetmesélés helyett irodalmi alapanyaghoz kapcsolódó elvont szellemiséget próbált tánccal, mozgó- és árnyképekkel megjeleníteni. Az előadás nem tartozik Juhász életművének kiemelkedő előadásai közé, a Marosnak is volt már nyilván nem egy sikeresebb bemutatója, de e tények eltörpülnek alkotó és előadók kölcsönös szándékának jelentősége mellett, hogy tudniillik újfajta, differenciáltabb tartalmakat megjeleníteni képes néptánc-fogalmazásmódot igyekeztek megjeleníteni színpadon. Nem Kányádi Sándor versciklusát, vagy annak részleteit próbálják meg eltáncolni, hanem a költő szellemiségének, lírai önvallomásának egy forrpontját jelenítik meg több mint egy órában – vetített és megkomponált színpadi képek sorozatában. Ez egy sokat ígérő módszer autentikus néptánc színpadra vitelére. Biztosan nem az egyetlen lehetséges út, de lehetőségek rejlenek benne. Én az előadás közben rá tudtam érezni arra a finom tudatállapotra, amelyben szeretett tájak emléke, üzenete, „beszéde" belső lélektartalommá válik. „Vannak vidékek viselem / akár a bőrt a testemen / meggyötörten is gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül" – írja a költő a ciklus Előhangjában, és a Maros előadásán a néző a különböző tájegységek táncainak felfedezése mellett különleges átváltozás tanúja is lehet: átérezheti a külső belsővé válásának titokzatos, de mindenki által átélhető folyamatát. Azt, amikor valamit interiorizálunk, és utána már mindig magunkénak valljuk.

ordongosok fuzesen
Ördöngösök Füzesen

Az egyszeri ember akkor is zavarba jön, amikor a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Ördöngösök Füzesen című produkcióját látja. Mégpedig azért, mert bár lényegében hagyományos táncszínházi megjelenítésben lát leginkább autentikus folklórt, de az előadás harsánysága, tehetsége, előadói hitelessége mindvégig komplex színházi élménnyé avanzsálja a látottakat. Nehéz megmondani (néhány mondatban nem is lehet), hogy miért hiteles, miközben kellemesen szórakoztató is a Hargita előadása. Talán azért (is), mert a gondos anyagmegmunkálás (tánc, zene, ének, verbális szövegmondás kidolgozása) mellett humor és irónia, sőt kedvesen összekacsintó, kicsit távolságtartó önirónia is karakterizálja az alkotást, amely ezáltal – hagyományos alapanyaga dacára – korszerű színházi előadássá válik. Lehet, hogy mindenkor mindenre igaz a régi aranyköpés, mely szerint az igazi korszerűség a minőség? Bár ennyire nem egyszerű a képlet, de az tény: megalapozott tudás, alaposan elsajátított technika nélkül az új utak keresői előbb-utóbb törvényszerűen zsákutcába jutnak.

100 _foto_HenningJanos
Száz évig

Hogy a minőség mikor és hogyan válik korszerűséggé, arról leginkább a Háromszék Táncegyüttes Száz évig című előadása kapcsán lehetne értekezni. A darab valamennyi tartópillérét kitűnő anyagból gyúrták, de a Heveder zenekar teljesítménye az egyenlők között is első. Ha az előadáson a nézőtérnek háttal ülnék, a zene révén akkor is emlékezetes művészi élményben részesülnék, persze nagy kár lenne kihagyni a mű látható szegmensét. A Száz évig titka a kidolgozott, minőségi anyagok jó arányérzékkel történő összeállítása. A Fodor Sándor „Netti" prímás emlékének ajánlott előadás dokumentarista felvételeket, siratókeretet, táncos megoldásokkal finoman narrált életút-kronológiát, mértéktartóan kezelt teátrális eszközöket, mindezek mellett jól irányított hangulati ellenpontozást tartalmaz: a „zenés-táncos emlékezésben" a humor, a derű, a játékosság is helyet talál. Érződik az alkotói stáb összetartása is, ami abból is fakad, hogy a koreográfiát, a rendezést, a játéktér-kialakítást, valamint részben a zenei összeállítást is egy személyben Könczei Árpád jegyzi, de alkotótársai is láthatóan közösen elfogadott koncepció mentén működtek együtt vele.

zap 02
Záp-hiányok

Az Udvarhelyi Táncműhely Záp-hiányok című mozgásszínházi előadása kakukktojásnak minősül a mezőnyben: az Esterházy Péter Egy nő című kisregényének szövegrészleteihez mozgást társító produkció még nyomokban is alig tartalmaz néptáncot. A két fiatal alkotó-előadó-kísérletező (Gáll Kata és Györfi Csaba) nagyfába vágta a fejszéjét, hiszen az Esterházy-szöveggel mélységben, bonyolultságban, játékosságban, könnyedségben, valamint „szövegen túli" utalásrendszerben versenyre kelni, vele egyen rangban megmutatkozni nagy kihívás. Ráadásul a társításnak igazi értelme akkor van, amikor a mozdulat ki tudja fejezni azt, amit a szó nem képes. A Záp-hiányok legfőbb értéke – a figyelemre méltó táncos-színészi teljesítmények mellett – a merészsége, amellyel a színpadi tánc megjelenésének egy alternatíváját felmutatja. Mivel a tánchagyományok csakis ott számíthatnak a széles közönség tartós érdeklődésére, ahol a táncnak jelene is van, bár paradox az állítás, de az udvarhelyiek a Záp-hiányokkal legalább annyit tettek az autentikus néptánc fennmaradásáért (is), mint a sepsiszentgyörgyiek a Száz éviggel.

Nagyvárad, 2012. október 4-7.