Balett

Kutszegi Csaba: Magyar Nemzeti(etlen) Balett

operahaz leadHáttérbe szorítják-e a magyar balettművészeket a Magyar Állami Operaházban? – INTERJÚ

Véletlen találkozás eredménye e cikk, de sorsszerűséget nem akarok belemagyarázni. Persze az nem véletlen, hogy különösen szívemen viselem a Magyar Nemzeti Balett sorsát, hiszen – a balettintézeti éveimmel együtt – közel negyven évig táncoltam az Operaház balettegyüttesében. Szóval, váratlanul és véletlenül csöppentem operai balettos társaságba egy budai kis kávéházban. A találkozás örömpercei után, az első „hogy vagytok?" kérdésre rögtön cunamiként indult be a kétségbeesett panaszáradat...

Háttérbe szorítják-e a magyar balettművészeket a Magyar Állami Operaházban? – INTERJÚ

Véletlen találkozás eredménye e cikk, de sorsszerűséget nem akarok belemagyarázni. Persze az nem véletlen, hogy különösen szívemen viselem a Magyar Nemzeti Balett sorsát, hiszen – a balettintézeti éveimmel együtt – közel negyven évig táncoltam az Operaház balettegyüttesében. Szóval, váratlanul és véletlenül csöppentem operai balettos társaságba egy budai kis kávéházban. A találkozás örömpercei után, az első „hogy vagytok?" kérdésre rögtön cunamiként indult be a kétségbeesett panaszáradat...

Eleinte eszembe sem jutott cikkre gondolni, aztán úgy jártam, mint a szovjet idők moszkvai bicikligyári munkása, aki kerékpárra vágyván, akárhányszor szerelte össze a kilopott alkatrészeket, végül mindig géppisztolyt talált a kezében. Én is szívesebben számolnék be nagyszerű operaházi sikerekről, de akárhogy csűröm-csavarom, az információdarabokból ijesztő kép áll össze. Amikor felajánlottam, hogy megírom a hallottakat, zavart csönd támadt. Aztán kiderült: a cikknek mindenkiörülne, de névvel senki sem vállalná. Állítólag szigorú megtorlás vár arra, aki bírálja, vagy nyilatkozatban kicsit is rossz színben tünteti fel a balettigazgatót. Így aztán majdnem olyan nehéz „összeszerelnem" a cikket, mint a hajdani szovjet munkásnak a kerékpárt. Abban viszont biztos vagyok, hogy a beszélgetésben felsejlő anomáliák a nyilvánosságra is tartoznak. Akkor meg nekem egyenesen kötelező megírnom. És különben is: mindenki csak a véleményét mondta el (azt pedig tán szabad, nem?), melynek alapján jómagam is úgy vélem: komoly bajok vannak a Nemzeti Balett házatáján.

- Ti a békétlenek kis csoportja vagytok, melynek tagjai – esetleg személyes okok miatt – elégedetlenek a mostani vezetéssel?

- Nem. Ha már megszólalunk, szeretnénk hangsúlyozni, hogy nagyon sokan egyetértenek velünk, csak szinte senki nem mer beszélni...

- Jó. Akkor vegyük sorba: melyek a legsúlyosabb problémák, mik az elégedetlenség fő okai?

- Az együttes nagy része egyáltalán nem örült neki, hogy Solymosi Tamás megbízott balettigazgatóból „rendes", kinevezett balettigazgató lett. Addigra ugyanis kiderült például az, hogy nem vesz tudomást semmiről, ami az igazgatása előtt történt. Mintha előtte nem is lett volna balettegyüttes az Operaházban. Ami ő előtte volt, azt semmisnek tekinti, le akarja söpörni az asztalról. Mostantól csak az van, amit ő mond, amit ő gondol, ő akar. Gyakran ki is mondja, hogy ő bármit megtehet, mert ő az igazgató. Tehát, hogy világos legyen: minden hagyományt semmisnek tekint, még a nemrég meghatározó Seregi-repertoárt is, és persze nem törődik a táncosok életútjával, pályájával sem, nem érdekli, ki milyen művész volt, mit tett le az asztalra, mire lenne még most is képes. Egy-egy döntéssel sorsokat vág el... Most ott tartunk, hogy jövőre egyetlenegy Seregi-balett lesz műsoron.

spari1

Seregi - Hacsaturján: Spartacus

- Annak mi lehet az oka, hogy levette műsorról majdnem az összes Seregi-darabot, köztük a mindig teltházat vonzó Spartacust és a három Shakespeare-balettet?

- Ez tökéletesen illik a koncepciójába: ha nem mennek a Seregi-darabok, akkor egy csomó „régi" táncosnak nincs szerepe, újakat nem kapnak, és ha nincs szerepük, nem is kellenek, örüljenek, hogy még itt lehetnek.

- Az minden érában gond, hogy például az ötven felé közeledő táncosokat már nehéz foglalkoztatni, hiába teljesítettek tíz-húsz évvel korábban ragyogóan...

- Csakhogy manapság már harminc fölött kezdenek feleslegessé válni táncosok. Mindhárom vezetőnk (illetve már csak kettő, mert Nagy Iván nemrég hirtelen meghalt) más-más okok miatt harmincöt körül abbahagyta az aktív táncot. Szerintem ezért is azt gondolják, hogy mindenkinek ezt kell tennie. Fel is szólítottak harmincöt körüli kollégákat, hogy „el lehetne menniük". Solymosi Tamás nem egyszer példálózott is magával, hogy ő sem fog szakmai nyugdíjat vagy járadékot kapni, merthogy nincs annyi táncos éve. Akkor meg más se kapjon?

spar2

Seregi - Hacsaturján: Spartacus

- A harminchárom-harmincöt éves táncos egyértelműen pályája csúcsán van. Csak azért akarna tőlük megszabadulni a balettigazgató, mert ő maga is kb. olyan idős koráig táncolt?

- Nem ilyen egyszerű a helyzet. Persze sokat hangoztatott jelszó, hogy fiatalítani kell, de ha külföldiekről van szó, jöhetnek „középkorúak", azaz harminc felettiek is. Tehát nem arról szól elsősorban a történet, hogy fiatalabb legyen a táncos, hanem arról, hogy ne olyan legyen, aki korábban is az együttes tagja volt, hanem olyan, akit a balettigazgató hozott ide, akinek ő adott állást, pénzt, szerepet.

- Mi a helyzet külföldön a híres, nagy balettegyütteseknél? Ott hány éves korukig maradnak színpadon a balettművészek?

- Ez nagyon függ az egyéni adottságoktól, de azt elmondhatjuk, hogy keleten és nyugaton is sokkal jobban megbecsülik a saját táncosaikat. Példát persze sok mindenre lehet találni, de konkrétan tudom, hogy a londoni Royal Ballet legutóbbi premierén negyvenes táncosok is kaptak szerepeket, és nem szociális okokból, hanem azért, mert – ha kisebb szerepekben is, de – még mindig nagyszerűen táncolnak. Az oroszoknál ez még inkább így van. Solymosi Tamás táncosként szerződésben volt az English National Ballet-nél, lehet, máig onnan veszi a példát. Csakhogy az egy turnétársulat, egy darálóüzem, az állandó utazást, azt a temérdek előadásszámot valóban nem lehet harminc felett bírni.

- Azért is cseréli szívesen a balettigazgató a hazai táncosokat fiatalabb külföldiekre, mert velük könnyebb bánni, jobban, „következmények nélkül" lehet terhelni őket, és ha elhasználódtak, simán meg lehet válni tőlük?

romeo1

Seregi - Prokofjev: Rómeó és Júlia

- Solymosi új együttest akar építeni, és ezt úgy képzeli el, hogy a régi társulat nagy részének (szólistáknak, kartáncosoknak egyaránt) esélyt sem ad a továbblépésre. Nem hogy nem kezeli a helyükön őket, hanem – valós minőségi indokok nélkül – lecseréli őket. Ő valahogy úgy képzeli az új együttes építését, hogy a régi tagokat – azokat a kartáncosokat, akik nyolc-tíz éve a hátukon viszik a repertoárt, és azokat az ismert szólistákat is, akikre bejön a közönség – pillanatok alatt háttérbe helyezi.

- Érdekes és jellemző az is, hogy Solymosi az együttes előtt soha nem mondta ki, hogy új együttest épít, de az ideszerződött külföldiek közül nem egy többször nyilatkozta, hogy a balettigazgató az épülő új együttesébe hívta meg.

- Azért is „jó" külföldiekkel dolgozni, mert nem beszélnek magyarul, nem tudnak vitatkozni, visszaszólni, nem ismernek senkit, nem tudnak semmit az együttes múltjáról. Solymosiról is csak azt tudják, hogy az életrajzában az olvasható, Nemzetközi Étoile, és ezért mindenki felnéz rá. A fiatal külföldiek tökéletes katonák, igaz, kicsit meg vannak vezetve, de éppen ezért is játszi könnyedséggel a magyarok elé tudnak kerülni. Sok magyar táncos megdolgozott azért, hogy komolyabb feladatokat is kapjon, akár úgy is, hogy a repertoárból már konkrétan betanult szerepeket, mégis több darabban frissen szerződtetett külföldiek kapnak inkább lehetőséget.

- Az érintettek nyilván megkérdezik, hogy miért döntött így? Mi a válasz ilyenkor?

- Néha elhangzik az a sztereotípia, hogy „mindenkit ki kell próbálni", de legtöbbször úgy zárja le a kérdést, hogy ő a balettigazgató, és mindent megtehet.

romeo2

Seregi - Prokofjev: Rómeó és Júlia

- Ha a balettigazgató valóban új együttest akar építeni, akkor – én mindig a jóból indulok ki – annak két logikus oka is lehet. Az egyik az, hogy van egy erős művészi koncepciója, víziója, és ahhoz új emberekre van szüksége. A másik kicsit prózai ok, de az állandóan nehéz helyzetben bizonyos mértékig muszáj akceptálni azt is, hogy nyilván olcsóbban, költséghatékonyan kell működtetni az együttest. Két kérdésem van: látható, ismerhető-e a balettigazgató markáns művészi koncepciója, illetve olcsóbb-e külföldieket szerződtetni?

- Hogy olcsóbbak-e a külföldiek? Nálunk az alapfizetések több mint tíz éve nem emelkedtek, viszont tavaly a szerepdíjakat 1,8-szeresére emelték. Ez azt jelenti, hogy az keres jól, akinek sok előadása van, és mint már mondtuk, a balettigazgató inkább az újaknak, köztük a külföldieknek ad szerepet és előadásokat. Nem hiszem, hogy bármelyik, külföldön már befutott szólistának érdemes lett volna feladnia az állását – kevesebb pénzért. Sokkal valószínűbb, hogy itt is elég jól keresnek, vagy legalábbis ezt ígérték nekik. És az is jellemző, hogy tavaly AliyaTanykpayeva kapta meg az igen komoly összeggel járó Étoile-díjat. (A kitüntetett művész a következő évadban húsz teljesített előadásért előadásonként ötszázezer forintot kap, tehát összesen tízmilliót, a fizetésén felül – a szerk. megj.) A balettigazgató azzal csal ide külföldről szólistákat, hogy sokat fognak táncolni és keresni, és ha ezt nem biztosítja, a külföldi egy-két szezon után odébbáll. Ez egy csapdahelyzet, melynek mi isszuk meg a levét, mert így mi, magyarok a saját hazánkban és a saját színházunkban jóval kevesebbet táncolhatunk, és kevesebbet is keresünk – és nem művészi okok miatt. Sőt! Az ugyanolyan jó, vagy éppen sokkal jobb fiatal magyar tehetségek nem kapnak lehetőséget, nem fejlődhetnek, egyszerűen megreked a pályafutásuk.

- Hab a tortán, hogy ezt a helyzetet úgy lehet magyarázni, hogy a „megszerzett" szólistát egekig kell magasztalni. Attól hangos az Operaház környéke, hogy a balettegyüttesbe világhírű, nagy sztárokat szerződtettek (egyébként ez egyáltalán nem igaz mindenkire), és közben mi háttérbe szorulunk, rólunk nem beszél senki, előadásunk is alig van.

- És közben nekünk nem is olyan jók a külföldiek, még a tényleg valamennyire világhírűek sem. A Magyar Nemzeti Balettnak ugyanis mindig az volt az erőssége, hogy társulat volt, a fiatalok láthatták a nagy elődöket, együtt dolgozhattak velük, saját stílusa volt az együttesnek. Most úgy esnek be ide kollégák, hogy azt sem tudják, hol vannak, Seregi László nevét sem hallották, aztán ha nem jön be a számításuk, egy-két év múlva továbbmennek, és jönnek helyettük újak, akikkel minden kezdődik elölről.

makr1

Seregi - Goldmark: Makrancos Kata

- Nézzük meg, van-e a dolognak jó oldala! Tehát újra azt kérdezem: látható új művészi koncepció, jár-e színvonal-emelkedéssel a külföldiek foglalkoztatása?

- A repertoárban egyre inkább olyan estek tűnnek fel, melyeket az előbb már említett Nagy Iván, a volt művészeti tanácsadó húsz-harminc évvel ezelőtt valamelyik együttesében már megcsinált. Ilyen például A trójai játékok és A szilfid bemutatása egy esten, amivel jó nagyot buktunk, mert már a harmadik előadáson alig volt néző az Operaházban. De ezt mindenki tudta előre, csak valamiért a balettigazgató nem. A szilfid – ebben a stílusban, modorban eltáncolva – már a világon mindenhol ciki, a premieren a nézők egy része szabályosan röhögött, én is alig bírtam visszafogni a kuncogásomat, pedig inkább sírnom kellett volna. Ez a darab a magyar nézőknek egyáltalán nem hiányzott a repertoárról, a Trójait pedig már évekig játszotta a Győri Balett. A víg özvegy című operett vitatható értékű balettváltozatát valószínűleg azért mutattuk be nemrég, mert Solymosi Tamás táncolt benne hajdanán Bécsben. De a szintén elég régi Etűdök felújítása is minden bizonnyal Nagy Iván tanácsára történt, csak éppen nem volt rá felkészítve az együttes. Akárhogy is volt, egyre inkább az látszik, hogy a teljes arculatvesztés felé tartunk. Saját koreográfiát alig játszunk, új, nekünk készült jelentős darabot nem mutatunk be, nincs már saját stílusa, nemzeti karaktere az együttesnek, a világ globális balettművészetének egyik középszerű, szürke üzeme lettünk. Nem akarom nemzeti hovatartozása miatt bántani egyik kollégámat sem, de nem egyszer szólítottak meg előadás szünetében a nézőtéren azzal a kérdéssel, hogy nincs elég magyar balerina? Miért kell annyi távol-keleti arcot látnunk a színpadon?

- De a balettigazgató tervei is elég furcsák. Jövőre állítólag másik Diótörőnk lesz, pedig a mostani egyedülálló a világon, ma is élvezhető, gyönyörű koreográfia, akárhányszor tűzzük műsorra, mindig teltházzal megy. Állítólag új Hattyúk tava is lesz, Rudi van Dantzigé, mely talán nem véletlenül nem megy sehol a világban – csak Hollandiában, ahol készült. De hát „új" darabok kellenek, legyenek akármilyen elavultak és rosszak, hogy új szerepekbe új táncosokat lehessen beállítani, a bevált saját, vagy már sajátunknak mondható repertoárdarabokat pedig a saját táncosainkkal együtt ki lehet dobni. Van azért értelmes elgondolás is, MacMillan Manonja elég régi koreográfia, de még mindig érdemes lenne megszerezni, mert remekmű. Kíváncsi vagyok, sikerül-e...

- A színvonal-emelkedés elengedhetetlen alapja egyébként a megfelelő, koncepció alapján felépített tréningterv, mely jelenleg szintén nem is létezik az Operaházban, sőt, állítom: rendkívül alacsony színvonalúak a gyakorlatok és a próbák. Ezt jelzik a rendszeres, súlyos sérülések is, melyek a rossz tréning és az ésszerűtlen-szükségtelen, egyenlőtlen terhelés következményei. Az Etűd-premier napján például a női kar jelentős része Rómeó-néptáncot próbált, karaktercipőben verték szét a lábukat délelőtt az egyik legnehezebb, klasszikus, spicc-cipős premier előtt. A próba egyébként teljesen felesleges volt.

- Van valamilyen hivatalos, vagy informális módja annak, hogy a színházon belül elmondjátok az észrevételeiteket, megbeszéljétek például ezeket a problémákat?

- Nincs semmilyen kommunikáció. Érdemben sem hivatalos, sem privát. Ha teljesen jóindulatúan, kollegálisan jelzünk valamilyen apróságot a balettigazgatónak, rögtön személyes támadásnak veszi. A főigazgatóhoz meg egyszerűen nem lehet bejutni, de valószínűleg nem is lenne jó vége, ha valaki ott panaszkodna.

makr3

Seregi - Goldmark: Makrancos Kata

- Rég hallottunk híreket sikeres külföldi turnékról. Pedig ha az igazgató nemzetközivé akarja emelni az együttest, ahhoz az is hozzátartozik, hogy a társulat rendszeresen vendégszerepel a világ jelentős balettszínpadain, ami még nem is olyan régen úgy is volt.

- Évek óta nem turnézunk. Most állítólag alakult egy meghívásunk, de a balettigazgató véletlenül vagy szándékosan akkora utazókeretet adott meg (a karból is dupla szereposztást írt be), hogy azonnal lemondták a meghívást.

- Teljesen úgy tűnik, hogy a balettigazgató nem szereti, sőt, nem túlzás kimondani, mintha gyűlölné az együttest és külön-külön annak tagjait is. Érthetetlen, de mintha mindenkinek rosszat akarna. Külföldön a külföldiekkel szemben a hazai táncosokat védik, például Németországban is, még mielőtt nyugdíjra lenne jogosult, simán kiteszik a magyar vagy más, nem német állampolgárságú táncosokat. Nálunk egyedülálló módon a saját táncosoktól akarnak megszabadulni, és velük szemben a külföldieket részesítik előnyben. Ennek nem lehet más magyarázata, mint hogy a balettigazgató nem szereti a sajátjait.

- Vagy esetleg konkrét haszna származik a külföldiek szerződtetéséből?

- Olyat nem feltételezünk, hogy a külföldieknek a bevételeik bizonyos százalékát le kell tenniük a balettigazgatónak, ha erre gondolsz. Haszon persze hosszútávon máshogy is származhat. Szerintem Solymosi arra tudatosan hajt, hogy ha most lekötelezettjévé válik egy csomó fiatal külföldi balettművész, akkor akárhogy is alakul a későbbiekben, mindig akad majd, aki meghívja őt balettmesternek, esetleg balettigazgatónak. Neki ez létkérdés lehet, mert ő hatvanöt éves kora előtt valóban nem fog nyugdíjat kapni. A nemzetközi összeköttetések a balett világában is így szerveződnek. Csakhogy ez sohasem a nemzeti balettművészet érdekeit szolgálja, hanem a karrierre, befolyásra és pénzre vágyó egyénét. Azt gondolom, hogy Solymosi most a magyar balettművészet (és a balettművészek) jövőjét játssza el a saját jövője érdekében.

- Lehet, ezek után feleslegesnek tűnik, de meg kell kérdeznem: szerintetek alkalmas Solymosi Tamás a balettigazgatói posztra?

- Nem.

- Egyértelműen nem.

- Szerintünk sem.

- Nem.

- És mit szeretnétek?

- Valaki mást helyette. Egy olyan felkészült szakembert, aki emberileg is normális, és nem a saját külföldi ázsióját akarja építgetni, hanem elsősorban velünk, magyarokkal akar rangos Magyar Nemzeti Balettet formálni. Leginkább azokkal a kitűnő leendő művészekkel, akiket évről-évre a méltán Európa-hírű Magyar Táncművészeti Főiskola bocsájt ki. Mert az egy külön téma lehetne, hogy mindeközben a Főiskola meg – önhibáján kívül – sajnos a külföldnek képzi a balettművészeket a magyar adófizetők pénzén. Mert az ott végzett magyaroknak mostanság alig jut hely az Operaházban (ezért ők meg külföldön csinálnak karriert).

Ennyi a beszélgetés korrekt zanzája. Volt művészkollégáim még elmondták, hogy biztosak benne: az együttes magyar tagjainak szinte száz százaléka egyetértene az elmondottakkal, a már befutott, ismert szólisták és a fiatal kartáncosok egyaránt, sőt, nem egy külföldinek is kezd kinyílni a szeme.

A cikk publikálása után hivatalosan felajánlom Solymosi Tamásnak a reagálás lehetőségét.

2014. június 16.