Horeczky Krisztina: Margot Fonteyn kettős élete 2.
Száz éve született a brit balettikon – második rész
Az „ifjú barbár” Nurejev kimozdította a „komfortzónájából” az 1962-re minden értelemben válságba jutott, és a társulatban rendkívüli tiszteletnek, szeretetnek örvendő prímabalerinát.
„Vak Egerek”
A pálya legfőbb jellemzője, hogy több korszakra tagolható, nagy amplitúdójú csúcs- és mélypontokkal. A nemzetközi áttörés után egy évvel, 1950 júliusában bemutatott Tiresias nemcsak a társulat, hanem Ashton, Fonteyn és Lambert csúfos bukása is. A Constant Lambert második önálló balettzenéjére koreografált mű címszerepét a balerina Helpmannt követő partnere, Michael Somes táncolta. (Fonteyn úgy vélte, a legjobb éveiben Somes volt a partnere.) Richard Buckle, rettegett angol balettkritikus-táncszakíró a The Observerben megjelent„Blind Mice” (Vak Egerek) című írásában nem pusztán a darabról, hanem az RB művészeti vezetőségéről is lesújtó véleményt fogalmazott meg, kijelentve: a de Valois, Ashton, Lambert triásznak fogalma sincs, merre tartson az együttes.
Augusztus 21-én, két nappal a 46. születésnapja előtt elhunyt Lambert (1905-1951), nem pusztán az RB akkori történetének, hanem Fonteyn életének is egyik legfontosabb szereplője. A rendkívül művelt, nős, alkoholfüggő, csapodár-kurvázó férfi 1937-től 1944-ig volt a prímabalerina szeretője, szerelme ‒ „se veled, se nélküled” jelleggel, bántalmazó kapcsolatban. Intellektuálisan ő volt a legnagyobb hatással a 14 évvel fiatalabb lányra; olvasmányokkal látta el (pl.: Lady Chatterley szeretője), kiállításokra vitte, egyáltalában: kulturálisan kiművelte. Neki ajánlott balettzenéjét, az asztrológiai képletekre épített, személyes Horoscope-ot Ashton vitte színpadra 1938-ban, a főszerepben Fonteynnel és Somesszal. A balerina 1943 nyarán két hónapig volt távol az együttestől, abortusz miatt; bizonyos, hogy Lamberttől esett teherbe. Fonteyn önéletírásában Constant Lambert lábjegyzet; épp’ hogy megemlítődik a neve, en passant. A Roberto „Tito” Ariasszal 1955-ben kötött házassága előtt megsemmisíti a komponista összes, a tulajdonában lévő kéziratát/kottáját (más férfiakhoz fűződő emléktárgyaival együtt), és megszakítja az addigi szoros barátságot a férfi első házasságából született fiával. Az akkor húszéves Kit Lambert – majdani könnyűzenei producer, lemezkiadó, a Who együttes menedzsere – a búcsúebéden „burzsoá”-nak nevezi Fonteynt. A prímabalerina Lambert második házasságkötésekor szenvedi el az első súlyos lábsérülését, amely a férfi halálakor újul ki. Közel fél év kényszerszünet után tér vissza a színpadra, de 1952 novemberben diftériás lesz; hat hétig küzd az életéért a kórházban – nem tud lábra állni, sem beszélni. Koppenhágában épül föl, Vaganova segítségével.
1952-ben a társulat már 68 tagú, és az Ashton-műveken, valamint a balettklasszikusokon kívül Roland Petit, John Cranko, George Balanchine koreográfiáit is műsorra tűzik. Fonteynnek az 1940-es években nincsenek riválisai a társulaton belül, sem azon kívül. 1952-től azonban már jelentkeznek az új vezető táncosok: Beryl Grey, Violetta Elvin, Nadia Nerina, Rosemary Lindsay, Pauline Clayden – akik közül négyen is Aurórát táncolnak. 1954-ben Ninette de Valois három évet ad még Fonteynnek a pályán, és megteszi a Royal Academy of Dance (RAD) elnökének. Ez évben adja ki, majd cáfolja az együttes PR-osztálya azt a Daily Telegraphban megjelent(etett) sajtóhírt, miszerint egy éven belül visszavonul. 1956-ban megkapja a Brit Birodalom Rendje legfelső lovagi fokozatát (DBE); eztán Dame Margot. Keresményét a kétszeresére emelik. (200 fontot (cc.: 72 ezer Ft) keres hetente, ugyanennyit egy egész estés, és 100 fontot egy rövidebb darab után. Az RB vendégművészeként a társulat 1961-es, egyhónapos szovjet turnéján legalább 2000 font (cc.: 720 ezer Ft) a honoráriuma.) 1957-ben elhelyezik a bronzszobrát a Royal Ballet Schoolban, mely alkotást Lambert bátyja, Maurice Lambert jegyzi. Mindez azt a benyomást erősíti, hogy Fonteyn a királyi társulat patinás múltját reprezentálja, utat engedve a fényes jövőnek: Antoinette Sibley-nek, Svetlana Beriosovának, vagy a kanadai, tanulatlan Lynn Seymournak.
Az 1950-es évek közepétől a brit művészeti-kulturális életben alapvető fordulatot hoz John Osborne 1956-ban megjelent, és a londoni Royal Court Theatre-ben bemutatott színműve, a Dühöngő Ifjúság (Look Back in Anger). A színműíró az „Angry Young Men” (Dühös Ifjak) elnevezésű irodalmi, színházi, filmes irányzat vezéralakja lesz, drámája szellemi gyúanyagot biztosít a diákmozgalmaknak, -lázadásoknak. A brit balettéletben Kenneth MacMillan képviseli ezt az irányzatot, kezdetben az RB (turné)társulatának készített sötét tónusú, a nemiséget és a nyers erőszakot fő témává emelő egyfelvonásosaival. Az Anne Frank naplója adaptációjában, az 1958-as The Burrow-ban debütál múzsája, Lynn Seymour. Colette a Zsendülő vetés és az argentin Beatriz Guido La casa del ángel című írása inspirálta az 1960-as The Invitation-t, melyben egy polgári család kerti partiján ‒ a „nyílt színen” ‒ erőszakolja meg a Lányt (Seymour) az összejövetelre a feleségével érkező Férj (Desmond Doyle).
1952-ben Fonteyn a Sylvia címszerepében tündököl Somesszal, Az 50-es években a Fokin jegyezte Tűzmadár, A szilfid, a Petruska (női) főszereplője, és táncol Balanchine Ballet Imperial-jában is. 1958-ban vízinimfa az Ashton-féle Ondine-ban – úgy tűnik, ez lesz a hattyúdala. Balanchine együttese, a New York City Ballet társalapítója, Lincoln Kirstein az Ondine apropóján levelet írt barátjának, a fotográfus, díszlet- és jelmeztervező Cecil Beatonnek. Úgy véli, Fonteyn XIX. századi balettsztárnak láttatja önmagát ‒ ahelyett, hogy saját maga lenne. A szintén anakronisztikus Royal Ballet-nak nincsen intellektuális iránytűje, a Mariinszkijt majmolják, és nem tudják kielégíteni a XX. századi publikum igényeit.
1959-ben Margot Fonteyn a The Times-ból tudja meg, hogy vendégművésszé fokozták le. Előadásaira – reklamációjára fittyet hányva ‒ fölemelték a jegyárakat. Kikerült a „családból” ‒ így kívánták elérni, hogy partnerével, Michael Somesszal együtt visszavonuljon.
„Engem a rumba döntöget romba”
„Amíg nem mentem hozzá Titóhoz, fogalmam sem volt a színpadon kívüli életről. Hozzámentem, és megtudtam: én vagyok Mrs. Tito de Arias” – mondta egy 1990-es dokumentumfilmben. A Fonteynnél egy évvel idősebb panamai Roberto „Tito” Emilio Arias (1918-1989) nem csupán a prímabalerina ingergazdag magánéletére, hanem a megítélésére és a pályafutása alakulására is alapvető hatással volt. A spanyol-indiai fölmenőkkel bíró férfi nemzetközi jogászként végzett Cambridge-ben; ott, ahol multimilliomos apja, az olajvállalatot és hajózási üzletágat birtokló, újságtulajdonos Harmodio Arias is jogi diplomát szerzett. Az apa és a nagybáty Panama – gyorsan kirúgott ‒ elnöke is volt: előbbi 1931-ben és 1935-ben, utóbbi 1940-től 1941-ig, 1949-től 1951-ig, és 1968-ban.
Fonteyn és a balett-társulat 1937 májusában lépett föl a campus hagyományosan megrendezett „May Week”-jén a Cambridge Arts Theatre-ben.[1] A 18 éves balerina megpillantotta a Lecuona Cuban Boys Band élő műsorára rumbázó egyetemistát, és rögvest beleszeretett. A villámflört után a társastánc rongylábú ördöge eltűnt, a lány leveleit (benne a fotójával) nem válaszolta meg. Majd 1953-ban, az RB öthónapos észak-amerikai turnéjának New York-i állomásán váratlan bejelentkezett az ünnepelt szépségnél, világhíres prímabalerinánál. Az ENSZ képviselője a telefonban „Darling”-nak szólította a közel húsz éve nem látott/hallott nőt, majd – áthágva az elemi szabályokat ‒ megjelent a Metropolitan-beli öltözőjében a Csipkerózsika második szünetében. Fonteynt idézve: „kövér, nős, és van három gyereke”. Másnap a férfi megkérdi: miért nem megy hozzá? Vancouverbe érkezve 23 oldalas levél várja a prímabalerinát, „Mujer de mi vida” (Életem asszonya) címmel. (Olyan bornírt, mint a címe.) A balett iránt a legcsekélyebb érdeklődést sem mutató férfi eztán rendre három tucat rózsát küld az előadásaira, luxuséttermekbe viszi, Cartier-ékszerekkel halmozza el, és Fonteyn részt vesz a jachtkirándulásain az „Edmar”-on. Az évek során egy társaságba kerül – többek között – Winston Churchill-lel, a Kennedyekkel, Fidel Castróval, Arisztotelész Onassisszal, Husszein királlyal, John Wayne-nel, Charlie Chaplinnel, Maria Callasszal, Elizabeth Taylorral, Marilyn Monroe-val, Vivien Leigh-vel, Katharine Hepburnnel, Merle Oberonnal, Sammy Davis Jr.-ral, Red Skeltonnal, Danny Kaye-jel. A közeg nem teljesen újszerű a számára, mivel az 1950-es évek elejétől gyakorta vendégeskedik Korda Sándor „Elswhere” nevű jachtján, például Greta Garbóval, Graham Greene-nel. Mégis azt tartja majd lényegesnek megörökíteni az önéletírásában, hogy a középosztálybeli Peggy Hookhamből hogyan lesz Dame Margot Fonteyn de Arias, bekerülve a világ társasági életnek legfelső ezerébe, a „jet set” kategóriába.
A kapcsolat elején de Valois elszánt arccal rohant oda a színházi foyer-ban Ariashoz: „ – Annyira örülök a hírnek! Margot-nak szüksége van egy horgonyra.” „ – A fenébe is, Asszonyom. Én nem egy »horgony« vagyok!” – így a válasz. A prímabalerina évekig kategorikusan tagadja a sajtóban, hogy feleségül megy Ariashoz, akivel 1955. február 6-án köt házasságot Párizsban, a panamai konzulátuson. Dr. Roberto Arias ez évtől 1959-ig Panama londoni brit nagykövete. A feleség neve, presztízse tekintélyt ad a konzulátusnak, közmegbecsülést a férfinak. Akit ‒ Nurejev személyi asszisztense, Joan Thring szavaival ‒ „mindenki egyértelműen szar alaknak tekintett”. „Arany karkötő, pomádés haj, sekélyes bőbeszédűség, latin sárm” – summázott Ashton, aki bár boldogan tartózkodott a jachtján. Mások szerint „csöndes szörnyeteg – egy lusta kisgyerek vonzerejével”. „Tito a gyereke – aki sosem volt Margot-nak” – mondta Fonteyn édesanyja. Ami kétségtelen: a senkit sem tisztelő, útszéli modorú szerencsejátékos és szoknyapecér zavaros politikai ügyletekkel, pénzmosással foglalatoskodott, részt vett illegális fegyverkereskedelemben, bordélyházak fenntartásában. Okosnak mondták – minden gyakorlati érzék híján. Legfontosabb kliensei: a barátja, John Wayne, Errol Flynn és az olajszállító tartályhajó flotta-tulajdonos Arisztotelész Onassis. „Segítek gazdag embereknek biztonságos helyen tartani a pénzüket” – felelte egyszer a feleségének a tevékenységét firtató kérdésre. 1961-re Maria Tallchief és Fonteyn a világ legdrágább prímabalerinája. Arias „Diana” néven offshore-céget alapít a neje Egyesült Királyságon kívüli keresményeire-bevételeire – így jut(tat)va adómentes jövedelemhez.
A tornádó közepében ‒ a politika iszapjában
„Sosem volt normális az élete (…) Nem számít, hogy mennyire félt, bement a tornádó közepébe” – mondta Keith Money. A prímabalerina néhány évvel az Ariasszal kötött házassága után egyre abszurdabb helyzetekbe keveredik; egyszerre tűnik extravagáns botrányhősnőnek, és egy latin-amerikai politikai szappanopera szereplőjének. 1959-ben a férjével Kubába repül, hogy támogassák Fidel Castro karibi forradalmát Batista elnök ellenében. Áprilisban Panamába utazik, és részt vesz Arias újabb ámokfutásában: az ország autokratikus vezetője, Ernesto de le Guardia megbuktatására irányuló kudarcos puccskísérletben, Castro cseretámogatásával. Az Arias több napos eltűnésével, jachtja köddé válásával, hajója megsemmisülésével, tűzharccal, emberáldozattal megspékelt akció következtében Fonteynt letartóztatják, biztonsága érdekében VIP-börtönbe csukják, majd New Yorkba deportálják. (Mint írtam: ez évben minősítik vissza vendégművésszé.)
- június 8-án Tito Arias ellen fegyveres merényletet követ el barátja és harcostársa, Alfredo Jimenez. Egy kereszteződésnél négy golyót ereszt bele az autójával a kertvároson áthajtó férfiba – nem tudni, hogy szerelemféltésből (a nejének viszonya volt Ariasszal) vagy a meghiúsult politikai ambíciói miatt. A gyilkossági kísérletet csodás módon túlélő Ariast két hónapja választották be a nemzetgyűlésbe, ekkor indult volna el az aktív politikusi pályája. Közel két évig ápolják kórházban, mind a négy végtagja lebénult, kerekesszékbe került, a beszédét nehezen lehet érteni. Jimenezt 1966-ban nem ítéli el a bíróság a „hirtelen felindulásból elkövetett” bűncselekményért; Panamában azt beszélték, ez nem is állt Arias szándékában, mivel annyi mocsokság terhelte a számláját. 1968-ban Fonteyn és a mostohafia megbízza az Oxford Streeten székelő John Merry magánnyomozót, hogy a közelgő panamai nemzetgyűlési választások idején kövessenek el emberrablást Panama rendőrfőnöke, Bolivar Vallarino tábornok ellen. A magándetektívnek csekket is kiállító prímabalerina azzal a magyarázattal szolgált, hogy arról értesült, le akarják tartóztatni a férjét, akit ő csak biztonságban akart tudni. Tito Arias ezt hallván hangosan felröhögött, közölve, hogy Vallarinót 0-24 órában őrzik-védik. Amúgy a választáson nagybátyja, Arnulfo Arias győzedelmeskedett: 11 napig volt Panama elnöke. A sajtóban az 50-es évek közepétől egyre közönségesebb celebritásnak ábrázolt Margot Fonteyn akkoriban már a karikaturisták kedves témája – mint például a latin-amerikai elnökök megbuktatására szövetkező „balettmisszió” vezetője.
„Tényleg nem hiszek az iszapos művészetben és politikában” – erősködött. Az 1970-es években Dél-Afrikában lép föl az apartheid idején, és elfogadja több diktátor meghívását is; táncol a chilei Pinochet, vagy Fülöp-szigetek kegyetlen és korrupt elnöke, Ferdinand Marcos előtt is, meghitt barátságot ápolva annak (máig) hírhedett nejével, Imelda Marcosszal. A kincstárat kifosztó Marcos család feltételezések szerint cc. 13 milliárd dollárt, és több tonna aranyat helyezett el svájci bankokban. Ashton darabját, a Marguerite and Armand-t Marcos elnök születésnapi gáláján adták elő utoljára Rudolf Nurejevvel. A Fonteyn öltözőasztalára helyezett dobozkában smaragdból, gyémántból, rubintból, gyöngyökből készült karkötő volt. Előtte három évvel Nurejev egy limuzinban utazva nyitott ki egy Marcoséktól kapott ékszerdobozt, melyet a gyémántmandzsettával együtt átnyújtott a sofőrnek. Ledermedt barátnéja, Monique van Vooren kérdésére („‒ Mit csinálsz, Rudolf? Nem tetszik?”) úgy felelt: „‒ Tetszik. De nem kedvelem a forrását.”. Fonteyn a 70-es években Nagy Ivánnal táncolt a majdani panamai elnök, CIA-ügynök Manuel Noriega előtt, aki akkoriban drogbáró volt, és fegyverekkel üzletelt. 1989-ben az Egyesült Államok hadserege távolítja el a hatalom éléről. 1992-től ‒ az eredetileg kiszabott 40-ből ‒ 20 évet tölt börtönben kartellezésért, pénzmosásért, korrupcióért, gyilkosságokért.
„(There’s) No Business Like Show Business” ‒ Nurejev és Fonteyn
A vándoréletet kedvelő Fonteyn a vendégművésszé lefokozása után rengeteget dolgozik külföldön, 1960-ban egymást érik a gálaföllépései Belgiumtól Dél-Amerikáig. Az RB-val Japánban és ‒ immár hatodszor ‒ az USA-ban turnézik; ekkorra a (táv)házassága már válságba jutott.
- június-júliusában az RB a Szovjetunióban turnézik; a prímabalerina nem arat sikert, sőt, saját bevallása szerint pályája legrosszabb teljesítményét nyújtja Auróraként – vigaszként szolgál a bár épp’ betegeskedő Ulanova barátsága. Az együttes vezető magántáncosnőjét, a dél-afrikai Nadia Nerinát azzal a hírrel keresi a férje interurbán, hogy egy „Nury-valami” disszidált Párizsban. Így értesül a SzU-ban tartózkodó királyi társulat arról, hogy a Kirov Balett (ma: Mariinszkij Balett) ünnepelt és öntörvényű magántáncosa, Rudolf Nurejev június 16-án politikai menedékjoghoz folyamodott a Le Bourget repülőtéren, a Kirov első párizsi föllépésekor. Ő a hidegháború idején az első Nyugatra disszidált orosz művész – noha származása szerint tatár, és ez is volt az identitása.
Ez év késő őszén a 23 éves enfant terrible teljes titokban, Zygmunt Jasman lengyel táncos inkognitójával Londonba érkezik, hogy Fonteyn meghívására – Ulanova helyett ‒ föllépjen a Royal Academy of Dance RAD-gáláján; ekkor, 1961. november 2-án táncol először a 19 évvel korosabb prímabalerinával, A rózsa lelké-ben. Ninette de Valois eztán három Giselle-előadásra hívja meg a táncost abban a reményben, hogy Fonteyn karrierjét öt évvel meghosszabbíthatja. 19 év lett belőle. Nurejev, a cause célèbre 1962. február 21-én debütál a Giselle Albrecht hercegeként a Covent Garden színpadán. (Fonteyn egy évvel Nurejev születése előtt táncolta először a címszerepet.) Eztán lesz az RB vezető magántáncosa állandó vendégművész-státuszban, nagyjából a ’70-es évek közepéig.
Fonteyn és az őt fölszabadító, stimuláló Nurejev a legnagyszerűbb éveikben ‒ 1962-től cc. 1969-ig ‒ új közeget és nemzedéket szólított/hódított meg a balettel a világban. (Az RB-val és önállóan is a világot bejáró művészek Giselle-lel kezdődő csúcskorszaka Roland Petit 1969-es művével, a Pelléas and Mélisande-dal ért véget.) Eleven tömegszórakoztatássá tették az elitművészetet; a Covent Gardenben „a molyrágta pézsmabundát viselő, kettyent vénlányok” tipikus balettközönségét miattuk váltották fel a „sikongató bakfisok” rohamcsapatai – írta Richard Buckle. Az 1960-as években Nagy-Britanniában kitörő, majd Nyugat-Európán és az USA-n is végigsöprő „Rudimánia” idején Nurejev narkotikumszerű sztársága csak az akkori beat- és rockcsillagokéhoz hasonlítható. Clive Barnes szerint olyan időszak köszöntött be, amikor „a művésziesség jóformán másodlagossá válik a karizma mögött”. Nurejev megváltoztatta a publikum véleményét egy művészeti ágról, egymaga képes volt „megragadni a közönség képzeletét. (…) Az operában Maria Callasnak köszönhetően történt meg ugyanez… talán Nizsinszkij is ilyen volt.” Ashton nekik készített darabja, a Marguerite and Armand láttán Peter Brook bámulatos színészeknek minősítette a párost. Fonteynnek a negyvenes évei közepén nem csupán megerősödik a sztárstátusza, hanem idomul is a kor tömegkultúrájához. Ez a jelenség önmagában kivételes, főleg a balettszcénán belül. 1963-ban az RB New York-i turnéján (Csipkerózsika, A hattyúk tava, Giselle, A kalóz) előadásaikra a feketepiacon árulják a jegyeket, és rendőrség védi őket a rajongóktól. 1964-ben 89-szer hívják függöny elé őket a bécsi Staatsoperben A hattyúk tava után ‒ ezzel Guinness-rekorderek lesznek. 1967. július 12-én Damen szerint több mint 700, míg a 2007-es Nurejev-biográfia szerzője, Julie Kavanagh szerint több ezer hippi-virággyermek tartott szimpátiatüntetést értük csengőkkel, furulyákkal a San Franciscó-i Operaház előtt.[2] A showbiznisz-szereplővé vált kettős tökéletes szinkronban volt a korával, ezért is illesztették a többértelmű „bandwagon” szót (mely a zenészeket szállító vonat mellett divathullámot, korérzést jelent) a nevük mellé.
Ninette de Valois immár több mint 30 éve Margot Fonteyn karrierjének rendelte alá az együttes működését, majd Nurejev érkezésével immár ketten kerülnek kivételezett helyzetbe – az RB vendégművészeiként. Az 1963-as, kirobbanó sikerű Marguerite and Armand bemutatója után három nappal jelentik be de Valois visszavonulását. 1970-ig Frederick Ashton lesz az RB balettigazgatója, koreográfusként pedig megerősödhetne a gyökeresen más esztétikát képviselő Kenneth MacMillan – aki a legpotenciálisabb őrségváltó Lynn Seymourra és Christopher Gable-re írja-írná a darabjait. Egyetlen művet készített a számára érdektelen sztárduónak: az 1964-es Divertimentót Bartók hegedűszonátájára – melynek a Tito Arias elleni merénylet napján volt a bemutatója az angliai Bath Festival-on. Az egész nap baljós előérzetekkel küszködő, és majd sokkos állapotba került Fonteyn föllép a premieren ‒ Yehudi Menuhin hegedült. Csak másnap repült el a tudomása szerint az életveszélyen túl lévő férjéhez Panamába, miután az anyja megkérdezte tőle a telefonban: „mit gondol a világ, ha nem mész oda?”
Ashton az 1958-as Ondine után már nem Fonteynre építi a műveit: az 1960-as A rosszul őrzött lányt Nadia Neridának, az 1961-es The Two Pigeonst Seymournak, a Persephonét Beriosovának készíti. Az 1965-ös évad fő attrakcióját, a MacMillan-féle, eredetileg minden ízében kortárs Rómeó és Júlia címszerepeit pedig Seymour és Gable táncolná a londoni és a New York-i bemutatón. Gable az újságból értesül arról, hogy Ashton bejelentette a sajtónak: Fonteyn és Nurejev lép föl a világpremieren; övéké az első szereposztás. Az RB amerikai képviselője, Sol Hurok impresszárió gyakorolt nyomást a Királyi Operaház menedzsmentjére, így David Webster vezérigazgatóra, aki a premier előtt néhány nappal a házában közölte a döntését az összetört MacMillannel. A Rómeó és Júlia-affér a társulat történetének talán legszégyenletesebb, leverő következményekkel járó esete. Amelyben a színfalak mögött a Lynn Seymour érdekeit képviselni igyekvő, mégis sokak által könyörtelen dívának beállított Fonteyn vétlen volt – miként a Seymourt sokra tartó Nurejev is.[3]
Fonteyn és az évtizedek során táncművészeti intézménnyé lett Nurejev kapcsolatát arzenálnyi sajtóanyag és több tucatnyi könyv tárgyalja. A „Szent Szörnyeteg” egy, az Esquire-magazinban megjelent, 1990-es interjúban azt mondta, három embert szeretett egész életében: Erik Bruhnt, Fonteynt és Ashtont. (A dán Bruhn kora egyik legragyogóbb vezető magántáncosa, Nurejev táncos bálványa, mentora és egyetlen szerelme.) Érzékiségtől átfűtött, magnetikus erejű színpadi hatásukat egyszer úgy summázta: „(…) a publikumot lenyűgöztük ‒ azt hiszem, csakis azért, mert lenyűgöztük egymást”. A színpadon kívül is demonstratívan vállalt kölcsönös elragadtatás következményeként jegecesedett meg az a (bulvár)közhely, hogy a prímabalerina és a kielégíthetetlen szexuális étvágyú, homoszexuális partnere szerelmi viszonyban áll(t) egymással. E feltételezéseket nagyban táplálta az RB több tagja, valamint a fals híreket ipari méretekben gyártó-terjesztő, saját legendát fabrikáló Nurejev is. Akinek a 24 órában működő személyi asszisztense, Joan Thring képtelenségnek tartotta, hogy szex lett volna a partnerek között. Nurejev-életrajzában plátóinak minősíti a kapcsolatot Diane Solway és Julie Kavanagh is, míg Damen könyve és Tony Palmer dokuja tovább dagasztja a mítoszt. Ami kétségtelen: Fonteyn és Nurejev a színpadot vélte/élte meg a valódi világnak. „Szerelmi viszony sebek nélkül”, „Színpadon elhálva” – foglalta össze Erik Bruhn a partnernőjéhez, Carla Fraccihoz fűződő kapcsolatát, elhárítva a pletykákat. Meghatározása tökéletesen áll(hat) a Fonteyn-Nurejev duóra is.
A Roland Petit elnevezésével „ifjú barbár” Nurejev kimozdította a „komfortzónájából” az 1962-re minden értelemben válságba jutott, és a társulatban rendkívüli tiszteletnek, szeretetnek örvendő prímabalerinát; olyan, gyakorta durva, sértő hangot ütött meg vele szemben, amilyent rajta kívül soha, senki. Tudni, hogy nem mindig érte be a verbális bántalmazással. „Well… So, You’re a Great Ballerina. Show me!” – mondta neki debütálásuk, az 1962-es Giselle után, amellyel annak ellenére volt látványosan elégedetlen, hogy az első előadást 45 perces tapsorkán követte. Kikövetelte Fonteyntől, hogy fektessen bele több energiát az együttműködésükbe. Kérdezett, ajánlott, javasolt; eleven, intenzív és főleg egyenlőségre épülő partnerséget valósíttatott meg – ő diktált.
A fönti, klasszikussá lett előadásaikon/szerepeiken kívül nagy sikert arattak a Petipa-baletteket újragondoló, és önálló koreográfiával is jelentkező Nurejev darabjaiban: 1963-ban A bajadérban, A hattyúk tavá-ban, és a ’64-es Rajmondában. Roland Petit 1967-es op- és pop-art darabja, a Paradise Lost egyik epizódjában Nurejev fejest ugrott a két hatalmas, elnyíló, skarlátvörös díszletajak közötti résbe. Ez ihlette meg a Covent Garden nézőterén ülő rajongóját, Mick Jaggert, és a Stones logóját.
Mint minden egymáshoz közelálló embernek, nekik is megvoltak a maguk rítusai. A tapsrendnél a prímabalerina átnyújtott egy szál rózsát a partnerének – a virágot előtte megcsókolta ‒, amely gesztust Nurejev heves kézcsókkal viszonozta. Utóbbi eleinte komoly megütközést keltett a Covent Garden nagyközönségének soraiban. Az eredetileg képzőművész Keith Money leírja a róluk készített csodálatos fotóalbumában, hogy a tea-függő kettős minden próbateremben (is) kirobbant konfliktusát közös teázással igyekezett rendezni.[4] Azt mondják, Fonteyn úgy tudott bánni a megzabolázhatatlan, heves dührohamaival a környezetét terrorizáló, brutális és hisztérikus jeleneteket produkáló Nurejevvel, mint egy suttogó a vadlóval.
Damen kötete is világossá teszi, hogy a két, látszatra ellentétes természetű ember mennyi mindenben volt rokonlélek: szélsőségesen végletesek, kiváló a humoruk, fittyet hánynak a konvenciókra, elmennek a falig (és azon túl), rendkívül versengők és vagányak, extrém helyzeteket éltek meg együtt és külön-külön is, privát és szakmai életükben megtapasztalták a legnagyobb diadalt és a kétségbeejtő bukást. Nem szólva a még a fényképeken is átütő szexuális kisugárzásukról. A hímsoviniszta Nurejevnek Fonteyn volt a múzsája és a nőideálja; gyakorta mondogatta: „Margot-ban egy férfi elméje rejtőzik” – ami meggyőzően árulkodik arról is, mit gondolt a „női” elméről. Fonteyn egyik legjobb barátnéja, Ana Cristina Alvarado úgy fogalmazott: „A legtöbb ember A-fokozaton működik. Ők Z-fokozaton voltak.”
- január 10-én léptek föl utoljára Royal Ballet-produkcióban: a Rómeó és Júliá-t adták elő a Covent Gardenben.
(folyt. köv.)
- július 29.
[1] A Cambridge Arts Theatre-t a korszakos brit közgazdász, John Maynard Keynes alapította/építtette prímabalerina feleségének, Lydia Lopokovának 1936-ban. Az 1936 február 3-i nyitóesten föllépett, részt vett Fonteyn, Helpmann és Ashton is.
[2] 1967. július 10-én, a San Franciscó-i Operaházban tartott előadásuk után megszólította a párost egy Krisztus-szakállas férfiú, aki Paul Wesley-ként mutatkozott be, azt állítva, hogy a dublini Trinity College filozófia-szakán diplomázott. Kérdezte, vele tartanának-e a hippi-kerület szívében lévő hippitanyára? Nurejevet izgatta a hippimozgalom, így Fonteynnel elmentek vacsorázni, majd Cadillackkel hajtottak a Haight-Ashburyre. A helyszínen cc. 19-en voltak, majd egy rendőrségi razzia során lecsaptak rájuk. A hippikkel, és a Nurejevet az Operaháznál fölszedő szőke ifjúval együtt rabomobillal szállították őket a börtönbe – rendzavarás és marihuánabirtoklás vádjával. Az RB menedzsere, Vernon Clarke elintézte, hogy a sajtóban „narkócsillagok”-nak nevezett párost 330 dollár óvadék fejében kiengedjék. Később elegendő bizonyíték hiányában ejtették az ellenük (is) szóló vádakat.
[3] David Webster döntése hallatán Kenneth MacMillan idegösszeomlást kap, mély depresszióba zuhan. Lynn Seymour tanítja be Júliát Merle Parknak, Annette Page-nek, Antoinette Sibleynek és három hét alatt a szerepet önmagára formáló Fonteynnek. A Rómeó szerepét Nurejevnek is betanító Gable-lel majd a negyedik szereposztásban táncol, az ötödik estén. A bulvársajtó mindeközben azzal igyekszik lejáratni Seymourt, hogy a szerep miatt illegális abortuszt hajtatott végre. Ez igaz, és a történtekről Leningrádban értesülő férje, a Királyi Operaháznak is dolgozó Colin Jones fotográfus elhagyja. A londoni premieren 43-szor hívják a függöny elé Nurejevet és Fonteynt, a publikum tombolt, a kritika megosztó. A kopásos ízületi gyulladással is küszködő Christopher Gable sosem lép túl az eset okozta traumán, elhagyja a pályát és színésznek áll. MacMillan a Berlini Operaház balettegyütteséhez szerződik igazgatónak (ami bár nem megoldás számára), és vele tart Seymour is. 1970-től 1977-ig a skót koreográfus igazgatja az RB-t, és az éppen annyira briliáns mint zűrös életű Seymour lesz az RB csillaga. 1990 májusában a fiatal és koros táncosok megsegítésének lobogója alatt, valójában a súlyosan nélkülöző, halálos beteg Margot Fonteyn számára jótékonysági gálát tartanak a Covent Gardenben. A Rómeó és Júliát adják elő, címszerepben Sylvie Guillemmel és Jonathan Cope-pal. Az ünnepi vacsorán Fonteyn nyilvánosan kér bocsánatot Lynn Seymourtól a 25 évvel ezelőtt történtekért – Seymour hiába hajtogatja, hogy ez szükségtelen. „Hagyd abba, Margot! Hagyd már abba!” – szól rá, és hallgattatja el Nurejev.
[4] Keith Money: Fonteyn & Nurejev: The Great Years. Harvill, HarperCollins, 1994.,256 oldal.