„Summáját írom…”
Készül a MÁNE krónikája – 1. rész
„A MÁNE-jelenség érdekel minket, talán ezért fogunk keveset foglalkozni a MÁNE-val magával.”
Alapítványunk, a Líra és Logika Kulturális Alapítvány kiadásában 2021-ben a Magyar Állami Népi Együttes megalakulásának 70. évfordulójára MÁNE 70 címmel, e-könyvként megjelent egy tanulmánykötet, amely lapunkon most is mindenki számára elérhető (lásd: itt). Már akkor felmerült a gondolat, hogy 2026-ban, a 75. évfordulón valami olyasmivel kellene előállnunk, amely ez előző kötet méltó folytatása, de továbblépés is egyben. Így született az ötlet, hogy írjuk meg a 71-75. (2022-2026) évek krónikáját – ezúttal nem utólag visszatekintve, hanem a mindenkori aktuális jelenben szemlélve a MÁNE-jelenséget. Egyúttal illő szerénységgel kísérletet teszünk a krónika műfajának megújítására is, egy olyan műfaji keret megteremtésének céljából, amelyben a tudományos igényű, mélyenszántó gondolatok mellett természetesen megférnek az egyéni, szubjektív értékelések, a csapongó fantázia termékei, de még akár a jó sztorik és az izgalmas pletykák is.
Kivirágzott keresztfája / Fotó: Valuska Gábor / A fotó forrása a Bartók Tavasz Facebook oldala
A krónikakészítés munkálatairól lapunkon – készülő írások részleteivel – havonta be fogunk számolni, és mellette (kihasználva a nyilvános lehetőséget) ajánlani fogjuk az Együttes aktuális programjait. Elsőként részletet közlünk a kötetbevezetőből.
Kutszegi Csaba: „Summáját írom…”
Részlet a Bevezetésből
A krónika görög eredetű szó, a kronosz (idő) szóból képződött: khronikosz (idő szerinti). A középkorban vált jellegzetes történeti műfajjá. A krónikákban az eseményeket időrendi sorrendben, rendszerezés, magyarázat, összefoglalás nélkül jegyezték föl. Készítőik, a krónikások többnyire egyházi emberek voltak. A krónikában a valóság mondai elemekkel keveredik, ezért történelmi forrásként csak erős kritikával használható. A középkortól napjainkig a legkülönbözőbb szépirodalmi és tudományos művek címében használják a krónika szót, de manapság a krónika leginkább az alábbit jelenti: egy időszak eseményeit, valamely közösség élményeit, néha csak az ott keringő pletykákat naplószerűen, vagy ötletes érdekességgel, rendszerint tréfás hangon összefoglaló verses írásmű vagy újságcikk. Lásd például: heti, színházi krónika.
Releváns ma egyáltalán ez a műfaj? Szerintem egyre inkább. A tudományos kutatást persze egyáltalán nem veszélyezteti, nem konkurál vele, viszont feltételezi, igényli az olvasót. Utóbbiakhoz eljutni, megtalálni őket, sőt mi több, felkelteni az érdeklődésüket, és még kellemes perceket is szerezni nekik – finoman fogalmazva is napról napra nehezebb, embert próbáló feladat. A mai krónikások boldog őse a középkorban nyugodtan róhatta a sorait a pergamenre, milliós olvasótáborra ugyan nem számíthatott (sem százezer kattintásra vagy lájkra), de abban biztos lehetett, hogy a neki fontos személyek figyelmesen el fogják olvasni a munkáját, és jogosan sejthette azt is: még több száz év múlva is lesz olvasója. Konkurencia sem szorongatta, kapkodnia sem kellett. Nem úgy ma. Az információs szupersztrádák, az egyre gyorsabban behajózható világhálók korszakában a betűvető, mire körültekintően lejegyez egy mondatot, hat másik már publikálta is ugyanazt vagy egy hozzá nagyon hasonló tartalmat. Ebben a helyzetben a mai krónikás egyetlen vigasza az lehet (ha ez vigasz), hogy egy-két nap vagy óra múlva már a hat másikat sem olvassa senki, mert az információ pillanatok alatt elavul, és vele párhuzamosan az előbb még hírértékkel bíró iromány dögunalmassá válik. Verba volant, scripta manent – mondogatják már a XVI-XVII. század óta bizonyos bölcs emberek, de mára már az ő igazságuk is alaposan megkopott: ma már nemcsak a szó repül el, hanem az Internetre feltett írás is elszáll utána.
Tiszta forrás / Fotó: Csibi Szilvia / A fotó forrása a Müpa Facebook oldala
A ma krónikása – kölcsönös megelégedésre – csak úgy cselezheti ki a korát, ha (paradox módon) régi, bevált eszközökkel operál. Ez járható útnak tetszik, ugyanis régebben az emberek azért szerettek beszélgetni, mert kíváncsiak voltak arra, mit mond a másik. Manapság leginkább önmagunkra vagyunk kíváncsiak, egyetlen mentségünk, hogy akik „beszélnek” hozzánk (folyamatosan és „ezerrel” a legkülönbözőbb médiumokon keresztül) pontosan azt akarják elérni: higgyük el, hogy a tulajdonképpen egyforma, színtelen-szagtalan vagy indulatos és viszont indulatos információk zuhatagában mi magunk tudjuk eldönteni a legjobban, mi az értékes és mi a talmi, mi a Jó és mi a Rossz. Pedig éppen hogy fordított a helyzet: egyre kevésbé tudjuk eldönteni. Ezért inkább leszokunk a gondolkodásról, és hozunk egy nagy döntést: eldöntjük egyszer s mindenkorra, hogy kinek akarunk és fogunk hinni, és kinek nem. És onnantól bárki mondhat bármekkora badarságot, előállhat lopott, lapos és unalmas gondolatmenetekkel, el fogjuk hinni neki, akármit közöl – ha már előzetesen úgy döntöttünk, hogy elhisszük.
A szabad döntés jogát persze minden korban meg kell követelni magunknak, de nagyon nem mindegy, hogyan szerezzük be hozzá az információt, gondolkodunk-e egyáltalán a döntés előtt. Én például addig gondolkodtam, amíg végleg eldöntöttem, hogy az olyan mondatok, mint pl.: „Nagy sikerrel vendégszerepelt a Magyar Állami Népi együttes Dubajban…” nem nagyon fognak érdekelni, miközben igen kíváncsi vagyok rá, hogyan élte meg a vendégszereplés akár mellékesnek tetsző perceit is egy olyan művész (vagy művészetért tevékenykedő munkatárs), aki emberi hitelét tudásával, munkájával már bizonyította a közönségnek és a közösségnek. Más szóval: a hivatalos hírgyártók híreinél nekem sokkal fontosabb, hogyan éli meg az ember, hogyan élik meg a társulat tagjai a pillanatot, mire gondolnak közben (gondolnak-e egyáltalán valami lényegesre), átérezhető-e valóban az egyén szintjén hagyomány, jelen és jövő találkozása például Dubaj utcáin, tényleg kihallják-e a vájt fülű muzsikusok (és táncosok) a „a bartóki életmű néhány jellegzetes darabjából az arab és a magyar zene kapcsolódását”… Állandó kíváncsiságom tárgyaiként még számos egyéb kérdést megemlíthetnék.
Újév köszöntő - Te Deum / Fotó: NagyAttila / A fotó forrása a Müpa Facebook oldala
Meg fogjuk szólaltatni az idők tanúit, lehetőleg úgy, hogy elbeszéléseik ne csak az ötven vagy több száz évvel későbbi kutakodó filoszok számára izgalmas, hanem a mai olvasónak érdekes is legyen. A MÁNE-jelenség érdekel minket, talán ezért fogunk keveset foglalkozni a MÁNE-val magával. Azt mondják, a halak közül a repülőhalak ismerik legjobban a tengert, mert csak ők láthatják kívülről azt, csak nekik lehet fogalmuk hullámról, partról, égről, csillagról, napról. Az adatok, információk ténybeli igazsága, pontossága persze alapvetően fontos (a jelenség mélyéből is), de az egyénben hadd működjön a fantázia, keveredjen a valóság mondai elemekkel, és ne álljanak tőlünk távol a keringő pletykák és az ötletes érdekességek sem. A középkori krónikások nagyon jól tudták: a száraz, esetleg átmeneti időre mesterségesen felfényezett tények halmaza hamar eltűnik a történelem süllyesztőjében (legalábbis tanulmányozni, számon tartani csak a szakemberek fogják őket), a legendák viszont örökké élnek. És a legendákat nem, csak a tényeket lehet elferdíteni.
Aktualitás:
A Hagyományok Házában 2024. február 24-én, szombaton, 19 órakor a Nagyvárosi Vándorok című „Tánckoncert” lesz látható. Az est rendező-koreográfusa Farkas Máté, „Junior Prima Díj”-as, Magyar Bronz Érdemkereszttel kitüntetett, kétszeres „Aranysarkantyús” táncos, társkoreográfusa és asszisztense Borbély Beatrix, Harangozó Gyula-díjas, Magyar Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett táncművész, a Magyar Állami Népi Együttes örökös tagja.
Felidézzük kettejük korábbi közös munkáját az Akkor és most-sorozatból:
Madocsai lassú
2024. február 19.
