Az álmodozó én és a realitás
Beszélgetés Juhász Zsolttal a Duna Művészegyüttes 65. „születésnapján”
…a néptánc világában, ha valaki profi környezetben szeretne folyamatosan alkotni, annak társulatvezetőnek kell lennie.
A szakmában sokan ismerik a történetedet. Boldog, amatőr néptáncos éveidet élted Szegeden, amikor az egyik Zalai Kamaratánc Fesztiválon Mucsi János a válladra tette a kezét…
Miután az én két kísérleti koreográfiámat bemutattuk, kiültem a nézőtérre, hogy megnézzem a többieket. És akkor valaki megkocogtatta a vállamat. Mucsi János ült mögöttem, és mint később megtudtam, tetszett neki mindkét darabom. Megkérdezte tőlem, hogy van-e valamilyen ajánlatom. Először nem értettem, mire gondol, de átsuhant az agyamon, hogy ő mostanság vette át a Duna Művészegyüttes vezetését, és esetleg arra céloz, hogy odamehetnék profi táncosnak… A Duna akkor egy alakuló együttes volt, és János rögtön éreztette velem, hogy nemcsak táncosként, hanem alkotóként is számít rám, és ez nagyon kecsegtető volt.
Ennek megfelelően, ahogy bekerültél az együttesbe, hamar koreográfiákkal is jelentkeztél…
’92-ben kerültem be, és emlékszem, ’96-ban volt egy Táncra tánc című műsorunk, amelyben már hét koreográfiát én készítettem. Azért is mentem szívesen oda, mert nagyon tetszett nekem az a táncszínházi irány, amelyet János Mosóczi Istvánnal együtt akkor képviselt. Ott csinálhattam meg az Ajtók című táncszínházi előadásomat, amely a Kékszakállú legendája alapján készült.
Juhász Zsolt / A fotók forrása a Duna Művészegyüttes
Az egy kifejezetten kortárs, táncszínházi előadás volt, Rossa László zenéjére. De te autentikát tisztelő, Timár Sándor-követőnek vallottad magadat, és készítettél is autentikus koreográfiákat, lásd például a Méhkeréki táncokat. Aztán részleteket koreografáltál olyan kísérleti előadásokban, mint a Paraszt Dekameron, az Amazonok, Madonnák és még sorolhatnám, de még Mucsi János vezetése alatt mutattad be a Muszáj Herkules – Derengő, a Nomád szenvedély, a Kígyóballada, a Profana – Bartók hidak című esteket is. Táncolhattál, annyit és azt koreografálhattál, amennyit és amit akartál. Miért kellett együttesvezetőnek is lenned 2007-ben?
Amikor Mosóczi elment tőlünk, és a szakmai munka nagy részét én végeztem, János kinevezett vezető koreográfusnak. Aztán amikor ő is hirtelen távozott – november végén jelentette be, hogy januárban már nem lesz – gyakorlatilag már nem volt kérdés, hogy én fogom átvenni az együttes művészeti vezetését. Ezt egyszerűen közölte is velem az akkori igazgató.
Ez akkor egyfajta kényszer volt? Nem jelentett számodra művészileg előrelépést, több lehetőséget?
De. Mert a néptánc világában, ha valaki profi környezetben szeretne folyamatosan alkotni, annak társulatvezetőnek kell lennie. Vannak persze a koreográfusok között kölcsönös ide-oda meghívások, de a legjobb, ha van egy saját együttesed.
Művészeti vezetőként az első koreográfiád a Tavaszi szél volt. Ebben észrevehetők a korábbi stílusjegyeid, de a darab mintha egy összegző és egyben előremutató ars poétika is lenne. Tudatosan meg akartad mutatni az utat, amerre együttesvezetőként indulni akartál?
Juhász ZsoltAbszolút így volt. Mucsi János vezetésével sok dolgot kikísérletezhettünk, nagyon erősen hatott ránk akkor a kortárs világ. De aztán azt gondoltam, hogy szeretnék visszatérni a bartóki gondolathoz, a tiszta forráshoz. Tulajdonképpen ugyanazt, amit korábban meghívott kortárs koreográfusokkal, az ő mozgásnyelvükön csináltunk meg, tiszta néptánccal próbáltam létrehozni. A lehető legkevesebbet akartam változtatni a megörökölt, csodálatos néptánc-matérián, de úgy igyekeztem formába önteni a koreográfiáimat, hogy az eredmény kortárs színház legyen.
Aranyág, Örökkön örökké, Magyar anzix – például ezek az alkotások sorolhatók a Tavaszi széllel kezdődő vonulatba.
Ezek valóban hasonló gondolkodásmódból fakadó darabok, de remélem, az alapvető szemléletem a többi koreográfiámon is meglátszik. Egyébként nálam szinte mindig az előző munkából fakad a következő. Még az aktuális darabon dolgozunk, amikor jön egy heuréka-pillanat, és eszembe jut egy ötlet, amelyből megszülethet a következő bemutató. Ez eredményez egyfajta kontinuitást.
Ezekben az alkotásaidban valamilyen módon és formában a múlt találkozik a jelennel, ősi rítusok, régi szokások jelennek meg a színpadon, melyekkel aztán a jelenünket szembesíted. Mi alapján döntöd el azt, hogy mikor melyik tájegység táncaihoz nyúlsz?
A táncok „úgy jönnek” a hangulathoz, érzésekhez, látványhoz. Egyébként általában arra törekszem, hogy a teljes magyar táncnyelv-területet megvillantsam, ez egyfajta hagyomány a műsorszerkesztésben. Szeretem, ha arányosan megjelenik a három nagy táncdialektus, melyeket még Martin György határozott meg: a dunántúli, a tiszai és az erdélyi.
Tavaszi szél
A Tavaszi szél látványvilága a hagyományos folklórműsorokéhoz képest ma is határozottan korszerűnek hat. A zenekar hátul egy sorban, mögöttük kortárs képzőművészeti vetítés, előttük fehér, kör alakú tánc-, illetve játéktér… Mennyire volt ez újszerű 2007-ben?
A folyamatosan kísérletező kortárstánc-színház erősen hatott rám. Azt lehet mondani, hogy minden szembejövő újdonságot szerettem volna beépíteni a műveimbe, persze csakis akkor, ha az alapelképzelésbe és a dramaturgiába belefért. Még most is, ha meglátok egy érdekes installációt, rögtön elképzelem a koreográfiámban. Ebben persze a képzőművész énem is benne van. Nagyon erősen képekben gondolkodom, más koreográfusok inkább rögtön mozgásban. A koreográfiát gyakran a táncosokkal együtt hozom létre, de hogy milyen képeket akarok, azt mindig előre tudom.
Nálad az autentikus táncok nem olyan nyersen jelennek meg, mint egy gyűjtött anyagot bemutató folklórműsorban, hanem finom, artisztikus világban mutatkoznak meg, olyanok, mint egy mozgó impresszionista festmény…
Nálam a festészet az impresszionizmussal kezdődik, és ez biztosan meglátszik a színpadi világomon. Emellett például a Tavaszi szélben nagyon sok újjászületés-rítust táncolunk el, a természet újraéledését, stilizáltan, sokféle stilizált kosztümben. Ebben a közegben a táncok nem lehetnek trágyaszagúak. Maradva a hasonlatnál, azt szerettem volna elérni, hogy valamennyire legyen érezhető a trágyaszag is, de nemesen. Egyébként a parasztembereknek is volt igényük a szépségre, a mai profi táncosok mozdulatai pedig különösen kiműveltnek hatnak a színpadon.
Szegeden, városi környezetben nőttél fel, képzőművészetet tanultál. Vannak a felmenőid között parasztemberek, vagy jártál a környező dél-alföldi falvakba gyűjteni, folklórt kutatni?
Abszolút nem. Röviden összefoglalva, gyerekkoromban rám leginkább az osztálytársaim hatottak, főleg egy kislány, aki néptáncra járt. Miatta iratkoztam be 10-11 évesen a Szeged Táncegyüttesbe, ahol az első próbán minden eldőlt: meghallottam a zenét, megláttam a mozgásvilágot, és rögtön olyan érzés fogott el – ezt már utólag fogalmazom meg így –, mintha hazataláltam volna, mintha megtaláltam volna a közegemet, az identitásomat.
Magyar táncképek
És hogyan lettél Timár-követő, azaz hagyomány- és tisztaforrás-tisztelő?
A mesterem, Nagy Albert, a Szeged Táncegyüttes akkori vezetője elkötelezett Timár-hívő volt, nem is volt hajlandó mást csinálni. Ő kijelölte az utamat, azt mondta: érettségi után jössz a Szegedbe dolgozni, gyerekcsoportokat vezetni. Így is lett, egy valódi Timár-iskolában kezdtem el dolgozni. Fesztiválokra jártunk, rengeteget táncoltunk és rengeteg táncot láttunk. Én nagyon szerettem a tiszta, autentikus számokat, de mindig azok a koreográfiák tetszettek jobban, amelyekben volt valamilyen gondolat vagy színház is. Szóval, azt mondhatom, én nemcsak a Timártól tanultam közvetetten, hanem egy sor másik koreográfustól is, akiknek megismertem és megszerettem a munkáit. És itt most jöhetne egy hosszabb névsor, Györgyfalvay, Novák, Kricskovics stb.
2007 óta, mióta együttesvezető vagy, szabadon meghatározhatod a koreográfiai ars poétikádat, ki is alakult a saját, csak rád jellemző egyéni alkotói módszered és stílusod a műfajban. Emellett rendszeresen koreografálsz az 1999-ben általad alapított, kísérleti alkotásokat bemutató Duna Táncműhelyben. Ha a „Nagy Dunában” is bármit megcsinálhatsz, miért van szükséged a „Kis Dunára” is?
Lehet, kicsit furcsa ez a kettősség, 2007-ben fel is tettem magamnak a kérdést, hogy megtartsam-e a Táncműhelyt. Minden szakmabeli, akit megkérdeztem, azt mondta, tartsam meg, mert ott olyan dolgokat tudok létrehozni, amit a Nagy Duna színpadán nem engedhetek meg magamnak. A legtöbb nagydunás bemutatóm visszavezethető valamilyen kisdunás előzményre. Azért alakult annak idején a Műhely, mert állandó alkotói vágyban éltem, és ki akartam próbálni a kifejezetten kortársszínházi elképzeléseimet is. Szerettem volna bátrabban és szabadabban fogalmazni annál, mint ahogy akkor a nagy együttesben lehetett.
Magyar anzix
És ma mennyire lehet bátran és szabadon fogalmazni a Duna Művészegyüttesben? Ne érts félre, tudom, hogy senki nem szól bele a művészi munkádba, de ha csak az elmúlt néhány év bemutatóira gondolok, sorakoznak köztük az évfordulós-megemlékezős premierek. A teljesség igénye nélkül: szovjet hadifoglyok, reformáció, Trianon, Makovecz… Az e témákról szóló bemutatóid mindegyike színvonalas alkotás, a különböző részleteik látványvilága, táncanyaga, zenéje maradandó élményt nyújt a nézőnek, de azt gondolom, az ilyen témaválasztások nem nyújtanak igazán jó lehetőséget az egyéni, kortársszínházi kísérletezéshez, az alanyi költőiség megnyilvánulásához. Az ilyenekkel csak nagyon közvetetten lehet a mához szólni…
Kétségtelen: a koreográfusoknak van egy álmodozó énjük, amely minden éjjel színpadra álmodik valamit, és van a realitás, amikor is megérkezünk a földre. Ez utóbbiak közé olyan tényezők tartoznak, mint a financiális lehetőségek, a befogadó játszóhely, az együttes támogatottsága, a megszólalásmód keresése és mindezekhez kapcsolódóan: a piac. Én nagyon sajnálom, hogy a kísérletező néptánc-színháznak Magyarországon nincs akkora közönsége, mint a „nagy” néptánc-előadásoknak. A Duna Táncműhellyel játszottuk például Bielefeldben, egy fesztiválon a Barlangot, nyolc percig tapsoltak utána a hűvös németek, közben a lábukkal is dobogtak. Ha meg arra vagy kíváncsi, elmondom: az említett évfordulós előadások nagy része tulajdonképpen a fenntartó igényére, megrendelésre készült. De például a Héttorony, a Makovecz-darab kivétel. Az a saját ötletünk volt, később jött a hír, hogy Makovecz-év lesz, és lehet külön pénzre pályázni.
A Héttoronynak vannak nagyon látványos, populáris, már-már show-szerű tételei is. Erről is eszembe jut a nagy kérdés: mi lesz a néptánc jövője? Vajon lesz-e belőle a máról közvetlenül szóló, a ma emberét kortárs nyelven megszólító színház vagy más egyéb, izgalmas összművészeti jelenség? Avagy az országimázs részeként nemzeti kormányok kincstári művészetévé válik? Ezzel párhuzamosan lehet a show-biznisz része is, de az is lehet, hogy nemsokára bealkonyul a „divatjának”, és tánc-és kultúrtörténeti múzeumi emlék marad csupán…
Azt gondolom, külön kell választani a néptáncot és színpadi néptáncot. Néptánc, ugyanúgy, mint száz éve vagy tegnap volt, holnap és mindig is, állandóan lesz. Az újabb generációk mindig fel fogják fedezni maguknak. Ez olyan erős, magával ragadó jelenség, hogy mindig lesznek olyanok, akiket egyszerűen rabul ejt, ahogy az velem is történt. A néptánc „működik” a táncházakban, az ember életében, otthon, a mindennapokban… A színpadi néptánc más dolog. Ott az alkotónak is vannak elképzelései, és sokszor – ezzel szemben – a közönségnek igényei. Kétségtelen, hogy vannak olyan koreográfus kollégák, akik csakis a közönségigényeket akarják kielégíteni, és határozottan a show-biznisz felé mozdulnak el. Engem ez igazán sohasem érdekelt. Szoktunk viccesen-komolyan vitatkozni azon, hogy mi volt előbb: közönségbarát előadás vagy közönségigény a szórakoztatásra? Erre senki nem tudja a választ. Én azt tudom mondani, hogy mindig úgy szeretnék alkotni, hogy ennek a kulturális örökségnek, amelynek egyes kis motívumaiban is évszázadok, napjainkig formálódó, hihetetlen értéket képviselő szellemi lenyomatai figyelhetők meg, meg tudjak felelni a darabjaimmal. Arra törekszem, hogy az alkotásaimban olyan mélységek mutatkozzanak meg, mint amilyen mély ez a kultúra.
Héttorony
Direkt a végére hagytam a nem pusztán udvariaskodó, hanem legalább annyira célzatos kérdést: hogy vagytok mostanság?
Nem túlzás azt válaszolnom, hogy a Duna Művészegyüttes még soha ilyen jól nem volt. Még egy éve sincs, hogy tavaly ősszel az együttes saját székházat kapott, ahol minden körülmény adott a nyugodt, elmélyült munkához, és emellett anyagilag is konszolidálódott a helyzetünk. Jelentős fizetésemelést kaptunk, a költségvetésünkben produkciós keret is lett, tervezhetünk, nem vagyunk rászorulva a támogatókra. Saját, logózott buszunk is van, bármikor mehetünk vidéki fellépésre, amit nagyon szeretnek a táncosaink.
Soha rosszabb születésnapot! Ugyanis idén ünneplitek a megalakulásotok 65. évfordulóját. Májusban ünnepi gálaműsort adtatok a Nemzeti Táncszínházban, de még idén számos egyéb jubileumi meglepetést tartogattok, új bemutatótok is lesz. Mit szabad ezekről már előre megtudni?
A májusban tartott jubileumi gálaműsorunkhoz kötődött egy könyvbemutató is, hiszen Emlékeink 65 címmel kiadtunk egy nívósan összeállított albumot, amely gyakorlatilag az elmúlt 10-15 év művészi munkáját mutatja be. Valóban készülünk új bemutatóval még idén, ami a jubileum kapcsán azt a címet kapta, hogy Duna balladái – táncok és imák a Duna mentén. Ha már Duna-jubileum, akkor azt gondoltam, hogy idén legyen egy olyan új előadásunk, amelynek központi témája, eleme a Duna folyó. Ebben az előadásban természetesen a Duna Művészegyüttes szellemisége is meg fog jelenni, hiszen azt kívánja majd bemutatni, hogy maga a folyó szimbolikusan olyan kulturális híd és kapocs az ország keleti és nyugati része között, mint amilyen hidat képvisel a Duna Művészegyüttes a múlt és jelen között. Azt gondolom, hogy a Dunán át cserélődő kulturális javak nagyon izgalmas témát nyújtanak a koreográfusok, alkotó kollégák számára, így ez színvonalas lezárása lehet majd a jubileumi évnek.
2022. augusztus 22.
Az interjút Kutszegi Csaba készítette.
