Kortárs tánc, Mozgásszínház, Újcirkusz
Életmetafora
Beszélgetés Halász Glóriával /
Talán nincs még egy olyan műfaj, amelynek ilyen mértékben része a fantázia és a valóság, ennyire kiélezett, és ilyen súlyos tétje van, képes az élet és halál mezsgyéjén egyensúlyozni.
Halász Glória Cirkusztestvérek című egészestés dokumentumfilmje a 19. miskolci nemzetközi filmfesztiválon, a CineFesten debütált 2023. szeptember 3-án az FP Films gyártásában. A film a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ által megszervezett különleges magyar artistaosztály életét mutatta be, akik Kínában tanultak volna, de a körülmények miatt végül Kijevbe mentek. Az előadóművészet zárt világának különlegessége és emberi történetek közel hozása az a mixtúra, amely egyedivé teszi filmjeit. De hogy mi is a rendezői szándék… Erről kérdeztük.
Habár ennek a beszélgetésnek apropója a Cirkusztestvérek című film, nem lehet szó nélkül elmenni a mellett, hogy milyen gazdag táncírói, táncriporteri múltad van, és Három tánc címen a klasszikus balettről filmet is készítettél.
A táncnak valóban elég sok szegmensét bejártam. Először publikáltam, majd tíz éven át volt tánc tematikájú rádióműsorom és rovatom a Radio Q-nál, közben egy kortárs tánctársulatnál is dolgoztam kommunikációs menedzserként. A Nemzeti Táncszínházban beszélgetéseket moderáltam, illetve nemrég rendeztem is náluk egy táncszínházi nevelési előadást Tükörben címmel, amely a klasszikus balett világában játszódik. Balettnövendékekről és az ő útkeresésükről szól, akiknek fiatal felnőttként dönteniük kell, hogy merre indulnak tovább az életben.
A Cirkusztestvéreket a Mi ez a cirkusz? és a Három tánc című filmjeid után egy trilógia harmadik darabjaként is meg lehetne jelölni. Mit szólsz ehhez a felvetéshez?
Szeretek az előadóművészethez mint az élet metaforájához nyúlni, annak színeit megmutatni, legyen az cirkusz, tánc vagy zene, hiszen ezek a művészeti ágak és a szereplők sorsfordulatai az erőteljes kontrasztoknak köszönhetően leképezik azt, ahogy az élet útján haladunk. Az Alla Zingara című filmemet is ebbe a körbe sorolnám, amely a 100 Tagú Cigányzenekarról szól. Alkotói szándékosság nem kifejezetten volt ebben, de az biztos, hogy van egy erőteljes fókuszom a művészetekre, és az is hasonlóság, hogy a szereplők minden említett filmben valamilyen utat járnak be.
Miért a cirkuszhoz léptél újra?
A Nemzeti Cirkuszművészeti Központ elindított egy projektet egy különleges artista osztállyal, amelyről még az elején értesültem. Akkor kapcsolódtam be, amikor még várták a jelentkezőket, csak a szándék volt meg egy speciális képzés elindítására. Az út eredetileg Kínába vezetett volna, a sors különös játéka, hogy éppen onnan indult el a Covid-járvány, amely később elbizonytalanította az utazást. A diákok útja végül Kijevbe vezetett, az ottani Cirkuszművészeti Akadémiára. A cirkuszhoz egyébként gyermekkorom óta van kötődésem, készítettem filmet többek között Dr. Lala bohócdoktorról, a Recirquel Újcirkuszi Társulatról, illetve a Richter Főnix portrésorozat keretében egy artista lányról. Igazából nem is feltétlenül én keresem az ilyen jellegű témákat, előfordul, hogy azok találnak meg engem. Talán nincs még egy olyan műfaj, amelynek ilyen mértékben része a fantázia és a valóság, ennyire kiélezett, és ilyen súlyos tétje van, képes az élet és halál mezsgyéjén egyensúlyozni.
Abban talán lehet párhuzamot találni a három film között, hogy egy előadóművészeti közösségben valamilyen konkrét helyzet fejlődését, egy-egy helyzet kibontását mutatod be?
A Mi ez a cirkusz?-ban a Recirquel Társulat fiatal artistái a pályájuk kezdetén állnak, és készülnek A Meztelen Bohóc című előadásra, miközben személyes történeteket, traumákat osztanak meg, amelyeken átsegíti őket, amelyekben kapaszkodó számukra a cirkusz. A Három táncban a Táncművészeti Egyetem fiú hallgatóinak három generációja jelenik meg, de olyan módon, mintha egyetlen gyermeket látnánk, aki 10 évesen belép az iskola kapuján, majd 19 évesen elhagyja azt, kilép a világba, és egy színházhoz kerül. A Cirkusztestvérek esetében egy utazás a cél, illetve egy bizonyítvány megszerzése, ez a visszaigazolás a résztvevők számára, hogy van helyük a pályán, az egyik főszereplő meg is fogalmazza, hogy bár nem hittek benne, de a Kijevben kapott papírral be tudja bizonyítani, hogy artista. Ezeknek a titkos, zárt világoknak, a fiatalok lelki folyamatainak és a valóságnak az ütközése is hasonlóság a három film között, illetve, hogy a szereplők valamilyen utat járnak be.
Azt mondod, hogy az a fontos, hogy az ember önmagában hinni tudjon?
Az biztos, hogy akik 2020 elején elindultak ezen az úton, már nem ugyanazok, mint akik 2021 decemberében Kijevben befejezték a képzést. A Cirkusztestvérek három főszereplője, Krisztofer, Bogi, Ricsi és a többiek is mesélnek nehéz pillanatokról, hogy mi minden, akár családi tragédiák feszülhetnek egy-egy trükk mögött. És mégis mi lendíti át őket a nehézségeken? A kitartás mellett ehhez önmagukban és a cirkuszban is hinniük kell. De a film arról is szól, hogy a cirkusz egy olvasztótégely, ahol bárki lehetsz, aki lenni szeretnél, ahol mindenki egyenlő. A cirkusz testvérekké és családdá kovácsol olyanokat, akik más helyről, körülmények közül jönnek. A mi történetünk esetében ez többszörösen is igaz, hiszen amikor 2022 elején kitört a háború, a testvériség jegyében az ukrán diákok érkeztek meg Magyarországra.
Ez a történet előbb véget ér, mint ahogy a háború kitört volna.
Bár a filmünk nem erről szól, de az epilógusban természetesen megemlékezünk róla. Ez egy végtelen körforgás, a cirkuszban egymás kezébe adják a tudást, az ilyen tragédiák idején is erősíti ezt a globális közösséget, hogy mindannyian a cirkusz nyelvén beszélnek. A Kijevben készült felvételeket hátborzongató volt feldolgozni az utómunka során, hiszen az ottani hétköznapokat a maguk teljességében örökítik meg, és nem tudhatjuk, mikor folyhat majd ismét az élet ebben a mederben.
A nézőnek az az érzése, hogy elvezeted a kulissza mögé, ahova nem jutna el, sőt, akár a Három táncban és itt is megmutatod az oktatási rendszer működését.
Ezeknek a világoknak, rendszereknek elsősorban a személyes része érdekel, hogyan lendülnek túl a szereplők a kihívásokon, és járják a saját útjukat. Ezért is érzem, hogy ezek a történetek az élet metaforái. Bár speciális közegekben játszódnak, amelyeknek része az extrém terhelés, a fájdalmak, a hétköznapok akadályaival is éppen ezzel a hozzáállással érdemes szembenéznünk. Az előadóművészek ugyanis nem hátrálhatnak meg, minden körülmények között tovább kell menniük, akár adniuk valamit a publikumnak. A Cirkusztestvérek annak is tükröt tartott, ami a világban történt, hiszen többszöri újratervezésre és kitartásra volt szükség mindannyiunk részéről, beleértve a film alkotóit is. A szereplők megérkeztek oda, ahova indultak, kaptak valamit, amitől többek lettek, felnőtté váltak, de teljesen más úton, mint gondolták. Az élet sokszor pont ilyen váratlanul és öntörvényűen alakítja a maga ösvényeit.
Fontos jelenetnek gondolom, amikor a filmben – akárcsak a Három táncban – kiértékelik a gyerekek teljesítményét. Szándékos a párhuzam a két filmben?
Inkább az alaphelyzetből fakad, hiszen ezekben a művészeti intézményekben hasonlóan zajlik az élet. Azért lehetnek fontosak ezek a pillanatok, mert emlékeztetnek, hogy akár egy kívülről érkezett rossz visszajelzést követően sem szabad feladni az önmagunkba vetett hitünket és az álmainkat. A Cirkusztestvérek esetében ezek az értékelések, tanári értekezletek egyúttal visszacsatolások is voltak arra, hogy éppen milyenek a tervezett utazás kilátásai, van-e esély a megvalósítására.
Van bevált módszered arra, hogy ezek a zárt közösségek megnyíljanak számodra?
Hol vékonyabb, hol vastagabb falakat kell ledönteni, ami teljesen érthető, hiszen egy zárt világba kapunk beengedést. Először egyedül, stáb nélkül szoktam ismerkedni az adott közeggel, a szereplőkkel, majd a stábtagok egy része is csatlakozik hozzám, de technikai eszközök nélkül, hogy megszokják a jelenlétünket. Fontos számomra, hogy érezzék, nyitott vagyok, nem szeretnék rájuk erőltetni semmit, hogy tiszta szándékkal közeledem a téma, a közösség és az emberek felé. Kovács Gábor Dénes, a Baross Imre Előadó- és Artistaművészeti Akadémia igazgatója mindvégig nagyon támogató volt, amiért rendkívül hálás vagyok, az iskolában a biztonsági szabályok tiszteletben tartása mellett abszolút szabad kezet adott, enélkül nem jöhetett volna létre a film. A hétköznapokon forgató stáb négy főből állt, az operatőrből, a hangmérnökből, a kameratechnikusból és a rendezőből, ebben a felállásban utaztunk Kijevbe is.
A forgatás során mennyire tudtad tervezni a filmet?
Amikor elindul egy ilyen alkotófolyamat, természetesen muszáj tervezni, szükség van egy vázlatra, ha úgy tetszik, forgatókönyvre, hogy tisztában legyünk azzal, mi mentén haladunk. Előre, mondjuk, annyit lehet tudni, hogy az adott napon lesz egy vizsga, de azt, hogy aznap mi minden történik még, már a sors írja. Az iskolákkal csak a mérföldköveket tudjuk egyeztetni. A forgatás során az előkészítés mellett is közel 150 órányi nyersanyag keletkezett, az utómunka során ezt kellett részben az eredeti váz alapján feldolgozni, részben újragondolni, és kialakítani a végleges narratívát.
Az, hogy ki lesz a főszereplő?
Egy ilyen esetben általában már a kezdeti ismerkedés során kiderül, hogy kinek a személyes története illeszkedhet abba, amit a filmmel szeretnénk elmesélni, és mennyire érzékletesen tudja azt átadni. Milyen személyiség, természetesen viselkedik-e a kamera előtt. Már ekkor kirajzolódik, hogy kivel tudunk főszereplőként továbbmenni, de emellett, mivel egy közösségről van szó, mindenkire próbálunk hangsúlyt fektetni.
Sikereidet dokumentumfilmek adták, mégis többször nyilatkoztad, hogy nem tartod magad dokumentumfilmes rendezőnek. Hogy is van ez?
Elsősorban filmrendező vagyok, aki dokumentumfilmeket is készített, és biztosan készít majd a jövőben is, de emellett számos más műfajú alkotást is rendeztem. Bár őszintén tisztelem a klasszikus dokumentumfilmes, megfigyelői attitűdöt, úgy érzem, bennem ugyanannyira erős, ha nem erősebb a játékfilmes, történetmesélő megközelítés. A filmjeim dramaturgiája, hatásmechanizmusa, a bennük szereplő fikciós elemek is ebbe az irányba mutatnak.
Nem tudom nem szóba hozni Rupa butikja című filmedet, amely tragikus helyzetet mutat be, indiai nőket, akik savtámadáson estek át.
A Rupa butikjával is inkább a reményről, a túlélés lehetőségéről szerettem volna mesélni, nem annyira a tragédiáról. A film szélsőséges élethelyzeteket mutat be, olyan nőket, akik az őket ért savtámadást követően talpra álltak, a címszereplő például divattervező lett, más bollywoodi énekes, vagy egy kávézót menedzsel. Mindannyian egy divatbemutatóra készülnek, ezzel a szépség relativitását szerettem volna megfogni, hogy hol is lakozik az valójában, a lányok arcán vagy lelkében kell keresni. A többi filmemmel talán a kontrasztokon keresztül is rokonítható.
Milyen utóéletet terveztek a Cirkusztestvérek című filmnek?
A CineFesten tartott ősbemutatót követően tervezünk további egyedi vetítéseket, és szeretnénk hazai és nemzetközi fesztiválokon is bemutatni. A film nemzetközi forgalmazója az ORF-Enterprise, amely a Három tánc és az Alla Zingara című filmjeimet is képviseli. A Duna Televízió pedig a film rövidített verzióját fogja műsorára tűzni.
Most mivel foglalkozol?
Több éve fejlesztünk egy fikciós nagyjátékfilmet, amely valamilyen formában szintén kapcsolódik az előadóművészethez. Egy amerikai producer felkérésére nemrég fejeztem be egy kortárstánc-koreográfusról készített egész estés dokumentumfilmet, illetve más művészeti területekhez kapcsolódó munkáim is vannak. Igyekszem olyan felkérésekre igent mondani, amelyeknek valamilyen nemesítő szándéka van.
2023. szeptember 9.
Az interjút Varga Kinga készítette.