Az a bizonyos tiszta forrás
Készül a MÁNE krónikája – 3. rész
„A dalok az élet áramló forrásvizét csatornázzák be az emberbe, azt, amit nem az agy működtet, hanem sokkal mélyebbről jön, a tudatalattiban születik.”
Régi, a múlt század hatvanas-hetvenes éveibe visszanyúló vita a néptáncban, hogy „tiszta forrást kell-e játszani, avagy tiszta forrásból meríteni”. Ez a bon mot a néphagyományhoz történő hozzáállás dichotómiáját fejezi ki frappánsan, a zenetörténetben a kettősség, a vita, a szembenállás még régebbi, egészen Erkel Ferencig, Bartók Béláig, Hubay Jenőig vagy még messzebb nyúlik vissza. A „merítés” hívei a hagyományok számára új színpadi formákat keresnek, a velük szembe helyezkedők a népdalokat eredeti hangzásukban, a néptáncokat eredeti formájukban, koreográfiájukban és lehetőleg az eredetit másoló viseletben akarják megőrizni.
A zenetudományba és a közbeszédbe Bartók Béla által behozott fogalom 2022-ben újra előtérbe került. (Bartók egy általa gyűjtött román kolindából, azaz a pogány karácsonyi mondakör román népi verséből fordította a fogalmat magyarra, a Cantata profana szövegébe: „A lábuk nem lép / Tűzhely hamujába, / Csak a puha avarba; / A szájuk többé / Nem iszik pohárból, / Csak tiszta forrásból.”) A 2022-es év márciusában a Dubaji Világkiállítás magyar napjának gálaműsorába Tiszta forrás címmel készült összművészeti est – Káel Csaba rendezésében, Guessous Mesi, a Győri Balett és a Magyar Állami Népi Együttes közreműködésével. Idén áprilisban pedig a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében a török évad keretében az előadás „török változatát” mutatták be.
Egyetértek azzal a (szóban hallott) véleménnyel, hogy az estnek találóbb címe lenne az alábbi: Tiszta szándék. Mert a merítés eredménye bármi lehet ugyan, de szerintem is aggályos „Tiszta forrás” címmel illetni azt az „összművészeti estet”, amelyen kortárs balett, autentikus és újító néptánc, egyik változatban eredeti arab, a másikban eredeti török dalok, Bartók-kompozíciók és friss kortárs zeneművek, valamint mindezek különböző kombinációi láthatók, hallhatók, érzékelhetők egy színpadon. Bár állítható, és elméletben akár bizonyítható is, hogy az est mindegyik motívuma inkább közvetetten, mint közvetlenül tiszta forrásból származik, de reálisan nézve, ekkora és ennyiféle anyaggal az alkotóknak maximum tiszta szándékuk lehet, és már az sem kis teljesítmény. De ami a lényeg: bármilyen átalakuláson is mentek át az eredendően tiszta forrásból származó folklórelemek, az est zene- és táncanyaga egységesen magas színvonalat képvisel.
A Tiszta forrás-est különleges színfoltja Guessous Majdan Mária „Mesi” éneke. A magyar-marokkói népdalénekes és zeneszerző más műsoraiban is „közösségbe integrálja” a magyar, török és arab népdalokat, és ha nem is e dalok legeredetibb formáját mutatja meg, a tisztánál is tisztább ősforrásból merít, amikor szinte hihetetlennek tetsző dallampárhuzamokat és -kapcsolatokat tár fel a három nép énekeinek, zenéjének dallamvilágában. Lehet, a jövőben a folklórkincsünk megőrzésének elsődleges módja nem a színpadi múzeumba helyezett tiszta forrás őrizgetése, hanem a hagyományokra támaszkodó, tiszta szándékon alapuló aktuális közösségteremtés lesz. A múlt így szolgálhatná a jövőt.
Részletek a Guessous Majdan Mária „Mesi”-vel készült Krónika-interjúból:
A honlapod Utam című menüpontjának első mondata így hangzik: „Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy egyszerre két, egymástól távol eső kultúra gyermeke lehetek.” Erről a továbbiakban annyit tudhatunk meg, hogy magyar-marokkói vagy. Én többre is kíváncsi vagyok, ha nem titok. Hogyan születnek Debrecenben magyar-marokkói emberek?
Édesanyám és apukám, mindketten a Debreceni Egyetemre jártak, ott ismerkedtek meg. Apukám nagyon nyitott ember volt, szerette Magyarországot, sajnos már nincs közöttünk. Nem éltem vele sokat együtt, mert a szüleim hároméves koromban elváltak, de már gyerekkoromban is intenzíven vágytam erre a kulturális örökségre, amit tőle kaptam: a marokkóiságra. A marokkói gyökereim – annak ellenére, hogy nem ott születtem és nőttem fel – a mai napig fontosak számomra, sőt talán egyre fontosabbak, és ezt igyekszem szépen összehangolni a magyarságommal. Ez kihívás, de sok gyümölccsel, csodával járó út. A magyar nagyszüleim (a marokkóiakat nem ismertem, csak a nagymamámmal találkoztam néhányszor Marokkóban) nagyon sokat énekeltek nekem. Én mindkét gyökérből vagy forrásból igyekszem felszívni az értékeket, számomra ezek egy kicsit sem mondanak ellent egymásnak. És ebben a zene nagyon sokat segít…
Akkor először magyar zenével találkoztál, ismerkedtél. Úgy fogalmazol a honlapodon, hogy a népzene adott neked kulcsot önmagad és mások megismeréséhez…
A dalok az élet áramló forrásvizét csatornázzák be az emberbe, azt, amit nem az agy működtet, hanem sokkal mélyebbről jön, a tudatalattiban születik. Ez a zengő valóság (ami a népzenén keresztül nyílt ki számomra) otthon, vagy éppen a színpadon valóban kicsi korom óta válaszokat közvetít nekem. A fogékonyság a népzenére, a „fül” a nagycsaládon túl nálunk két ember zengő hangjához is köthető. Az egyik a Nagyapám, Dr. Seres Géza, aki csodálatos ember, orvos volt Nagylétán, majd Debrecenben. Ő a „Tiszta udvar, rendes ház” mozgalom atyja. Sokat tett a szegény cigányokért, tanította a higiéniát, befogadták a putrikba, és mindeközben rengeteget énekelt. A Zeneakadémián az ő repertoárjából írtam a szakdolgozatomat. Támogatták, pedig nem csak népdalokat énekelt. 104 évet élt. A repertoárja is átölel egy évszázadot, fémjelzi élete nagy eseményeit. A másik pedig nagybátyám, Dr. Seres Péter, aki az egykori Délibáb népzenei együttesnek volt oszlopos tagja.
2023 decemberében felléptél a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében a török évad nyitógáláján, most, 2024 áprilisában pedig ugyanott, a Magyar Állami Népi Együttes és a Győri Balett Tiszta forrás című műsorában szerepeltél – szintén török dalokkal. Az egész életművedre jellemző, hogy a magyar, marokkói irány mellett nagyon erős benne a török vonal, a török hatás…
Elég sok negatív sztereotípia él bennünk a törökökről, nyilván már a hódoltság óta, én is sokáig elhittem, hogy a törököktől félni kell, nem szabad közel menni hozzájuk, mert elrabolják a lányokat… (nevet) Aztán a Zeneakadémia Népzene Tanszékén volt egy olyan óránk, ami „A magyar népzene keleti kapcsolatai” címet kapta. Dr. Sipos János volt a tanárom, aki Bartók nyomán folytatja a török népzenei kutatásokat. Ő ismerte az arab gyökereimet, értékelte a nagyfokú érdeklődésemet. János, valamint Vakler Anna és Kobzos Kiss Tamás tanáraim biztatásának, segítségének köszönhetem, hogy kijutottam Törökországba és egy csodás szemesztert tölthettem Isztambulban. Kulcsember volt az egész út sikerében még Dr. Erdal Şalikoğlu is, aki az Isztambuli Magyar Kulturális és Baráti Társaság alapítója. Nagyon hálás vagyok neki is. Ott aztán hatalmas élmény volt, hogy körbeölel egy, a magyarhoz és a marokkóihoz is hasonlító kultúra, szívom magamba a nyelvet, a zenét.
A magyar mellett anyanyelvi szinten beszélsz arabul és törökül is?
Nem, nem. Arabul is beszélek, kommunikálgatok, de törökül sokkal jobban tudok. A dalok miatt is nagyon fontos a töröknyelv-tudás, hiszen a közönségem nagy része török. De mivel szeretnék arabból, franciából is fejlődni, a kis családommal az év felét Marokkóban töltjük. Ingázunk Európa és Afrika közt, illetve igyekszünk minden évben hosszabb időt Törökországban is eltölteni. Így kerek a világ most nekünk.
[…]
Te személyesen találsz hasonlóságokat a magyar és az észak-afrikai népzene között?
A férjemmel kerestünk magunknak zenei mestert Marokkóban, Fezben. Nekem a családi, a Guessous-györekeim Fezbe vezetnek. Mórok voltak az őseim, az ibériai félszigetről vándoroltak Marokkóba, tehát andalúziai arab vér csörgedezik az ereimben. Régen Fez volt Marokkó fővárosa, ahol még most is nagyon érdekes, „középkori” állapotok uralkodnak – a legpozitívabb értelemben. A hagyományos közösségek még működnek, élnek a mintázatok. Amelyek egyébként nekem erős hasonlóságot mutatnak az egykori magyar falusi élettel, ezért is hatalmas ajándék, hogy Marokkóban élhetünk. Olyan ott lenni, mintha visszautaztunk volna az időben. Itthon én nem kaphattam meg ezt a „falusi minőséget”, a régi értékőrző életmód mintáit. Ott ezt megkapom. Rengeteg a hasonlóság a kettő között.
Ez az értékek, a régi, szinte ősi együttélési módok hasonlóságai. Ilyenek zenében is vannak?
Amikor megtaláltuk a mestert Fezben, először elkezdtünk együtt improvizálgatni. Elképesztő erős zenét toltak az együttesével. És akkor meghallottam egy dallamot, és megdöbbentem: egy az egyben egy moldvai népdal párhuzama volt. Ez egy hatalmas „aha” élmény volt. Az a dallam azóta is törzshelyet foglal el a repertoárunkban. De van egy mezőségi dallam is, amely nagyon hasonlít egy marokkói dalhoz. Említetted a szakadékok felszámolását. Amikor ezeket a dalokat egymás után éneklem a koncerten, annyira átérzem, hogy nincs különbség közöttünk, testvérek vagyunk, akármennyire is nincs közös vérvonalunk, vagy vallásilag, kulturálisan távol is esünk egymástól, vagy másmilyen a bőrszínünk. Én ezt belül megélem. A saját magamra találásomban.
[…]
Magyarországon a néptáncosok évtizedek óta vitatkoznak azon, hogyan kell a hagyományt őrizni. Van, aki csakis a tiszta forrást szeretné látni a színpadon, van, aki szerint „csak” meríteni kell belőle – ez utóbbiak tehát a hagyományok új színpadi formáit keresik. Te mit gondolsz erről?
Ez ügyben megint csak Marokkóra tudok utalni. Én azt látom, hogy ott élik a hagyományt, nem őrzik. De itthon is vannak közösségek, ilyen az Állami Népi Együttes is, melyekben fontosak ezek az értékek. De ezeket nem hibernálni kell, hanem magunkban, magunknak újra kell szülnünk őket. És használni! Hogy milyen módon, az persze nem egyszerű kérdés, de erre csak azt tudom mondani, hogy a dalokban, amelyekről beszéltünk, benne van a válasz.
Budapest, 2024. április 16.
*
Aktuális, rövid videó-anyagunkkal most az Állami Népi Együttes legközelebbi előadását, az Édeskeserű című erdélyi táncantológiát ajánljuk, mely lehengerlő táncalkotás egyebek mellett az alábbi kérdést is felteszi: Kaphat-e biztatást (tudniillik a hagyománytól – a szerk. megj.) az identitásában bizonytalanná váló, a kultúrák zűrzavarában tébláboló ember? Nézzék meg az előadást, garantáljuk, hogy választ kapnak a kérdésre.
Az előadás megtekinthető április 26-án és május 10-én a Hagyományok Háza színháztermében
Az interjút készítette, a cikket írta, szerkesztette: Kutszegi Csaba.
2024. április 24.