Horeczky Krisztina: Ők a tangó
German Kral: Az utolsó tangónk (Ein letzter Tango / Un tango más)
A Nieves–Copes duó táncát nézni egyszerre megrendítő és fölvillanyozó: virtuozitás, elegancia, coolság, természetesség, játékosság, megbonthatatlan „borsó és a héja” egység.
„Szerintem mi voltunk a XX. és a XXI. század táncospárja” – közli María Nieves a róla és hajdani partneréről, Juan Carlos Copesről szóló portré-dokumentumfilm felütésében. Csak úgy nem? – imigyen fogadhatnák szakportálunk látogatói a fönti kijelentést. Másfelől: ha a világ legnagyszerűbb dokuinak seregszemléjén, a néhány hete harmadszor megrendezett Budapest International Documentary Festivalon (BIDF) filmkritikusi minőségemben is nem fogyasztom ipari mennyiségben a versenyfilmeket, pironkodom, de fogalmam nem volna Nieves és Copes létezéséről. Az argentin-német German Kral 2015-ös, a Berlini Filmfesztiválon is vetített, és számos elismerésben részesült munkája múlt héten került nálunk országos moziforgalmazásba. Az utolsó tangónk (Ein letzter Tango / Un tango más) megihletője a mű producere, Wim Wenders 3D-s mozifilmje, a Pina Bauschról forgatott 2011-es Pina. (Kral az egykori tanárával-mesterével, Wendersszel készítette a Velencei Filmfesztiválon debütált, 2004-es Música Cubanát is.)
Az egymással évtizedek óta nem kommunikáló, táncosként/tánctanárként külön-külön máig aktív María Nieves (1934. szeptember 6. – ) és Juan Carlos Copes (1931. május 31. – ) nem volt a XX. és a XXI. század legnagyobb táncospárja. Viszont bizonyosan az egyik legnagyobb volt, ezért olyan panteoni legendákhoz mérhető, mint Ginger Rogers és Fred Astaire, vagy mint az Ének az esőben-t legalább ötször megtekintett argentinok idoljai, Cyd Charisse és Gene Kelly. Charisse, akinek Astaire a „The Leg” (A Láb) nevet adta, tizenévesen Gyagilev társulata, a Ballets Russes tagja lett, a kompánia volt egyben az iskolája is. Az említett (fél)istenekkel-(fél)istennőkkel ellentétben, és az uruguayi-argentin eredetű, improvizatív társas tánc folklórjellegéből adódóan Nieves és a mérnöki tanulmányait a táncra cserélő Copes önképző. Nincs még egy páros a táncszcénán, amely ennyi ideig működött együtt a színpadon: több mint négy évtizedig, 1955-től 1997-ig; ráadást az ismeretség és a szerelmi viszony ennél is régebbi. Nieves 13-14 esztendősen ment el a Buenos Aires-i Estrella de Maldonadóba milongára – szigorúan a nővére, s annak barátnői kíséretében. Az általa „a szegények örömének” nevezett hétvégi tangóesten/táncklubban látta meg az őt mágnesként vonzó Copest. Egy év múlva találkoztak újra az Atlantában: „Abban a pillanatban tudtam, hogy ráleltem a Stradivarimra” – mondja Copes az opus kulcsmondataként. Merthogy olybá tűnik, neki elsősorban a művészetét a leginkább minőségi formában szolgáló/közvetítő eszköz, afféle médium volt María, akinek jó ideig „a tánc csak ürügy volt” arra, hogy együtt lehessen a férfival. Ezért is, hogy Kral alkotása, melynek okkal lett Nieves a hőse-protagonistája, sokkal inkább fejlődés- mint karriertörténet, noha egyik sem akart lenni.
María Nieves
A játékfilmes elemekkel dolgozó, történetmesélős („story teller”) doku a beszédével is lehengerlő, gyakorta Psota Irénre emlékeztető Nieves szemszögéből mutatja be a pár tornádószerű, „se veled, se nélküled” magán- és munkakapcsolatát. Ha a főszereplők nem bírnának mázsás karizmával, és ha Nieves nem keltene olyan benyomást, mintha egy Fellini-, vagy egy Almodóvar-filmből lépett volna elő, belefulladnánk egy vacak, picsogós, affektált melodrámába. A duó fiatalkori alteregói, a balerinaalkatú, modellszépségű Ayelén Álvarez Miño és „a se hús, se hal” Juan Malizia steril és fotogén, esztétizált táncuk ugyanannyira professzionális, mint amennyire vértelen és kimódolt. A korosabb klasszisok megformálói, Alejandra Gutty (1976–) és korunk talán legnevesebb tangótáncosa, a filmszínészként is ismert, az évei számánál egy nemzedékkel fiatalabbnak tűnő Pablo Verón (1955–) kategóriákkal hitelesebb, formátumosabb, civilben is érzékibb ifjabb pályatársainál. A négyes tagjai nem pusztán megformálják a duót, hanem – és ez jó ötlet – beszélgetnek, csevegnek is velük. A régi fekete-fehér fotókat nézegetve, azonnal feltűnik nekik, amikor Nieves és Copes között tánc közben megszűnt a szemkontaktus (ami az egyik vízjelük volt), Gutty elmésen meg is jegyzi: „A kapcsolathiányuk kapcsolja össze őket”. Azonban ennél a hiánynál, amit a deszkákon egymás zrikálásával, válogatott átkozódással és tökéletesen megtévesztő mosollyal lepleztek, akkor már sokkal inkább összefűzte őket a tangó iránti csillapíthatatlan szenvedély, odaadás, elköteleződés. Más kérdés, hogy mint a keserűségének hangot adó Verón mondta, a páros, melyet Argentínán kívül is harminc évig úgy neveztek, „ők a tangó”, „érinthetetlennek” tűnt. Ki gondolta volna, hogy Nieves egy idő után – saját szavaival – gyűlölettel táncolt, és az mozgatta, hogy kitörve az alávetett helyzetből, a függőségi viszonyból, felülkerekedjen a férfin?
Juan Carlos Copes
Mivel a mesterkéltségre hajlamos író/rendező a kapcsolat privát vetületére, annak természetére, dinamikájára összpontosít, még felszínesen sem esik szó olyan alapvető szakmai tényekről, amelyeket más forrásból azért is munkás felkutatni, mert a páros pályafutása megdöbbentően aluldokumentált; így a világhálón alig van róluk archív felvétel. Bár viszonylag hangsúlyosan említik, az érzelmek viharában elsikkad, hogy miután kidobták őket az Atlantából, ahol a milongákon önálló stílust teremtettek, Copes elhatározta: fittyet hányva a divatáramlatokra (cumbia, rock), amelyek úgy jönnek-mennek mint a frontok, elterjeszti a lejárt szavatosságúnak mondott tangót az országban és a világon, akár az amerikaiak a dzsesszt. Astor Piazzolla (1921-1992) volt az, akivel 1959-ben kezdődő együttműködése révén sikerült megvalósítania nagyratörő küldetését, melynek pusztán az egyik eleme, hogy a táncos-koreográfus színpadra adaptálta a tangót. (Újításai egyike, hogy egy magas, másfélszer másfél méteres, vagy annál is kisebb asztalon ropta a mutatványnak már a gondolatától is rettegő Nievesszel.) A világ legismertebb bandoneón játékosának, kortárs komponistának el sem hangzik a neve a dokuban, de Copes honlapján kiemelten szerepel a személye. Vagyis a kettős jóval több világhírű, ikonikus tangópárosnál: hasonlóképp Piazzollához, a tangó nagykövetei, rendkívüli hatású kultúraközvetítők.
Ayelén Álvarez Miño és Juan Malizia
Az 1960-as években az észak-amerikai televíziós csatornák egyik legkeresettebb szereplői/vendégei, majd Copes nyolcvanas évekbeli show-ja, a több földrészen bemutatott, Tony-díjra jelölt Tango Argentino 1985-ben Broadway-szenzáció lesz, és kitör a tangóhisztéria. (A tangóláz nem csitult a ’90-es években sem, ennek egyik jele, hogy a Bolsoj Balett 1996-ban mutatta be Vjacseszlav Gordejev tangóbalettjét, keresett turnédarabját, a Piazzolla-zenékre komponált The Last Tangót.) Egy rang- és díjkóros ország lakójaként különösen furcsának tűnik, hogy a férfi hallgat a szakmai elismeréseiről, kitüntetéseiről, így arról is, hogy elnyerte az Amerikai Koreográfusok Díját Carlos Saura szóba sem hozott, 1998-as filmmusicale, a Tangó koreográfiájáért. A Vittorio Storaro fényképezte mozit a legjobb külföldi film kategóriájában Oscarra és Golden Globe-ra is nominálták. Sok más mellett Copes koreográfiát készített Piazzolla 1968-as tangóoperája, a María de Buenos Aireshez, és ő volt a mozgáskomponistája az 1997-es Entre Borges y Piazzolla (kb.: Borges és Piazzolla között) című összművészeti színházi darabnak, melyben Jorge Luis Borges (1899-1986) költeményeit használták föl. (Borges és Piazzolla több közös produkciót jegyzett, lemezt is kiadtak.)
Nieves és Copes olyan, mint a kontinenseket bekebelező hódítók; eljutva a Buenos Aires-i Broadway, az Avenida Corrientestől „A” Broadwayig, csak egymással csatáztak, miközben egy olyan műfajt képviseltek, amelyet „a lábak háborújának” is neveznek. A budapesti, nemzetközi dokufesztiválon a „Mert enyém is a titok” szekcióban vetített film két titokról rántja le a leplet: az egyik, hogy a páros az 1970-es évek elejétől már csak a színpadon találkozott egymással, kerülve a beszélgetést, a másik, hogy vajon mi vezetett az 1997-es, végleges szakításhoz? Ez utóbbi oka ugyanis Nieves előtt ismeretlen volt, és a doku egyik legügyesebb megoldása, hogy nem derül ki, vajon elmondták-e neki a forgatás során? (Azt gyanítom, nem.) Miután viszolygok a spoilerezéstől, jelzem, a következő mondatban ismertetem a szakítás mögöttesét. Copes neje – mint fogalmazott – „huszonöt évig tűrt”, majd ultimátumot intézett férjéhez: a japán turné után vagy véget vet a „Nieves-fejezetnek”, vagy ne is menjen haza. María számára a munkakapcsolat vége fölért egy mindenét elpusztító földrengéssel; a tangó addig egyet jelentett neki Copesszel, sosem volt más partnere. Mellékesen: természetesen ki lehet csikarni, ki lehet kényszeríteni egy döntést ultimátummal (noha nem bárkiből), de ettől még a föld leghíresebb tangópárosát úgy hívják, hogy Nieves és Copes (lásd még: Ginger és Fred, Tom és Jerry stb.) Ezért is fogalmazott Pablo Verón olyan pontosan, mikor azt mondta, a páros az érinthetetlenség benyomását keltette. Másképpen: mitikusak, ami gyökeresen más, mint a hírnév, a klasszis és a sztárság, viszont olyasmi, mint a golyóálló mellény.
Valószínűleg ezért is olyan bátor, magabiztos, kendőzetlenül őszinte a mindig csillogó szemű Nieves, akit az önazonosság és az igazság kimondásának fölszabadító ereje mellett főleg az tesz olyan lefegyverzővé, hogy mérlegelés nélkül vállalja az érzéseit, és mondja ki azt, amit gondol. Például, hogy mennyire csodálja Copest, akit bármennyire is szeretné, nem fogadhat a barátjává, hiszen az egy „szövetséget” rúgott fel; hogy hite szerint csak egyszer lesz szerelmes az ember az életben, „csak egyszer kápráztat el valaki”. És ha meghalna, majd újjászületne, mindent ugyanúgy tenne: „Tangótáncos lennék mindenekfelett. Mindent ugyanúgy tennék – csak nem lennék Juannal”. Copes mindeközben mismásol, az ízig-vérig mácsóságát demonstrálja: „Azt hitte, hogy az övé vagyok. Pedig ellenkezőleg, ő volt az enyém” – bonyolódik a tulajdonlással ötvözött szemantikai magyarázatba, a Las Vegas-i házasságkötés kapcsán pedig odaveti, az mindenhol máshol érvénytelen. Ám – mint a rendezőtől tudom – önéletrajzában kimerítően foglalkozik Nieveshez fűződő kapcsolatával, amelyet kimondottan tragikusnak ábrázol.
Juan Carlos Copes és María Nieves
A Nieves–Copes duó táncát nézni egyszerre megrendítő és fölvillanyozó: virtuozitás, elegancia, coolság, természetesség, játékosság, megbonthatatlan „borsó és a héja” egység. A galíciai bevándorlók gyermekeként négy testvérével szörnyű nincstelenségben felnőtt, az édesanyja nevelte, iskolázatlan Nieves maga a két lábon járó arisztokratikusság. Hamisítatlan díva. A doku egyik legremekebb pillanata, mikor a szakításuk évében beszédet rögtönöz egy külföldi gálán, azonnal a tánc után. Csodás fekete fellépőruhájában elmondja, hogy a tangó különlegességét a kommunikáció adja, és ez egyaránt fakadhat a szeretetből vagy a gyűlöletből. (Tudjuk, ekkor már rég’ nem váltott szót a civilben általa ignorált Copesszel.) Eztán úgy vonul ki a színpadról (mögötte Copes), pillantást vetve, majd több ezer wattos mosolyt villantva a publikum felé, hogy az önmagában performanszértékű. Az archív felvételt az alteregóival végignézve, közli: élete első beszédét látták, amely után útja egyenest a mosdóba vezetett, ahol elhányta magát. (Röhögés.)
Nem férne el az egójuk ebben a teremben – mondta German Kral a BIDF-en az Ódry Színpad nagyérdeműjének élete eddigi legnehezebb forgatásáról, legreménytelenebb projektjéről és az általa ismert legbölcsebb nőről szólva. Az utolsó tangónkban két, a nyolcvanas éveiben járó, valószerűtlen fizikai kondícióban lévő művészegyéniség vallott először és utoljára a nyilvánosságnak élete bizonyára legmeghatározóbb kapcsolatáról és a szenvedélyről, miközben a másodperc tört részéig nem éreztem bennük cinizmust, kiégettséget, közönyt, pózt, manírt. Két túlélőt látunk, akik azért váltottak ki olyan hatást, amilyent, azért is válhattak azzá, akikké lettek, mert a táncukban ott volt a sorsszerűség, az eleve elrendeltség. Hogy őket nem a szél sodorta össze, ahogyan nem is a szükségszerűség, egy éppen adódó helyzet vagy egy menedzser. Kral fogyasztóbarát filmje sokkal mélyebb, mint amilyennek szánták, és mint amilyennek tűnik. Az olyan, alig néhány másodperces jelenetek teszik emlékezetessé, mint amikor a Buenos Aires-i éjszakában Nieves taxival hajt át a városon, kinéz az ablakon, majd eztán bevágják az autóját vezető Copest, akinek tompa, fénytelen, fáradt a tekintete. És ekkor úgy érzem, mintha rajtakaptam volna, vagy mintha elcsípnék egy ösztönös elszólást, ami ellentmond mindannak, amit addig olyan rendíthetetlen magabiztossággal hajtogattak. Kevés ilyen szép, finom, emberi lelepleződést látni a gyöngyvásznon.
Forgalmazó: Vertigo Media
2016. október 21.