Horeczky Krisztina A lehetséges világok legjobbika
Jérôme Bel: Gala –
Hogyan teremthető közösség egymástól gyökeresen különböző emberekből?
„– Ti mind egyéniségek vagytok! (…) – Ti mind különbözőek vagytok!” – kiáltja Brian a Követőinek, akik bármit is állít, szolgai módon megismétlik azt. Nem újszerű fölfedezés, hogy a Monty Python mind a szkeccseiben, mind a mozifilmjeiben (így a Brian életében is) az emberi lét összes, legfontosabb jelenségét górcső alá vette, főleg az ún. civilizált nyugati társadalomra összpontosítva.
Fotók: Csányi Krisztina
Függetlenül művészeti ágtól és műfajtól: a kortárs művészetet érintő talán legégetőbb (krízis)probléma, hogy mennyiben tart kapcsolatot a korral és a világgal? Mennyire és hogyan képes reflektálni a társadalmi kérdésekre? Mennyire innovatív? Milyen rétege(ke)t tud megszólítani, főleg a középosztály válsága, leszakadása idején? Egyáltalában: meg akar-e szólítani bárkit is, eltekintve azoktól, akik a támogatását leírják az adójukból? A föntiekre mind megadta a maga válaszát a svéd Ruben Östlund A négyzet című filmjében ‒ amelyben a kortárs/modern (képző)művészet rezervátum, a legfelső néhány ezer kiváltságos hóbortja, luxuscikk; egyetlen, gigászi hagymáz. Östlund szerint ahhoz, hogy egy-egy művészeti produktum eljusson a (potenciális) közönséghez az egyre inkább a közösségi média uralta, teljesen átrajzolódott mediális/információs térben, elengedhetetlen a provokáció, a botrány, az extremitás. (Persze, provokálni csak mértékkel ajánlatos.) Maga a kortárs művész izzadtsággal törekszik az eredetiségre, a végeredmény pedig olyan, mint az összes többi, izzadtsággal eredetiségre törekvő pályatársáé. Ellentmondásos, de azok, akik mindenáron „egyéniségek” akarnak lenni, másoktól különbözőek, unikalitás helyett uniformizálódnak: zagyvájukkal belesimulnak a nagy bábeli Egészbe. (Ennek a jelenségnek a lemodellezése a l’art pour l’art magamutogatásba fulladó közösségi média, kivált a sürgető reformokat szorgalmazó Facebook.)
Az elmúlt esztendő budapesti színházi előadásai között talán a leghangosabb kritikai és közönségsikert Jérôme Bel (1964-) Galája aratta. (Bel 1989-ben, az I. Magyar Kortárs Táncfesztiválon jelentkezett először koreográfusként a Pas le peine (Nem éri meg) című, Sara Denizot-val előadott duettjével a Petőfi Csarnokban. Alkotását nem tünteti föl a biográfiájában. A Gala előtt a Trafóba meghívott munkái: 2014-ben a The Show Must Go On, 2013-ban a svájci Hora Színház fogyatékkal élő színészeivel létrehozott Disabled Theater (Sérült színház), 2012-ben a thaiföldi táncossal megalkotott Pitchet Klunchun and myself (Pitchet Klunchun és én.) 2015-ös darabját „két és fél év alatt majdnem 200-szor játszották Szingapúrtól Tbiliszin és Santiago de Chilén át Philadelphiáig” – áll a műismertetőben. 2018-ban az USA-ban (New York, Philadelphia), Japánban (Szaitama), Thaiföldön (Bangkok), Svájcban (Lausanne), és Észtországban (Rakvere) adják elő – a Trafóban ismét három estén volt látható, akár tavaly márciusban. A magyar Gala a kortárs táncmű 48. verziója, Bel öt napig dolgozott a honi szereplőkkel.
A darabot színpadra is állító asszisztensei által kiválogatott 15, többségében civil/amatőr előadó az összes nemzeti válogatottban hasonló karakterű. Minden országban van közöttük gyerek, sérült ‒ így: Down-kóros, kerekes székes ‒, az LMBTQIA-csoport tagja, ifjú és szépkorú, más rasszhoz tartozó, egy-két műkedvelő és kevés profi. Ők alkotnak majd közösséget 90 perc erejéig. Merthogy Bel – saját szavaival ‒ „kapitalizmuskritikája” abból áll, hogy sallangtalanul megmutassa: hogyan teremthető közösség egymástól gyökeresen különböző emberekből? Miként léteznek hús-vér csoportként békében, együttműködve ‒ az esendőségük, a hibáik, a gyengeségük, és az egyéni sajátosságok felvállalásával. Frusztrációk, megfelelési kényszer, kudarckerülés és kivált versenyhelyzet nélkül. Azaz, előadása a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” („Liberté, Égalité, Fraternité”) liberális eszméjére épül, arra az emberjogi szentháromságra, amelynek minden eleme Földünk egyre tekintélyesebb részében hiánycikk. Mindazonáltal több kontinensnyi embertársunk nem elmélkedik ennek fájó hiányán, lévén figyelmét leköti az éhezés, a szomjúság, vagy a menekülés a szülőhazájából.
Jérôme Bel munkáját sokkal inkább tartom a kortárs művészet, mint a kapitalizmus kritikájának. Műfajilag, esztétikájában a szórakoztató színház (esztrád) és a popkultúra vízjeleit hordozza, az érzelmekre hat, nagyon széles közönségréteget ragad magával. Rajongói vannak. Mégsem kommersz, mégsem bulvár. Ugyanezek az ismérvei az általam előzménydarabnak tekintett, 2001-es The Show Must Go On-nak, melyet eredetileg 20, különböző korú, nemű, testalkatú előadóra írt, akik között csak két profi táncos van. A zenéje pedig 18 hamisítatlan sláger. (Így: a Titanic filmzenéje Céline Diontól, a Beatlestől a Yello Submarine, a West Side Story, a Hair, David Bowie, George Michael, Lionel Richie, Tina Turner, Édith Piaf, Simon and Garfunkel, a Police kultikus dalai, és a címadó dal a Queentől.) A Galában három hivatásos táncos szerepel: Cserepes Gyula, Dányi Viktória és a Táncművészeti Főiskola balett szakán végzett Vitárius Orsolya.
A Bessie-díjas műben ugyanúgy mosódik össze a profi és az amatőr, sőt, a civil státusz, mint a bukás bátorságát (is) hirdető Galában, és az előbbi koreográfiája annyira egyszerű, hogy a közönség soraiban majd’ mindenki az előadás résztvevője lehetne. A Gala viszont – a Trafó szlogenjével élve – 200% Tánc, amely komoly fizikai erőpróba elé állítja a szereplőket. Emellett a kissé didaktikus állítása nem más, mint hogy bárhol, bárki csinálhat színházat; ennek nyomatékosítására felütésként 34 játszóhely és/vagy színházterem fotóját vetítik ki a világ számos helyéről, egyenként jó néhány másodpercre. Mindezt ugyanolyan hosszúra nyúltnak éreztem először, mint másodszor. Egyetlen díszletelemként egy nagyalakú, spirálkötésű naptár látható a színpadi tér szemből bal oldalán. E kalendárium üres oldalaira írták fekete filctollal, nyomtatott betűkkel a szólókból, kettősökből, és össztáncokból álló darab 7 epizódját. Így: „Balett”, „Keringő”, „Improvizáció csendben, mindenki 3 perc”, „Michael Jackson”, „Meghajlás”, „Szóló”, „Társulat, Társulat”. A záró epizódban az együttes 10 tagja mutatja meg, talán a kedvenc zenéjére, hogy miben is áll a tudománya, a többiek pedig utánozzák, „belelépnek a cipőjébe” – legalábbis ezen igyekeznek, ahogyan a Jackson-blokkban a moonwalk esetében, a Billy Jeanre. (Michael Jackson erre a legendás, 1982-es világslágerére debütált 1983 márciusában a védjegyévé váló moonwalkkal.) Van itt – többek között – cigánytánc, latinos twerkelés (fenékrázás), mazsorett botforgatással, -dobálással. Az egyik legnagyszerűbb (és legnépszerűbb) jelenet a 11 éves rongylábú fiúcska, Ládi-Erlauer Aldó műfajilag besorolhatatlan produktuma. Valamint ‒ fináléként is ‒ a vitalitástól kirobbanó nőimitátor, Tina Colada attrakciója a Liza Minelli-féle New York, New Yorkra – paróka, műmell, és kollektív ruhadarab-elhajítással, „Budapest, Budapest!”-felkiáltással.
A Gala összes szereplője fölkelti és megragadja a figyelmünket. Megjegyezhető, rokonszenves karakterek, akiknek a természetes színpadi létezése/működése megindító és rabul ejtő. Remekül illeszkedik bele a csapatba a három hazai profi. A tavalyi előadásokhoz képest részint privát változás, hogy a szereplők száma eggyel nőtt, merthogy Dányi gyermeket vár. A társulatot erősítő kislánya, a hatéves, elbűvölő Bakó Lea oda is megy hozzá, megsimogatja a hasát, ahogyan mások is. Ez a típusú „civilség”, kötetlenség, fölszabadultság, lazaság a darab sajátja. Olybá tűnik, a kötöttségektől és a tökéletességre törekvéstől, a pátosztól, az érzelgősségtől, a giccstől mentesség az egyetlen norma. Említésre érdemesek a retróhatású jelmezek, melyeket a táncosok válogattak össze. Jó néhány külföldi előadás fotóját tallóztam végig, de ilyen egyedi, stílusos vintage-darabokat nem találtam.
Jérôme Bel pacifista művének rendkívüli sikerét többek között abban látom, hogy olyan idealisztikus, sőt, utópisztikus világképet tükröz, amelyben vágyott közössége minden egyes tagja önmaga lehet: egyszerre a többiektől különböző és önálló, független egyéniség. Ez a nyájszellemtől, és hamisságtól mentes közösség a feltétel nélküli elfogadásra, a megingathatatlan bizalomra, és a mások iránti kíváncsiságra, tiszteletre épül. Leegyszerűsítve: a jóságra. E közösség kovásza az egyik legarchaikusabb művészeti ág, a tánc, amelynek Bel a lehető legletisztultabban mutatja meg az ősi gyökerű közösségteremtő erejét. Mindezt teszi abban a világpolitikai klímában, amelyben az uralkodó politikai elit egyre számosabb helyen a kirekesztést, a zsigeri intoleranciát, a gyűlöletbeszédet és a megfélemlítést tűzi a lobogójára. A magyar Gala csapata olyan akolmeleg társulat, közösség arcát mutatja, amelynek tömegek válnának a tagjaivá – amennyiben felvételt nyernének e saját jogon exkluzív klubba. A Galát nézve másfél óráig elhisszük Belnek, hogy az ő világa a lehetséges világok legjobbika, és hogy ez a világ akár Budapesten is lehetne.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. január 6.