Populár, Mozgásszínház, Néptánc
Horeczky Krisztina: Újévi ördögűzéstől az aranylótuszlábig
Pekingi Táncakadémia: Fen Mo ‒ A megelevenedett festészet –
A Fen Mo (szabadfordításban: por) címében arra a porra utalhat, amelyet a (rizs)papírra szórnak, hogy rögzítse a tintát.
Az 1954. szeptember 6-án életre hívott Pekingi Táncakadémia (Beijing Dance Academy) öt ország kilenc városában lépett föl 2009-es produkciójával a Kínai Kulturális Minisztérium által szervezett Kínai Újév-programsorozat (Happy Chinese New Year) keretében. Az európai turné február 6-án ért véget, Magyarországon a budapesti Müpában és Százhalombattán volt látható az előadás. (A kínai újév február 16-án kezdődik, és 2019. február 4-ig tart; 2018 a Föld Kutya éve, a Yang elem uralkodásával – jelentsen ez bármit is. A Táncakadémia estjével egy napon tartották szintén a Müpában a Nagy Kínai Újévi hangversenyt, tradicionális kínai zenével, hangszerekkel, mindezzel harmonizáló öltözetben. A koncertet 1998 óta rendezik meg a világ számos nagy hangversenytermében.)
A hagyományos kínai táncot több mint 60 éve oktatják a 478 tanárt foglalkoztató intézményben, melynek közel kétezer diákja van az óvodáskorúaknál ifjabbaktól az egyetemista korosztályig. 275 oktató teljes munkaidőben dolgozik, közülük 116 professzor. A hagyományos kínai tánc szak vezetője Pang Dan, aki többek között az est művészeti vezetője is. Az Akadémia legnagyobb hírű egykori növendéke Csang Ce-ji (Zhang Ziyi). Az 1979-es születésű, többszörös BAFTA- és Golden Globe-díjas színésznő, énekesnő, celebritás olyan, a közönség és a kritika által ünnepelt mozifilmek főszereplője, mint a Hős, a Tigris és Sárkány, A repülő tőrök klánja, a 2046, az Egy gésa emlékiratai. A kínai filmipar „Négy fiatal Dan színésznője” közé sorolt, akcióhősként és a művészfilmekben egyaránt remeklő művész 11 éves korától hat éven át volt a néptánc szak hallgatója. Noha nagy tehetségről árulkodott, sikereket ért el, szülei kétségeit igazolva egyszer megszökött az intézményből – csalódottságában.
A Fen Mo (szabadfordításban: por) címében arra a porra utalhat, amelyet a (rizs)papírra szórnak, hogy rögzítse a tintát. A megelevenedett festészet (When Painting Comes Alive) alcímű, másfél órás előadásban kosztümökkel színvilágában összhangban álló háttéranimációt is használnak – tusfestészettel, kalligráfiával. Az ötrészes darabban (Ébredés, Áramlás, Ösztön, Felszabadulás, Alakosság és alaktalanság) 32 növendék mutatkozott meg – 10-en a főbb szerepekben. A fellépők kiforrott, kész előadók benyomását keltik, nem művészpalánták. A produkcióval kapcsolatban fölvetődik az autentikusság kérdése. Természetes, ellentétben számos ország revüsített nemzeti táncának stadionokban előadott esztrádjaival ‒ melyek mintaadója az ír sztepptáncot látványos showvá formáló, úttörő Michael Flatley ‒, a hitelességet maga az intézmény szavatolja. Ugyanakkor: miként az est eklektikus, néhol konzumszerű zenéje is tartalmaz popos elemeket, a sokszor ásatag hangszereléssel (dobgép, szintetizátor etc.) engem a liftzene-hangzásra és a kínai gyorséttermek háttérzenéire emlékeztetve, úgy nyilván a táncprodukciók is a szélesebb publikum igényeihez igazodtak. Azaz, a színpadi tánc és a táncszínház jellegzetességeit hordozzák. Ez azért is helyénvaló, mert az Áramlásban (majd a Felszabadulásban) felcsendülő, kétségkívül autentikus kínai éneket a mellettem ülő hölgy ‒ arcán a kín félreérthetetlen jeleivel – befogott füllel nem hallgatta, s attól tartok, ezzel nem volt egyedül. A felvételről hallható énekesnő keltette hangzásvilág a közösülés közben ismerten komoly fájdalmakat átélő nősténymacskák nyervogásához hasonlítható.
A lenyűgöző hajkreációkkal színre lépő tizenkét lány az ún. aranylótuszláb-kultuszt is megidézte a lassúdad, kecses, bravúros, ám kissé egyhangú műben. Azaz, azt a perverz szokást, mikor többek között a szexuális fetisizmus jegyében elkötötték, eltörték a fehérnép lábát kisgyermekkorban. A tömeges csonkítás a Ming-korszakban (1368-1644) terjedt el a birodalom összes régiójában, és az el nem kötött láb a Csing-dinasztia idején (1644-1911) már a szegénység jelképévé vált. 1911-től törvény tiltja a csonkítást, de a XX. század első évtizedeiben még voltak aranylótusz-reprezentánsok. Sőt, az 1990-es években a belső-mongóliai Csincsouban (Jinzhou) lévő Zhigjang (Zhiqiang) cipőgyár még értékesített lótuszcipőket, melyek sorozatgyártásával bár 1998-ban felhagyott, egyedi igényeket néhány éve is kielégítettek.[1] A színpadon úgy keltettek az előadók aranylótuszláb-hatást, hogy gólyalábon egyensúlyoztak – tehát erre húzták föl a babarózsaszín, fehér cipellőt olyan illúziókeltő módon, hogy egészen közelről a trükkből mit sem észleltem, csak a valószerűtlenül, egyben ijesztően apró lábakat láttam.
Az Ösztön a pekingi opera stílusjegyeit használva jeleníti meg az egyik legnépszerűbb kínai mitológiai alakot, Csung Kujt (Zhong Kui), aki a műsorismertetőben leírtakkal ellentétben nem a „szellemek legyőzője”, hanem ördög- és démonűző. (Démonűző Nagyszellemként máig jelen van a modern kínai háztartásokban papírkivágás, és/vagy porcelánfigura formájában.) Emellett láthattunk ún. Vízi táncot, amikor a lányok a hosszú selyemruha-ujjaikkal hullámzásszerű mozdulatokat végeznek ‒ ez amúgy visszatérő elem az est folyamán ‒, majd a fiúk előadtak egy speciális kardtáncot, felhasználva a Hajba vágó Kard metaforáját. Az estnek ez a része annak ellenére hatott idővel monotonnak, hosszúnak, hogy rendkívül sokszínű. Ugyanez áll a Felszabadulásra, melyben az egyébként nagyszerű, törékeny fiúelőadó a fekete-fehér selyemruhája uszályát mozgatta ihletetten (Magányos horgászat a hóesésben a befagyott folyónál), míg a Szerelmespár közös esernyő alatt című kettőst egyszerre láttam érzelgősnek, ásatagnak, és giccsesnek – holott nyilván stílusbiztos, dacára a már említett, XX. századi liftzenének.
Az elegánsan látványos Fen Mo legemlékezetesebb darabjai az Ébredés tizenöt, kiváló fiútáncossal, majd – az est végén – az Alakosság és alaktalanság, több mint húsz szereplővel. A stílusában, dinamikájában hasonló produkciókban az előadók bámulatos szinkronmozgást hajtanak végre, taj csi-elemekkel is ötvözve ‒ az uniszex záró darabban a hullámzó-mozgó szoknyarésznél dúsan rétegzett, csodás ruhában. Az anyagrengetegben van, hogy elbújnak a táncosok. Ennyire finom, makulátlan szinkronmozgást nagyhírű, hivatásos társulatoknál is elvétve láttam, a kar- és kézmunka kivált figyelemre méltó volt. A Nemzeti Táncszínház szervezésében hazánkban vendégszereplő Pekingi Táncakadémia növendékeinek korántsem pusztán táncos, akrobatikus, hanem előadóművészi formátuma, koncentráltsága sok szempontból különleges élményt hozott. A hivatás iránti alázat, odaadás és a rátermettség mára reménytelenül elcsépelt lózungok – ezt akkor érzékeljük igazán, amikor érvényessé lesznek.
Fen Mo ‒ A megelevenedett festészet (Pekingi Táncakadémia)
Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2018. február 5.
[1] Csernus Fanni: A kínai lábelkötés – Az aranylótuszért vívott küzdelem. Női sorsok Európán kívül. ELTE Társadalomtudományi Kar HÖK kari lapja, 2014. december 1.