Kutszegi Csaba: Se nem hús, se nem hal
Közép-Európa Táncszínház: Col-Lab -
Nem érzek az est két darabjában elhatározást, célkitűzést, határozott és megfogalmazható alkotói szándékot, valamilyen tánc- és/vagy színházfelfogás melletti (vagy elleni) kiállást…
Egyik hajdani táncművész kollégám nem oly régen a Facebook-on nyilvánosan örvendezett azon, hogy végre jó kritikát írtam, értsd: dicsértem a látott estet. Ugyanis szerinte ez ritkán fordul elő velem. Ha ez így van, akkor ennek az egyetlen kézenfekvő oka az, hogy ritkán látható olyan előadás, mely csakis dicsérhető volna. Persze lehet úgy is írni, hogy kizárólag csak a dicsérendőt hozom szóba, de az így született szövegeket általában a színházak, együttesek sajtósai írják, és műfajilag nem kritikának, hanem pr-anyagnak nevezzük őket.
Sacro Sanctus / Fotók: Mészáros Csaba
A kritikusok döntő többsége (jómagam mindenképpen) a kritikában nem azért nem emeli ki csakis a jót, a színtiszta jót, mert gonosz ember volna, hanem mert nem pr-szövegírás a feladata. Erről szólván, nem olyan régen még úgy fogalmaztunk, hogy a kritika fontos műfaj, mert általa lehet védeni a tehetségeseket és támadni az alkalmatlanokat. Ma már inkább az a helyezet, hogy a megbíráltak úgy vélik: a kritika arról szól, hogy kritikus valamiért el akarja rontani a bizniszüket. Alkalmatlanokat persze nem lehet támadni ott, ahol csak tehetségesek vannak. Mindig akadnak jó páran, akik újra és újra kijelentik, hogy nincs szükség kritikára. Ők nyilván (és logikusan) azt is gondolják, hogy a szakmában tevékenykedő valamennyi ember kb. egyformán tehetséges, rátermett és csakis dicsérhető alkotásokat ont folyamatosan (mert ha nem így volna, akkor létjogosultsága lenne, ugye, a különbségtételező kritikai elemzésnek, gondolkodásnak). Egyébként már többször jártam úgy, hogy nem azzal vertem ki a biztosítékot némely kollégánál, hogy nem rajongtam a teljesítményéért, hanem azzal, hogy jót írtam egy másik kolléga teljesítményéről („úristen, neked az tetszett..?” „szerinted az a borzalom jó volt?”). Annak az elvárásnak meg mindenkiről író kritikus nem is tudhat megfelelni, hogy másról ne írjon soha jót, csak mindig arról, akiről éppen ír. Szóval, nem egyszerű feladat a kritikai tükör szem elé tárása-tartása, mindenki megelégedésére nem is lehet csinálni.
Sacro Sanctus
A fészbukoló kollégát azért hoztam szóba, mert hihetetlenül kíváncsi lennék rá, mi jót tudna írni (vagy legalább mondani) a Közép-Európa Táncszínház Col-Lab című estjéről úgy, hogy elkerüli az „azért sok munka van benne” meg „a táncosok mindent megtettek” vagy „a közönség közül sokaknak tetszett” zsánerű, ugyan igaz, de ultra-szuper semmitmondó frázisokat. Félreértések elkerülése végett rögtön leszögezem: ez az est egyáltalán nem csapnivalóan rossz, egyik része sem megy le a szokványosan elvárható szint alá, ám – őszintén és hitelesen – egyszerűen semmi jó nem mondható el róla. Igaz, ennél több rossz se nagyon.
Műsorfüzetbe, kísérőszövegbe – főleg előzetesen – ritkán mélyedek el, de ezúttal, nyilván nem véletlenül, kétségbeesetten próbáltam támpontot, plusz információt találni a látottakhoz. Ám a műsorfüzetben és az Interneten a darabokról, Kun Attila Sacro Sanctus és a lengyel Eryk Makohon Poly című egyfelvonásosáról jószerivel semmit sem találtam, azt leszámítva, hogy a két opus a V4 országaiban működő táncszakmai szervezetek közel hároméves együttműködésének eredményeként született. Ez minden bizonnyal fontos információ, és az együttműködés hasznos tevékenység, de az előadásra jegyet váltó néző – velem együtt – ezúttal szerintem igényelne némi eligazítást a darabokkal kapcsolatban is. Annál is inkább – és ez a legnagyobb gondom az esttel –, mert a koreográfiákat nézve, elejétől a végéig nem érzek, nem értek szinte semmit, legfeljebb sejtek, tippelgetek, átélni-átérezni próbálgatok (persze lehet, hogy az én készülékemben van a hiba). Az együttműködés konkrét eredményeként meg csupán azt látom, hogy a lengyel vendégkoreográfust sikerült KET-esíteni, sőt, egyenesen kunattilásítani.
Sacro Sanctus
Ez utóbbin azt értem, hogy koreográfiájában Makohon is (akinek nem láttam egyetlen más alkotását sem) Kun Attilára jellemző táncszínházi nyelven fogalmaz, vagyis elvont táncnyelvet mixel hétköznapi gesztusokkal és/vagy szimbolikusan értelmezhető köznapi cselekvésekkel, akciókkal. A két koreográfia számos egyéb szempontból is igen hasonlatos egymáshoz, ezért alábbi megfigyeléseim, benyomásaim mindkettőre egyaránt vonatkoznak.
Nem érzek az est két darabjában elhatározást, célkitűzést, határozott és megfogalmazható alkotói szándékot, valamilyen tánc- és/vagy színházfelfogás melletti (vagy elleni) kiállást, markáns állásfoglalást alkotói módszer, esztétikai látásmód mellett (ellen). Nincs (nem is lehet) ilyen irányú előzetes elvárásom egy alkotótól sem, de okom sincs elhallgatni, hogy bennem tartós hiányérzet alakul ki, ha nyomát sem tudom felfedezni a fenti fogalmakra vonatkozó artisztikus utalásnak. Ha úgy kapok mindenből valamicskét, hogy végül nem tudom eldönteni, mit is kaptam. Ha mindeközben nem is igazán szórakozom, nem okulok, nem örülök, nem búslakodom, nem fáj, és nem esik jól semmi, pontosan nem értem, mit látok, de bármire tudnék számos magyarázatot kitalálni…
Poly
Mindkét koreográfia mozdulatnyelvéről az a benyomásom, hogy az alkotója sem a míves, technikás tánc, sem a markáns gesztusnyelv mellé nem teszi le a voksát, viszont mindkettőt alkalmazza. A KET táncos-középkorú táncosai már többször bizonyították, hogy képesek szinte bármely kortárs táncnyelven megmozdulni (nem is olyan régen például igen látványosan Halász Gábor Arakhné – Kolophón hercegnője című koreográfiájában), és a precízebb, kidolgozott koordinációt az új, fiatal tagokból is bőven kinézem. Nem táncol senki rosszul egyik darabban sem, de mintha a koreográfusok nem igényelnék a precíz mozdulat-kidolgozást, legalábbis a végtagok általában hevenyészett lazaságban fejezik be a mozdulatszekvenciákat, a közös szinkronmozgások pedig nem ütnek igazán, mert nem tökéletes az összhang, sok a szabad, nagyvonalúan elnagyolt, elmázolt átkötés, befejezés. A nem ízléstelen, de tulajdonképpen „semmilyen”, leginkább laza gyakorlóruhákra emlékeztető jelmezek nem emelik ki a táncoló test dinamikáját, a kidolgozott lábak szép vonalát, inkább ápolnak és eltakarnak – feltételezem, hogy a koreográfusok ízlése és szándéka szerint.
Poly
Egyes gesztusnyelvi jelek sohasem bontakoznak ki odáig, hogy valamilyen értelmezhető összefüggő szintaxis alakuljon ki belőlük – az már határozott lépés is volna a nyilván nem felvállalt pantomim vagy mozgásszínház felé. Így viszont se nem hús, se nem hal. E gesztusnyelvi jelek néha belesimulnak a táncba, néha mintha direkt, tüntetően elkülönülnének, de egyik esetben sem bírnak megfejthető jelentéssel – ezt nyilván nem is akarják a koreográfusok, mert akkor túl konkrét, szájbarágós lenne a fogalmazásmód. Hasonló a helyzet a történetmesélés versus elvont tartalom kérdésében is. A kortárs koreográfusok közül sokan bűnnek vélik, ha egy koreográfiában felismerhető valami történetféleség, követhető egy dramaturgiai szálacska. Nincs is rá szükség, például ha – itt ki-ki választhat ízlése, igénye szerint – káprázatosan ügyes-képzett testek káprázatosan leleményes, „önmagában is megszólaló” koreográfiát lejtenek, vagy ha úgy közvetít a tánc elvont tartalmat (hangulatot, atmoszférát, megfoghatatlan érzéseket), hogy cseppnyi hiányérzet sem alakul ki a befogadóban, vagy ha mindezt (és minden egyebet) tagadva, merőben új formákat, megoldásokat keresve kísérletezik az alkotó, gondolkodásra, töprengésre, a megszokott, (félre)ismert világgal és önmagával szembenézésre késztetve nézőjét. Ha mindebből csak egy-egy kis adag fészkeltetik bele a műbe, az inkább zavart és értetlenséget kelt.
Poly
Mindkét alkotó mintha a címadást is arra használná, hogy elbújjon mögé. A Sacro Sanctus (Szent Szellem vagy Szentlélek) bármiben benne lehet, de mindenben érezhetjük a hiányát is, bármikor eljöhet, megszállhat akárkit, de várhatjuk is (égre tekintve, fényt keresve) az eljövetelét. A Poly a poliamoria („sokszerelműség”) fogalmára utal (ezt onnan lehet tudni, hogy más, premier előtti anyagokban még Poliamoria a koreográfia címe), erről is – némileg profánabb kilengésekkel megspékelve – szinte ugyanaz elmondható, mint a Szentlélekről. A sokféle zene is (klasszikus, barokk, kortárs, pop és metál tételek váltogatják egymást) minden igényt kielégíthet – vagy így összemixelve semmilyet sem. Ezek a koreográfiák nem a táncosokért, a táncosokra készültek, alig van bennük igazán hálás táncos megmutatkozási lehetőség, de nem is „rendezői színházat” látunk, legalábbis én nem találok koncepcionális, mai világunkról, önmagunkról szóló, értelmezhető alkotói üzenetet, amelyet az előadóknak fegyelmezetten, közös célt szolgálva, alávetetten meg kellene jeleníteniük.
Még hozhatnék több példát is a színpadon erőtlenné váló „egyrészt – másrészt” megoldásokra, az önmagukat rögtön visszavonó állításokra (és mozdulatokra), a bejelzett, de ki nem fejtett (tartalmi és formai) felvetésekre. De nem folytatom, mert tudom, hogy ezzel nem szerzek sem örömöt másnak, sem lájkokat magamnak a közösségi médiában – igaz, egyik sem célom. De az ellenkezőjük sem.
Col-Lab (Közép-Európa Táncszínház – Nemzeti Táncszínház)
Fény: Fogarasi Zoltán. Asszisztens: Pawel Lyskawa, Fodor Katalin.
Koreográfus: Kun Attila (Sacro Sanctus), Eryk Makohon (Poly).
Táncolja: Horváth Adrienn, Hargitai Mariann, Jakab Zsanett, Mádi László, Kovács Péter, Dunai Bettina, Nagy Csaba Mátyás, Füzesi Csongor, Nyeste Adrienn és a Magyar táncművészeti Egyetem modern szakirányának végzős hallgatói.
Várkert Bazár, 2018. március 25.