Péter Márta: Emberi alkatrészek
DART Társulat: Nesama –
A héber Nesama jelentése: Lélek, ami az emberiség jelen idejében, a technológia bűvöletének a lelkiségtől erősen távolodó útján reménnyel szolgálhat…
Immár négy éve lesz szeptemberben, hogy Varga Kinga a Bethlen Színház pártfogásában szerveződő Ifjú Koreográfusok Fórumán – Kun Attila mentorálásával – koreográfiát készített. Varga a Magyar Táncművészeti Főiskola – mára Egyetem – balettművész szakán végzett, majd a Budapest Táncszínház és a PR-Evolution előadásaiban is fellépett, azonban a saját társulat és koreográfusi út ideáját, úgy tűnik, soha nem adta fel. Lényegében eme vállalásának egyik komoly pillanatával találkozhattunk most is: a korábban DansArt nevű formáció most DART néven működik, és Nesama címmel az idei Zsidó Művészeti Napok programsorozatába illeszkedő bemutatójával a zsidó kultúra sokszínűségét volt hivatott igazolni a hivatalos, mindenki által olvasható szöveg szerint.
A nagyjából órányi darab lényegében profi munka, és valószínűleg a koreográfus tanulmányaiból is fakadóan, kifejezetten profi táncosoktól előadva. Utóbbi igazán nagy szerencse, hiszen a látottak alapján a profi képzés Varga Kinga produkciójában alapnak számít, ráadásul most a siker biztos zálogának tűnik. A Nesama előadása ugyanis vitathatatlanul sikert aratott. Ennek pedig azért is örülhetünk, mert a héber Nesama jelentése: Lélek, ami az emberiség jelen idejében, a technológia bűvöletének a lelkiségtől erősen távolodó útján reménnyel szolgálhat, éspedig függetlenül mindenféle vallástól és emberfajtától. Csak remélni lehet, hogy végül is ez ugyanolyan egyetemes emberi vágy, mint individuális szinten a lélek, illetve a lelkiség lehet. Most nem bonyolódnék bele semmilyen ellenkultúrába, mert a műsor után kutakodva a hangzásért alapvetően felelős Rona Geffen kapcsán még Edgar Gayce neve is előkerült – ha kell, a net különféle oldalairól is sokat megtudhatni róla –, a Gayce írásaiból kiemelt mondat szerint pedig a hang/zás a jövő orvossága vagy orvoslása („Sound is the medicine of the future”).
Ehhez képest persze Rona Geffen a techno és a pop zenét keverve saját érzékeny beállítódásával, igen különös felvételeket is produkál (az egyik címe pl. ez: „Just fuck me”), de nem kell megijednünk, mert a koreográfus elég biztos kézzel uralja a hangzásvilágot is, így a szép, letisztult jelenetekhez „montázs” megnevezéssel egészen másféle muzsikát társít – talán Mychael Nyman, Philip Glass, Max Richter, Arvo Pärt vagy néhány filmzenei vonulatával A. Balanescu és más kortárs klasszikusok műveiből válogatva. Amikor például a két férfielőadó egyike, Kiss Tamás hosszabb artisztikus – sőt, helyenként akrobatikus – szólót abszolvál, majd az előadáshoz alakított nézőtér néhány tagjának szépen az ölébe fekszik, egy mai pietà derenghet fel, amelyhez az alkotó mintha a jól ismert, koreográfusoktól is preferált szerzők valamelyikétől választott volna zenét. Már sokszor hallottam ezeket a műveket/filmzenéket, de a szignifikáns darabok hangszerelésükben, domináns hangszereikben, talán nem is véletlenül, nagyon hasonlítanak egymásra. Viszont e zenék, nyilván az előbb említettek miatt, egyként közvetítenek valamilyen szomorkás lelkiséget, egyfajta elvágyódó nyugalmat is. Talán a látás magasabb rendjének lehetőségét. Amit darabvégi – beszélős – szólójában Feicht Zoltán teljesít be, amikor a süllyedés és a vele ellentétesen mozgó, szinte megnevezhetetlen emberi rész, vagyis a lélek emelkedéséről mesél.
Az idegen ölekben nyugvó férfi, és az előadók kéznyújtással és kézfogással nyugtázott kontakthelyzetei, a nézőre meredő táncosok hosszan kitartott tekintete, az olykor finoman provokatív, ám óvatos akciók során mégsem „a bőrömön éreztem a táncosok lelkét”, hanem valamiféle meghatározhatatlan módon született meg az érzés. A gondolatok pedig csak egyre erősödtek, jelezve, hogy mégiscsak itt vagyunk, vagyis a Földön történnek velünk ezek a dolgok. És hogy a mindenféle élet-történések közben elvesztjük-e az önkontrollt, lényegében attól függ, hogy miként tekintünk önmagunkra, vagyis hogy miként vagyunk képesek önmagunkra tekinteni. S aztán és végül, hogy mit is akarunk. Mert mindenki csak magára mutathat: a felelősség az övé, senki sem bújhat ki alóla.
Bár a Zsidó Kulturális Napokra készült produkció megfelelő pártolásban és támogatásban részesült a Kulturális Napok szervezőitől, így a castingból, no meg a hozzáférhető interjúkból, híradásokból az is kiderült, hogy a koreográfus produkcióját ez alkalommal mások is jegyzik. Persze, most ne gondoljunk arra, hogy a táncalkotó is tanul, és így elles, avagy öntudatlanul másol bizonyos elemeket. Különben is, ha művében helye van, jól „ül” e hozadék, még rendben is lehet az idegen, más alkotótól már ismert elem. Inkább a Nesama létrehozásának konkrét, némileg irányító segítésére gondolok, mert ha az együttműködésnek kizárólag pozitív hozadéka volt, akkor is felvet néhány kérdést. Igazán jó lenne tudni például azt is, hogy az immár messze földön híres DART és élén Varga Kinga mire képes egyedül.
Nesama (DART Társulat)
Jelmez: Napsugár von Bittera. Zene: Rona Geffen, montázs. Konzulens: Verő Tamás. Producer: Krajcsik Zsolt. Operatőr: Gábor András. Koreográfus: Varga Kinga. Rendező: Hanna Winter. Előadók: Feicht Zoltán/Bajári Levente, Kiss Tamás, Hortobágyi Brigitta, Hannah Eden.
Bethlen Téri Színház, 2018. május 27.
