Török Ákos: Orfeusz gyászolja Euridikét
Szegedi Kortárs Balett: Orfeusz és Euridiké -
Morelli a maga pszichoanalitikus olvasatával nem akar minket megdermeszteni, sőt, a főhősnek (és vele a nézőknek) megnyugvást ad…
A kedvese után egészen az Alvilágig elmenő Orfeusz (és Euridiké) történetét a minden határon túli szerelem meseszerű példázataként ismerjük. Pedig eredetileg ez a legkevésbé sem volt mese, és nem is a szerelemről szólt. Jól emlékszem még, hogy gyermekkori meseélményeim és az újszövetségi történetek olvasása után milyen csalódott voltam, hogy Euridiké végül nem térhet vissza az élők közé. A korai antik görög gondolkodás számára[i] (ahogy a hétköznapi tapasztalataink számára is) ugyanis nem az volt a tétje a történetnek, hogy sikerül-e visszahozni a halálból Euridikét, hiszen a görög mitológiában egyetlen olyan eset sincsen, amikor egy halandó ember a halála után visszatérhetett volna onnan. Az Alvilágból visszajutni még az istenek közül is, talán ha egy-kettőnek sikerült.
Fotók: Tarnavölgyi Zoltán
A görögök számára a lantjával még az Alvilág isteneit is lenyűgöző Orfeusz mítosza egyszerre szólt az élet és a halál világának megfellebbezhetetlen, alapvető különbözőségéről és elkülönítettségéről, valamint arról, hogy ennek ellenére lehetséges élőként is eljutni a halottainkhoz, ha ehhez olyan helyre is kell elmennünk, amely minden élettől mélységesen idegen. Mi azon értetlenkedünk, miért fordult vissza Orfeusz a tiltás ellenére a cél előtt, őket ez vélhetően a legkevésbé sem érdekelte. A mítosz ugyanis nem a halott Euridiké kudarcba fulladt kiszabadításáról, hanem az élő ember alászállásáról és visszatéréséről szólt.
Mindez azért érdekes, mert Enrico Morelli a Szegedi Kortárs Balett társulatával szintén nem elsősorban szerelmes sztoriként, hanem alászállás-történetként állította táncszínpadra a mítoszt. Persze nagyon is mai alászállásként és feljövetelként: a félelmesen fortyogó tudatalattiból előhívott és megszenvedett emlékezésként. Lehet erre azt mondani, hogy a koreográfus ezzel a pszichologizálással a dolog lényegét, a találkozást a halál misztériumával, metéli le a darabról, de ennek a találkozásnak a lehetőségét, lássuk be, az egész európai kultúra régen elvesztette. Az antikkor színes-szagos alvilágával és a keresztény gondolkodás etikai alapon háromosztatú, jól érthető túlvilágképével szemben a halál számunkra már nem egyszerűen egy idegen másvilág, hanem teljességgel felfoghatatlan. Nem értjük a halált, és ez a ráció korában minimum dermesztő érzés.
Morelli a maga pszichoanalitikus olvasatával nem akar minket megdermeszteni, sőt, a főhősnek (és vele a nézőknek) megnyugvást ad a viszontagságos önmagába merülés végén. Orfeusz ugyanis megbékél Euridiké elvesztésével, ami megint csak jól illik a haláljáró lantos eredeti mítoszának végső happy endjéhez (aki találkozik halott kedvesével, és vissza is tud térni), ahogy az is, hogy nem Euridiké visszahozatala a tétje a történetnek (hanem ebben az esetben a gyászmunka elvégzése). Ennek az is lehetne a következménye, hogy a dráma helyére valamiféle elégikus visszaemlékezés kerüljön, ezt azonban jó érzékkel kerüli az előadás: a gyászmunka belső drámája a nézőtéren is átélhető drámaként jelenik meg.
A szegediek előadása egy visszaemlékezéssel kezdődik, Orfeusz és kedvese évődik egymással egy áttetsző függönyszerű szövet mögött, ezt követik az élet mozgóképei. A lányok tavaszias, barackszín ruhában, a fiúk hasonló színű jelmezben, de sötétszürke beütéssel jelennek meg. Orfeusz és Euridiké alig különbözik a többiektől, az előbbinek a nadrágja is sötétszürke, utóbbi ruháján halványpiros csíkok előlegezik meg a majdani történéseket (jelmez: Bianca Imelda Jeremias). A lányok és a fiúk eltűnnek, majd előtűnnek a szinte folyamatosan mozgó, hatalmas téglatestek mögül. A tömbszerű díszletelemek földszerű zöldes barnája, a jelmezek és a vibrálóan változó jelenetek a telten hömpölygő komolyzenére egy viruló, természetközeli élet érzetét keltik.
Orfeusz és Euridiké nem főszereplői, éppen csak elemei ennek az életnek. Ami egyrészt kinyitja a történetet (bárkivel megeshet, hogy elveszti a kedvesét, és akkor neki kell szembenéznie a gyásszal), azonban ez valószerűtlenné teszi a második felvonásbeli pokoljárást. Annak ugyanis megvannak a dramaturgiai és főként befogadásbeli következményei, hogy a küzdelmes visszaemlékezés és feldolgozás függönyökkel és kortárs hangkulisszával jelzett költői metaforája látványra valódi történésként jelenik meg a második felvonásban. Ez az, ami miatt Orfeusz belső utazása szépelgő költőieskedés helyett valódi dráma lesz, azonban innen kezdve a felvonás óhatatlanul is a szerelmünkért folytatott harc jól ismert történetévé válik. Márpedig azok után, hogy Orfeusz éppen csak néha megjelenik Euridikével, elemi érzetként egyszerűen nem érthető, miért vívja meg ezt a harcot elvesztett kedveséért az alvilág minden erejével szemben. Azzal együtt nem, hogy a lélek mélyére szállás metaforájaként mindez tökéletesen világos.
Az első felvonás érzékletes és színvonalas képekkel megfestett élettablója után a második felvonás elmeséli a teljes történetet. A jól lélegző, tavaszias színű és hangulatú nagytotálok pezsgése helyére a sötétszürke találkozások és (pár)harcok egymásutánjai lépnek. A szemléletes és kimódoltságtól mentes mozgóképek között kifejezetten izgalmas Orfeusz és Kharón átkelése a Sztüx folyón, illetve Hádész és Perszephoné kettőse. A háromfejű Kerberoszt szintén érzéki szellemességgel jelenítik meg hárman, azonban az őrkutya virulens megjelenése után a legyőzése sima kézrátétellel meglehetősen gyermeteg megoldás. Az eredeti történetben Orfeusz lantjátékával lágyítja meg az alvilági alakokat, itt most (szerencsére) sem zenei rásegítést nem kap a főhős, sem például elbűvölő táncmozdulatokat, ám ezekre nincs is szükség, mert az eltökéltsége, hogy találkozik a szerelmével bőven elegendő, hogy életszerűvé tegye Orfeusz sikerét.
Orfeusz és Euridiké találkozása szintén minden esztétikai és hangulatbeli túltolás nélküli, megindítóan szép és tiszta képzet. A mítosz szerint Orfeusz egyáltalán nem találkozik Euridikével, aki az istenekkel kötött alku szerint követi őt, és Orfeusz a tiltás ellenére ezek után fordul vissza. Talán az istenekben, talán szerelmesében nem hisz, vagy csak nem bírja tovább a látása nélkül. Erre az antik források nem adnak választ. Márpedig erre az indokok és következmények világában minden metafora mellett is választ kell kapnunk. Ez a sorsdöntő momentum ennek a történetnek a méregfoga. Morelli darabjában bekötött szemmel vezetik Orfeuszt Euridikéhez, akik egymáshoz érnek, és minden látásnál bizonyosabb módon találnak egymásra, boldogan lubickolva az érintésekben és korábbi mozdulataikban. Ezek után teljesen érthetetlen, Orfeusz miért veszi le a kötést saját szeméről a találkozás kellős közepén. Nem megnyugodnia kellene az így elvégzett gyászmunka végén, hanem a fejét folyamatosan a falba verve, igazából ekkor kellene belekezdenie.
Morelli ezzel együtt is üdítő költőiséggel állítja táncszínpadra a mítoszt, gondosan kerülve minden pátoszt és érzelgősséget. Egyszerű és érzékeny ajánlatot tesz a realizmus és a költészet összeolvasására, ami az ezzel összefüggő dramaturgiai bakik ellenére jóval több, mint korrekt.
Orfeusz és Euridiké (Szegedi Kortárs Balett – Nemzeti Táncszínház)
Zene: Soqquadro Italiano, Adrien Casalis, L'Arpeggiata. Fény: Stadler Ferenc. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Díszletkoncepció: Enrico Morelli, Bianca Imelda Jeremias. Díszlet-kivitelezés: Scabello Bt. Koreográfia: Enrico Morelli. Szereplők: Czár Gergely, Takács Zsófia, Wéninger Dalma, Horváth M. Gergő, Hegedűs Tamás, Vincze Lotár, Aradi Zsolt, Szigyártó Szandra, Kiss Róbert, Bocsi Petra, Nier Janka, Kovács Enikő, Tokai Rita, Stáry Kata.
Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2018. június 27.
[i] Mindmáig vitatott, hogy az eredeti mítosz szerint sikerült-e Orfeusznak visszahoznia az Alvilágból Euridikét. A teljes történet, ahogy azt általában ismerjük, és amely a Szegedi Kortárs Balett előadásában is megjelenik, a római korból, Vergilius és Ovidius leírásaiból ered. Ezekben kudarcot vall Orfeusz, ami összecsengeni látszik egy Kr. e. 420-ra datált attikai domborművel, amelyet általában annak a pillanatnak az ábrázolásaként szokás értelmezni, amikor a dalnok az alvilágból felvezető úton hátrapillant Euridikére, aki mellett már ott áll Hermész, hogy visszavezesse a holt lelkek birodalmába. A további antik görög feldolgozások egy egészen más felfogást tükröznek: ezek szerint Orfeusz – a szerelem és a dal mindent legyőző ereje által – sikerrel jár.
