Hajnal Márton: Táncba zárva
Gangaray Dance Company – Közép-Európa Táncszínház: Shreds –
Közösség vagy önállósság? A kérdés megválaszolatlan marad…
Az emberi kapcsolatok csak kisebb részben fizikaiak, valójában fejben dőlnek el: az esőben a buszmegálló teteje alá kuporgó emberek aligha vallják magukat közösségnek, egymástól kontinensekre élő rajongók bezzeg igen. Ennek semmi köze a testekhez, térhez vagy a közös mozgáshoz. Ha a kapcsolatokról azonban a tánc nyelvén szeretnénk beszélni, akkor szinte szükségszerűen le kell szűkítenünk azt fizikai cselekvések sorozatára. Kérdés, hogy ilyenkor a mozgás mennyiben tud túlmutatni önmagán, megidézve valamilyen lelki, elvont tartalmat.
A Harangozó Gyula- és Imre Zoltán-díjas Hámor József legújabb koreográfiájában, a Shreds-ben ismét együtt dolgozik a saját együttese, a Gangaray Dance Company és a Közép-Európai Táncszínház. Bár nem láttam, a mostani előadás előzménye egy tehetséggondozási programban megszületett, és a Trambulin Fesztiválon bemutatott Foszlányok című produkció lehetett, nem csupán az angolra fordított cím miatt, hanem mert – nem túl kreatívan – ugyanazok a bekezdések szerepelnek az ismertető szövegekben. A Foszlányokban Sárosi Emőke kritikájából idézve: „Tizenegy fiatal lány elementáris energiája tölti be az üres, fekete teret, ahol unalomig ismételt mozgássorokkal folyton, kényszeresen rendszerbe tagozódnak.”
A koncepció most is hasonló, a Shreds ugyanis egy érzékletes és absztrakt megfogalmazása csoportdinamikának, vagy kicsit szebben fogalmazva, az emberi kapcsolatoknak. Az ezúttal vegyesen férfi és női táncosok végig jelen vannak a színpadon, szabályosan elrendezett székeken ülnek félkörben, három oldalról lezárva és megfigyelve a táncteret, amelybe azután kisebb-nagyobb csoportokban lépnek be, folyamatosan egységesítve, majd megkülönböztetve mozdulataikat. Az erő és az önállóság harca ez: az összehangolt, hol inkább törzsi rituálék erejét, hol katonás fegyelmezettséget sugárzó, közös, repetitív mozdulatok letaglózó energiát sugároznak, míg az egyénibb, önálló gesztusokra szétváló részek inkább bizonytalanságot.
A színpadon gyakran több dolog történik egyszerre, van, hogy a táncosok kisebb csoportokban csak sétálnak az éppen üres székek között, erősítve a kavarodás érzetét. Van, hogy csak egy fő figyeli a többiek táncát, és előfordul a másik véglet is, hogy mindenki ülve néz egy szólót. Izgalmas egyébként, hogy egyetlen táncos mennyivel magányosabbnak hat pusztán attól, hogy nem üres színpadon mozog, hanem mások néma gyűrűjében.
Mindamellett a mozdulatoknak a koreográfia egészében van egy megnyerő hullámzása, sajátos ritmusa. Ezzel pedig remekül összhangban van Hámor saját maga által szerzett, lüktető zenéje, amely a tánchoz hasonlóan hajlik, kavarog, hol energiával töltve fel a közös mozgást, hol ijesztővé téve ugyanazt, emlékeztetve az egyformaság hátterében szükségszerűen ott álló kontrollra (ez utóbbit egy bejátszott szöveg is konkretizálja). A világítás feltűnően színes, és a kiemelő fények tovább osztják a csoportokat, de a leglátványosabb vizuális elemek egyértelműen Maday Tímea Kinga jelmezei. A lányok kék, a fiúk szürke ruhában táncolnak, a szövetek lengése, hullámzása ráerősít az összesimuló és szétfoszló kavarodásra.
Kezdetben nincs zene, csak egy magányos táncost látunk, az első közös, rituális mozgás fokozatosan épül fel, és számomra ez volt az előadás csúcspontja. Az ezt követő egyéni és kiscsoportos részek már változó benyomást keltettek, nem egynél azt éreztem, hogy húzni kellett volna rajtuk, igaz a végeredmény még így is egyértelműen pozitív irányba billent. Meglepő, hogy a koreográfia sokáig nemek szerint bontja a táncosokat. A különböző emberi kötelékeket és variációkat bemutató sorozatban csak a vége felé jelenik meg a szexualitás, a férfi–nő kapcsolat. Ez alatt ráadásul a férfiak lényegében mozdulatlanul, táncrúdként állnak, nem túl hízelgő képet sugározva az emberi lét eme aspektusáról.
Az előadás végén az egyik táncos (Mádi László) a többiekkel ellentétben nem ülne vissza a székére, hanem elhagyná a színpadot. Mielőtt azonban eltűnne, az egyik társa feláll, és a félhomályban még megállítja, hogy maradjon. Közösség vagy önállósság? A kérdés megválaszolatlan marad, ugyanakkor Hámor József dicséretesen megvizsgálja minden oldaláról a problémát. Amit nekünk hazafelé menet el kell döntenünk, hogy vajon valóban csak ez a két véglet létezik-e.
Shreds (Gangaray Dance Company – Közép-Európa Táncszínház)
Előadók: Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Maday Tímea Kinga, Mangi Kornélia, Mádi László, Nyeste Adrienn, Szilvási Anna, Tóth Laura, Dabóczi Dávid, Ruzsom Mátyás. Jelmez: Maday Tímea Kinga. Koreográfus, zeneszerző, fénytervező: Hámor József.
Nemzeti Táncszínház, 2019. április 30.