Sárosi Emőke: „… a kimondhatatlan ködbe vész…”
Közép-Európa Táncszínház: Bardo –
Az a köztes állapot kerül a fókuszba, amely „már nem hernyó, de még nem is pillangó”, egyfajta „szürke zóna”, tele misztikummal.
Októberben már érezni lehet a Halottak napja előszelét, így a Bardo időzítése – a Közép-Európa Táncszínház idei évadja első bemutatójaként – tökéletes.
Fotók: Dusa Gábor
A tibeti buddhizmus egyik kifejezése a bardo, a köztes lét elnevezése. Továbbá a létezés szintjének átmeneti állapotait is ezzel a névvel illetik, amelyek a legalkalmasabbak a mögöttes, tiszta tudat felismeréséhez. Az élet során három ilyen állapot tapasztalható meg: az emberi lét, az álom, valamint a meditáció bardója. Mindezek fogalmi tisztázása azért lehet érdekes, mert az előadás a köztes lét konceptuális megjelenítése helyett egy impresszionista festményre emlékeztet. Továbbá nem akar sem gondolatokat, sem érzéseket közvetíteni a bardóról, így izgalmas kérdés, miért lett végül is ez a címe az előadásnak. Nem állapotalapú az előadás, csak képekből áll, amelyeket a halál utáni bardo motivált. Az a köztes állapot kerül a fókuszba, amely „már nem hernyó, de még nem is pillangó”, egyfajta „szürke zóna”, tele misztikummal.
A Tibeti halottaskönyv három bardót különböztet meg, amit a halál után tapasztalhatunk meg. A haldoklás bardója, a testi leépülés folyamata, ahogy a test elfolyósodik, majd a haldokló elhagyja testét és egyesül a fénnyel. A valóságos átélés bardója, ahol különleges képességekkel rendelkezik a tudat, kicsit álomszerű, tud repülni, de érzékeli már mindkét világot. És végül az újjászületés bardójában egy erotikus látomás hatására eldől férfiként vagy nőként születik újjá. Ezen víziókat próbálja ábrázolni Cserepes Gyula legújabb koreográfiájában, melyeket megszíneznek a magyar néprajzi források és a néptáncos gyökerek inspirációi. Az elfolyósodó test hullámszerű hömpölygését hosszú perceken át láthatjuk, ahogy balról jobbra haladnak tova a színpadon, újra és újra. Ebbe a folyamatba kapaszkodik bele, akasztja meg és lendíti tovább a szeretet, azaz az ölelés ereje. A patetikus pillanatokat az előadás egyetlen humoros mozzanata oldja fel, amelyben a halott, akit a vállukon visznek a többiek, már érzékeli a másvilágot, és kuncogni majd hahotázni kezd. Ez az illékony, vidám és kacagós pillanat fordul át egy dévaj látomásba, ahol nemet választ a lélek az újjászületéshez. Ez a tényleges akció zárja az előadást. A háttérben fellógatott, áttetsző, festésnél használatos takarófóliák addig légies kapuként funkcionáltak, amelyeket nekifutásból letépnek, és ezerfelé szaggatnak az újból megszületni vágyók.
A felzaklató záró képet leszámítva az előadás kifejezetten nyugtató hatással bír, szinte meditatív állapotot okoz nézni azt, ahogy egymásba folynak, majd alakzatba rendeződnek a mozdulatok és a táncosok. Egységes mozgásanyag jellemzi a Bardót, és a jellegzetes néptánc felől ismerős kéz- és karmunka is belesimul a haláltánc folyton változó stációiba. Ezt a nyugalmat árasztó hangulatot Mádi László zenei egyvelege erősíti, a nem túl erős fények harmóniája Dézsi Kata látványterve szerint jött létre. Farkasdy Szilvia jelmezei napjaink utcai viseletét idézi, nincs benne manír, csak fiatalos, kényelmes viseleteket látunk, ahol végre nem fekete mindig mindenki.
Kosztolányi Dezső Halotti beszédének első két versszaka foglalja keretbe az estét, mely a susogásig szelídülve ismétlődik, és visszatérően három szóban összefoglalja az élet és a színház elviselhetetlen könnyűségét, hiszen minden, mi él a „kimondhatatlan ködbe vész”.
Bardo (Közép-Európa Táncszínház)
Előadók: Barna Krisztián, Bozsányi Liliána, Dabóczi Dávid, Gyevnár Réka, Horváth Adrienn, Joó Renáta, Ungi Krisztián.
Fény: Dézsi Kata. Zene: Mádi László. Stylist: Farkasdy Szilvia. Koreográfus: Cserepes Gyula.
Bethlen Téri Színház, 2020. október 20.
