Szoboszlai Annamária: Miért cirkuszoljunk…
Zoletnik Sophie: Bab(a); Louise és Daniel Relle: unfold/untold –
Nem egy szerepléskényszeres, várandós anyuka mutatványa, hanem cirkuszművészetben testet öltő belső monológ…
A Bethlen Téri Színház és az INspiral Cirkuszközpont együttműködésének eredménye az a június 24-én bemutatott újcirkusz-est, mely a Találkozások címet viselő színházi tehetségprogram keretében valósult meg, s mely frissességével, sajátos bájával, apró, hétköznapi varázslataival kifejezetten jólesik a téliesített május után, a lassan szaharaivá váló június végén, akkor, mikor védettségi igazolvánnyal és mobil applikációval kell igazoljuk védett emberi (és nézői) mivoltunkat.
Zoletnik Sophie Bab(a) címet viselő előadásában egészen plasztikusan jeleníti meg a szülés előtt álló nőt, merthogy Zoletnik Sophie egy szülés előtt álló nő. „Bálna-testtel”, „erősödő bajusszal”, tele bármikor könnyekre fakasztó hormonokkal. Ez az az állapot, melyben a cirkuszművészet által megkövetelt erős koncentráció bajosan fenntartható.
A színpadkép majdnem annyira sötét és fenségesen különös, mint a női lélek. Balra legalább egy méter átmérőjű, felfüggesztett fém tál/tálca, alatta egy kisebb dombnyi mag, jobbra pedig egy hasonlóképp térbe lógatott, szintén kerek forma, egy karika vonja magára a néző figyelmét. A harmadik kerek – egészen pontosan gömb alakú – „dolog” az Sophie pocakja, mely ugyan eleinte nem kerül reflektorfénybe, de egyértelmű, hogy ott a középpont, róla van szó, a kerekségéről, arról, hogy mi kerekedik, mitől kerekedik, és mivé. Eleinte a magok kupaca fölött elgondolkodó, lusta Hamupipőkén (a profánból szellemivé színezett szemüvegen keresztül nézve: teremtő Istenasszonyon) csüng a tekintetünk. Szisztematikusan és praktikus elvek mentén válogat a kupacban, keresi az igazit, a legmegfelelőbb magot, babot. „Most még csak Bab” – mondja ő, Baba majd akkor lesz, ha megszületik. És a babszem növekedésnek indul egy edénykében, melynek illúzióját az előadás bizonyos pontjain cserélődő növénykék keltik. Az előadó artista, nem bűvész. Olyannyira nem törekszik a csodára, hogy a növénykéért benyúló, s a helyére másikat csempésző kezet (az Apa, Lennart Paar kezét) is láthatjuk, a maga varázslatromboló realitásában. Mégis, az előadás egészét talán épp az ügyesen balanszírozott (hangulat)elemeknek köszönhetően átjárja a várakozás áhítata. A kissé színpadiasnak, sőt modorosnak ható, énekkel és a hasizmokat is próbára tevő zsonglőrszámmal dúsított kezdő jelenetek láttán még féltem azt az arctalan, pocakot gömbölyítő babocskát, de ez a féltés – az anyasággal kapcsolatban kimondott, megmosolyogtató közhelyek bozótján általverekedve magunkat – lassan feloldódik a bizalomban. Optimális esetben ezt az (ön)bizalmat élheti át a szülő nő. Vagyis, hogy ő az egyetlen, aki igazán kompetens a baba kihordásában és megszülésében. Nem az orvosok, a szülésznők, még csak nem is a dúlák. A Bab(a) nem egy szerepléskényszeres, várandós anyuka mutatványa, hanem cirkuszművészetben testet öltő belső monológ és egyben példázat arról a teremtés-közeli (más)állapotról, melyet kizárólag a nők ismernek (és másodkézből némiképp, talán, a mellettük élő és olykor szenvedő férfiak). A végrehajtott mozgássorok és mutatványok persze sokak szemében felelőtlennek tűnhetnek, másfelől nézve azonban arról a harmóniáról, egyensúlyról, bizalomról és teremtőerőről szólnak, ahogyan a babát váró nő benne van a világban, ahogy megél(het)i önmagát.
Louise és Daniel Relle előadása, az unfold/untold (azaz: „kiteregetni”) a színház, a fizikai színház, és különböző cirkuszi zsánerek (bohóc-szám, akrobatika, kötéltánc, zsonglőr-szám) ötvözete. A laza, kicsit macsó, hajlakk-permet keménységű férfi(bohóc) és a nyafka, hol kedves, hol hárpia, mondatait németül csattogtató, csupa élet (bohóc)lány közt hol úgy feszül az ellentét, mint a játéktér hátterében két fa közt a ruhaszárító-kötél, hol meg egymásra/ba hajtogatódnak, mint a hordozható ruhaszárító állvány. Ez a se veled, se nélküled viszony képezi a páros bohócszám alapját, miközben nem csak ruháikat, de kapcsolatukat is kiteregetik, míg egy óvatlan vetkőzéssel – legalább ideiglenesen – kielégítő megoldást nem találnak párkapcsolati kérdéseikre. De addig is, míg ide eljutunk, jót mulathatunk a kis női taktikákon, idegesítő mániákon kontra problémamegoldásra beállított férfiviselkedésen. A kettős nekiveselkedésein és lelohadásain. A kiteregetni karakterei persze túlzóak, mégis tipikusak.
Míg az akrobatikára épülő jelenetek elsősorban a hatalmi viszonyok viharos és gyors alakulásának kifejezésére alkalmasak (alá-, ill. fölérendeltség és ennek elfogadásmódja), addig a kötéltánc a férfilélekben végbemenő, kiegyensúlyozódásra, „talpon maradásra” törekvés beszédes képi-kinetikus kifejezőeszköze, mely zsonglőrszámmal kiegészülve arról is szól, mi mindent be nem vet egy férfi, ha egy nő megszerzéséről, illetve saját függetlenségének megóvásáról van szó. A hordozható szárító a maga tárgyi valójában egyszerre, eszköz és szimbólum. Ez a szárító nem más, mint egy (fizikai színházi) csatatér, jobb oldallal és baloldallal, s a köztük elterülő középpel. Csak épp vér, hullák helyett meghatározott színű és funkciójú ruhadarabok várják rajta a megváltó száradást.
A fenti két előadás bizonyítja, hogy a cirkusz, az új cirkusz olyan kifejezésforma, melyben egyszerre van jelen a hétköznapi és a rendkívüli, s hogy úgy képes hordozni az alapvető emberi témákat, hogy közben csodálatra, álmélkodásra késztet, hogy a leginkább fizikai, testi pillanatokban válik legnyilvánvalóbbá az ember különlegessége, teremtő ereje.
Bab(a)
Előadók: Zoletnik Sophie, Lennart XX, Lennart Paar. Mentor: Egyed Beáta. Kellékek: Haáb Róbert, Fábián Péter.
unfold/untold
Creators: Louise Relle, Daniel Relle. Creative support: Edgardo González Calafell.
Special thanks to: Gaál Anna, Hámor Anna, Upor László.
Bethlen Téri Színház, 2021. június 24.