Kortárs tánc, Mozgásszínház, Újcirkusz
Török Ákos: Boszorkányvasárnap
Ezerarcú Szépasszony -
A hazai nemi- és szerepidentitás-hadjáratok idején minimum néggyel ellép a közbeszéd dimenziójától: valami sokkal eredendőbbet kíván megmutatni a nőkről…
Halottatok már azokról a fiatal, hosszú hajú, csábító szépségű nőkről, akik csapatostul táncolnak, énekelnek vagy fürdenek? Talán még találkoztál is ilyenekkel, vagy akár te magad is egy vagy közülük…
Na, és akik ezeken túl hintón vagy lepedőn szállnak a levegőben, elcsábítják, elragadják a férfiakat, szél, vadliba, varjú vagy hattyú alakját öltik magukra, kicserélik a csecsemőket, és betegségeket hoznak azokra az emberekre, akik megzavarják együttlétüket? Nos, ők a magyar néphit tündérei: a szépasszonyok. Noha hellyel-közzel gyógyítanak is, és termékennyé tehetik a meddőt, megmenthetik a fuldoklót, délszláv és román eredetű tündéreink (szemben a nyugati rokonaikkal) alapvetően rontó karakterűek. Nem emberek, miként a boszorkányok, hanem démonok.
Már ebben is vannak kacskaringások, ám a valódi helyzet még ennél is összetettebb: a tündérek (szépasszonyok) eredete ugyanis egészen az ókorig nyúlik vissza. Ezek az emberfeletti/istenalatti antik alakok különböző kultúrkörökön, mondavilágokon átmosva, helyi történetekkel ízesítve váltak a néphit részévé, majd lett belőlük mára jobbára jószándékú mesealak és/vagy hosszúfülű, halhatatlan lény. A mi „szépasszonyunk” ráadásul útközben keveredett és elegyedett a „boszorkányok” szintén nem egyenes vonalú, egyenletes kultúrtörténetével.
A négy fiatal, hosszú hajú nő alkotói/előadói munkájából létrejött Ezerarcú Szépasszony tud erről az összetettségről. Az előadás a szinopszisa alapján és szemmel láthatóan is abból a (kortárstáncban gyakori) alkotói módszerből született, amelynek fontos része a választott téma elméleti kutatása. Ilyenkor, jó esetben végül a nézőket is sikerül bevonni a jelenség sokrétűségének, esetleges belső ellentmondásainak kalandjába, kevésbé szerencsés helyzetben az utalások, szimbólumok egy része/egésze elveszhet. A bevonás alapesete egy táncelőadásban például az, amikor a produkció minden egyes eleme konkrétan, utalásokon és asszociációkon keresztül, egyenként és együttesen hozza létre az adott téma intellektuális/érzékletes horizontját. Rafináltabb és „még inkább kortárs” megoldás a lecture-performansz: ebben az esetben az előadók értekező prózában is elmondják kutatásuk mikéntjét és eredményeit. A leggyakoribb eset, hogy két előadás születik: egy a téma ismerőinek, egy a laikusoknak. Most is ez történt, és a cikk szerzője, amikor látta az előadást, az utóbbi csoportba tartozott. A laikusok szerencséjére azonban az alkotók maguk is tágabbra nyitják az előadás horizontját a tündéreknél/boszorkányoknál, így a téma szakértői és műkedvelői végül tündérek és boszorkányok helyett inkább az Ezerarcú Nővel találkozhatnak.
Az Ezerarcú Szépasszony a hazai nemi- és szerepidentitás-hadjáratok idején minimum néggyel ellép a közbeszéd dimenziójától: valami sokkal eredendőbbet kíván megmutatni a nőkről, mint a társadalomban betöltött szerepeik. Se férfi, se női partner, se gyerek, se fakanál, se miniszterség. Csak a nő.
Az Artus Arccal a halnak elnevezésű sorozata pályakezdő alkotók számára nyújt bemutatkozási lehetőséget. Az INspirál Cirkuszközpont pedig „egy nyitott közösségi tér kreatív mozgást keresők számára”, ahol többek között cirkusztechnikákat lehet elsajátítani, gyakorolni. E kettő metszéspontjában található az Ezerarcú Szépasszony, amelynek négytagú, nemzetközi alkotó- és előadócsapata az INspirál Cirkuszközpontban kezdte el első közös munkáját, és az Artus Stúdióban mutatta be e munka eredményét. Az eredmény pedig egy újcirkuszi produkció, amelyben most a levegőakrobatika és a kortárstánc a fizikai színházzal áll össze. Négy nő önmagán keresztül, mégis önmagán túl, megmutat valamit abból a női világból, amit jobbára mitikus történetekből ismerünk. Amikor itt archetípusokról és mítoszokról hallunk, ne valamiféle véresen komolyan vett női princípium-katalógust képzeljünk el! Az előadás fanyar öniróniája, nagyívű szimbólumokon is átsejlő humora már a kezdőjelenetben megmutatkozik: barna dresszes földanyáink (vagy inkább földkisasszonyaink) komolyzenével celebrált születése/felszínre jövetele egy hatalmas ruhahalom alól történik. Ehhez az eredetponthoz (hős)nőink rendre visszatérnek: többek között kicsit később itt öltik magukra karakterüknek megfelelő színeiket.
Zetelaki Réka levegőakrobata vöröslően bordószínű Évaként vívja a maga szimbolikus, és lényege szerint reménytelen küzdelmét a fátyolszerű anyagból sodort Kígyóval. Szellemes ötlet a tissue-t (tissue: levegőakrobata számokban használatos, kb. 20 méter hosszú, lelógó selyemanyag – a szerk. megj.) összekötni a kígyó képzetével, mivel a test, illetve a végtagok köré tekert vagy éppen a testet teljesen befedő szövet kifejezetten érzékletes képeket eredményez óriáskígyó kontra ember témakörben. A jelenet első felében azonban az előadónak nem igazán sikerül szerves egészként megmutatni ezt a viaskodást: a szövet szükséges elrendezései, áthelyezései megtörik, és kicsit mutatványszerűvé is teszik a paradicsomi történet átoltását cirkuszba. A jelenet második, dinamikusabb része már jobban sikerül ebből a szempontból is. A szer pontos kézhez és lábhoz illesztésével időnként Georgina Cassels kortárs cirkuszművésznek is adódnak kisebb problémái, miközben rendkívül esztétikus, helyenként jelszerű mozdulatsorokon és pozíciókon keresztül mutatja meg a nő asszonnyá válásának gondolatgazdag asszociációkra épülő mozgóképeit. Esztétikája és összetettsége miatt talán ez az előadás legizgalmasabb jelenete.
Podmaniczky Dorottya kortárstáncművész feketéje vélhetően a nő árnyoldalát, a diabolikus részt van hivatva jelezni, ezt erősíti a szinopszis is, és néhány mozdulat is erre hajaz. Azonban az ördögi nő/boszorkány színpadi alakjához az előadónak önmagából is felszínre kellene hoznia valami ördögit. E nélkül karikán bemutatott jelenete a tematika szempontjából némiképp üresben jár, cserébe viszont sikerül megközelítenie saját ideálját: akrobatamutatvány helyett sokkal inkább légi táncot láthatunk tőle. Noha az előadók rendre tesznek rá kísérletet, a saját személyiségből épített színpadi karakter létrehozása nem tartozik az Ezerarcú Szépasszony erényei közé. Mármint Marta Matovelle kivételével, aki igazi fazont rittyent a magatehetetlenség, a „hagyjál már békén, de mindig!” és a sakkrészeg partiarc között. S mivel ezt trapézjelenetének minden pillanatában, még a szerrel való „bajlódás” során is megőrzi, az előadás legszellemesebb és leginkább komplett jelenetét jegyzi.
Érezhetően komoly intellektuális munka van az előadás mögött. Az alkotók nem csupán feltérképezték, de általában jó érzékkel teszik színpadra a nőiség archetípusait és jegyeit – a legnagyobb ívektől a kispályákig. A lentről felfelé történő szimbolikus utazás kereteit is pontosan jelölik ki, ahogy a köztük lévő állomásjelzőket is frappánsan szúrják le. Az előadás azonban bizonyos pontokon elveszti a lendületét, kissé szaggatottá válik. Ez részben zenei kérdés, de azzal is összefügg, hogy egy-egy szóló- vagy nagyjelenet közben, illetve azok között a mozgások nem mindig tudnak jelentést és/vagy kellő dramaturgiai súlyt kapni. Így a helyenként kifejezetten finom és találó költői utalások ellenére is néha az lehet az érzésünk, hogy a fókuszon kívüli előadók csak azért mozognak, hogy csináljanak valamit. A karakterformálási hiányosságok és dramaturgiai szépséghibák ellenére a friss és fiatal alkotócsapat mondhatni, kihagyta a próbálkozás lépcsőfokát: első közös munkájuk azonnal érvényesen és szellemesen, a kevert formanyelv lehetőségeivel jól élve szól hozzá a nőiséghez.
Ezerarcú Szépasszony (Arccal a halnak program)
Alkotók, előadók: Georgina Cassels, Marta Matovelle, Podmaniczky Dorottya, Zetelaki Réka.
Zenei közreműködő: Bagi Anna. Dramaturg: Emily Aoibheann.
Artus Stúdió, 2021. július 4.